Hella
16 °C
28 °C

Lemondott Tony Blair

2007.05.10. 12:02
A csütörtöki bejelentés után Tony Blair már csak ügyvivő kormányfő, utódját hét hét múlva választja ki a Munkáspárt. Nagy meglepetést ne várjanak, pénzügyminisztere és alteregója, Gordon Brown váltja majd a Munkáspárt és a kormány élén. Visszatekintés és előrenézés az Index összefoglalójában.

Kormányának már bejelentette távozását Tony Blair, aki most úton van az észak-angliai Sedgefieldbe, egyéni választókörzetébe. A tervek szerint itt nyilvánosan is bejelenti, hogy lemond a Munkáspárt éléről. Ezzel kormányfői megbizatása is ügyvivői jellegűvé válik, hiszen a brit törvények szerint a miniszterelnök egyben a kormánypárt vezére is.


Blair visszavonul

Lázadó kamasz, reformer politikus

Tony Blair lázadó kamaszból lett a Munkáspárt történetének legsikeresebb miniszterelnöke. Kamaszként csövezett, punkzenész volt, obszcén pózokban fényképezkedett. Miniszterelnökként radikálisan átalakította a Munkáspártot, a baloldali ideológiába belekövült politikai alakulatból pragmatikus, ideológiák helyett inkább a pillanatnyi politikai haszonszerzésre figyelő, sikerorientált szervezetet csinált.

A Munkáspárt az ő vezetésével nyert először zsinórban három parlamenti választást. De a harmadik - a mandátumveszteség miatt vereséggel is felérő - győzelem megmutatta, hogy 2003-as döntése az iraki háborúról teljesen lerombolta népszerűségét. Egyre gyakoribbak lettek a párton belüli lázadások, kritikusai attól tartottak, hogy népszerűségvesztése a pártot is magával rántja. Hogy ez valóban így van, azt az áprilisi önkormányzati választások - a szépítgetések ellenére - katasztrofális eredményei is mutatják. A Munkáspárt alig egy százalékkal előzte csak meg a Liberális Demokrata Pártot, a konzervatívoknak meg csak messziről nézte a hátát.

Régóta lebegtetett távozása tehát halaszthatatlanná vált, hiszen ha tovább marad, utódjának már nem lenne esélye helyrehozni a károkat. Azaz, immár a Munkáspárt következő választási eredménye volt a tét.


Első, 97-es választási győzelmekor

Várják az egyetemek és a nemzetközi szervezetek

Blair terveiről korábban kiszivárgott, hogy a jövőben teljesen visszavonulna a politikától, egyéni képviselői mandátumától is megválna. Visszavonulása után két lehetséges életpálya áll előtte. Vagy nagy nemzetközi intézmények élén folytatja. A Világbank elnöki posztja hamarosan megürülhet, Paul Wolfowitz aligha éli túl azt, hogy kiemelt juttatásokat adott szeretőjének. Vasárnap már voltak is utalások arra a világsajtóban, hogy Blair lehet Wolfowitz utódja, bár hagyományosan a Világbank elnöke amerikai, az európaiak a Nemzetközi Valutaalap (IMF) elnökét delegálják.

Ha nem is lesz a Világbank elnöke, a NATO-tól az EU-ig számos nemzetközi intézmény élére pályázhat. A másik lehetőség a clintoni modell. Nem pályázik meg semmilyen vezetői posztot, hanem alkalmanként több tízezer dollárért előadásokat tarthat a világ nagy egyetemein. Erre bravúros szónoki képességei mindenképpen alkalmassá teszik.

A Munkáspárt vezetését és a miniszterelnökséget pedig nyugodt szívvel adhatja át régi politikai szövetségesének, Gordon Brownnak. De kicsoda a mogorva skót, aki 1997 óta Nagy-Britannia pénzügyminisztere, és csak azért nem ő lesz minden idők legtovább szolgáló pénzügyminisztere, mert hét hét múlva, a hivatalos procedúrák végén minden bizonnyal egy poszttal feljebb, miniszterelnökként folytathatