Példátlan akció mutatta meg, hogy Ukrajna hősiessége önmagában nem elég a győzelemhez

A Pókháló hadművelet példa Ukrajna rugalmasságára, kreativitására és merészségére, amivel nemegyszer sikerült meglepnie Moszkvát. Megmutatták az orosz nemzetbiztonsági és hírszerzési intézmények inkompetenciáját, amelyek nem észlelték, hogy Ukrajna több mint száz harci drónt és ezek kezelőit juttatta be mélyen orosz területre, a stratégiai bombázóknak helyet adó légibázisok közelébe. Oroszország harctéri teljesítménye, úgy tűnik, javult a háború kezdete óta, de nemzetbiztonsági apparátusa továbbra is sebezhető.

A nyugati megfigyelők elismerése azonban tükrözi azokat a hiányosságokat is, amelyek miatt Ukrajna nem képes valóban hatásos ellenlépéseket tenni az invázió megállítására. A briliáns taktikai újítások nem feledtethetik, hogy a két fél erői között mekkora az aszimmetria, és Ukrajna oldalán nincs meg a hatékony, átfogó stratégia. Három évvel a nagy léptékű háború megindulása után Kijev és támogatói még mindig nem rendelkeznek meggyőző tervvel arra, hogy meghiúsítsák Vlagyimir Putyin orosz elnök háborús céljait, és rákényszerítsék a harcok befejezésére. Úgy tűnik, Putyin elszántságát nem ingatta meg ez a legutóbbi incidens sem – írja a Foreign Policy hasábjain megjelent elemzésében Stephen M. Walt, a Harvard Egyetem Nemzetközi Kapcsolatok tanszékének professzora.

Ennél is fontosabb, hogy az ukrán támadás taktikai leleményessége nem szabad, hogy eltakarja annak stratégiai jelentéktelenségét. A dróntámadások újszerűek, de végső soron ez is csak a légierő egy újabb formája. Önmagukban még a rendkívül hatékony légicsapások is ritkán nyernek meg háborúkat, bár a légierő (beleértve a drónokat is) értékes része lehet a szárazföldi erők műveleteinek.

Csak a légierő segítségével nem lehet győzni

Stratégiai szempontból Walt szerint a legjobb tanulmány erről a kérdésről továbbra is Robert Pape 1991-es Bombing to Win (Bombázás a győzelemért) című könyve. Pape azzal érvelt, hogy a légierő felhasználható a civilek elleni támadásra, az ellenség stratégiai eszközeinek veszélyeztetésére, az ellenséges vezetés lefejezésére, vagy arra, hogy ne tudja kihasználni katonai kapacitásait háborús céljai eléréséhez.

Az általa bemutatott esettanulmányok szerint az első három stratégia ritkán vagy egyáltalán nem veszi rá az ellenséget, hogy feladja a háborút (például a civilek bombázása általában arra készteti őket, hogy még erőteljesebben támogassák a háborús erőfeszítéseket), és hogy a légierő akkor a leghatékonyabb, ha más katonai eszközökkel együtt használják.

Ebben az értelemben nem különbözik Ukrajna hasonlóan váratlan és kezdetben sikeres kurszki behatolásától, amely szintén nem változtatta meg a háború menetét, és azóta teljesen elhalt. Néhány stratégiai bombázó megsemmisítése nem igazán befolyásolja Oroszország azon képességét, hogy tovább nyomuljon előre Ukrajnában, vagy további rakéta- és dróntámadásokat indítson ukrán városok ellen.

Az biztos, hogy a művelet kétségtelenül pozitív lökést adott az ukrán morálnak, megerősítette Volodimir Zelenszkij ukrán elnök népszerűségét, és valószínűleg arra kényszeríti Oroszországot, hogy erőforrásokat áldozzon a jövőbeni hasonló műveletek meghiúsítására. Arra is van remény, hogy az orosz nemzetbiztonsági elitben nőttek a kételyek a háborúval és Putyin irányításával kapcsolatban, de semmi sem utal arra, hogy az elnök hatalma megingott volna, vagy hogy a háborúval szemben a közvélemény elvárása megfordulóban lenne.

Trump felismerte, mi mozgatja Putyint

Ez a helyzet Ukrajnát és támogatóit ugyanazzal a feladvánnyal szembesíti, amellyel a háború kezdete óta számolniuk kell: hogyan győzzék le a nagyobb ellenfelet, amely Ukrajna geopolitikai elhelyezkedését egzisztenciális kérdésnek tekinti, és amelynek minimális háborús céljai közé tartozik annak biztosítása, hogy ne váljon a Nyugat részévé?

Bár az ukránok rendkívüli áldozatokat hoztak országuk védelmében, egyik stratégiai partnerük – köztük Joe Biden volt amerikai elnök – sem volt hajlandó saját csapatait vagy területét kockáztatni. Tekintettel erre az aszimmetriára, Kijev és a Nyugat inkább abban reménykedett, hogy az ukránok bátorsága, a nyugati pénzügyi és anyagi segítség, valamint az Oroszországgal szembeni szigorú gazdasági szankciók kombinációja végül meggyőzi Moszkvát, hogy változtasson irányt.

Ukrajna 2022 őszén végrehajtott sikeres offenzívái nem fordították meg a helyzetet, és a 2023 nyarán végrehajtott ellentámadás – amelyben Ukrajna nyugati támogatói által felszerelt és kiképzett új dandárokat vetettek be – költséges kudarcot vallott. Mint korábban említettük, a Kurszk felé irányuló, kezdetben sikeres behatolás nem változtatta meg a háború pályáját, és nem biztosított Kijevnek hasznos alkupozíciót.

Az orosz csapatok lassan és igen magas költségek árán, de folytatták az előrenyomulást. Úgy tűnik, még Trump is felismerte, hogy Putyin kevéssé presszionálható a háború befejezésére, amikor a hadszíntéren az események többnyire az ő javára alakulnak.

A politikai rendezés előtt nagyon komoly nehézségek tornyosulnak. Kijev és Moszkva már a háború előtt is alig bízott egymásban, ez a bizalom pedig mára nyilvánvalóan nullára csökkent. Putyin a háború kezdete előtt halálos veszélyt látott a NATO jelenlétében az orosz határ közelében. Finnország és Svédország csatlakozása, valamint a NATO által Ukrajnának nyújtott támogatás kétségtelenül növelte aggodalmait. Ugyanakkor Oroszország tettei miatt szomszédai sokkal jobban aggódnak jövőbeli szándékait illetően, és kevésbé hajlandóak tárgyalni vele.

„El akarjuk foglalni az összes régiót, különben hiába haltak meg a fiúk”

Az Oroszország és a Nyugat közötti biztonsági dilemma most sokkal intenzívebb, mint a harcok kezdete előtt volt, és ez sokkal nehezebbé teszi egy stabil és kölcsönösen elfogadható megoldás kialakítását. És ne feledkezzünk meg a felemésztett költségekről sem, legyenek azok anyagi vagy emberi erőforrások. Ahogy egy orosz katona nemrég a The New York Timesnak nyilatkozta: „Mindannyian fáradtak vagyunk, haza akarunk menni. De el akarjuk foglalni az összes régiót. Különben hiába haltak meg a fiúk.” Ezek az érzések kétségtelenül jelen vannak Ukrajnában is.

Az új fegyverekhez vagy taktikákhoz, valamint a Pókhálóhoz hasonló merész, de természetüknél fogva korlátozott műveletekhez fűzött túlzott remények azonban a vágyvezérelt gondolkodás csapdáját rejtik magukban. Ehelyett az egyetlen olyan megközelítés, amely véget vethet a háborúnak és megőrizheti azt, ami Ukrajnából megmaradt, az az, ha továbbra is biztosítják az országnak azt a képességet, hogy aránytalan veszteségeket okozzon Oroszországnak, és komoly erőfeszítéseket tesznek arra, hogy olyan jövőbeli biztonsági megállapodásokat dolgozzanak ki Közép-Európa számára, amelyek

Ez nem megbékélést jelent. Ez azt jelenti, hogy a Nyugat hajlandó olyan biztonsági megállapodásokról tárgyalni, amelyek egyrészt csökkentik Oroszország érdekeit a status quo aláásására, másrészt meggyőzik arról, hogy az erre irányuló kísérletek kudarcot vallanak – véli Walt.

A szerző szerint korántsem nyilvánvaló, hogy a nyugati vezetők eléggé egységesek, elszántak és fantáziadúsak ahhoz, hogy ezt az utat kövessék. Végső soron ezek a politikai tényezők határozzák meg Ukrajna sorsát, nem pedig a hősies védők taktikailag lenyűgöző, de stratégiailag irreleváns erőfeszítései.

(Borítókép: A Pókháló hadművelet 2025. június 4-én. Fotó: Oliver Contreras / AFP)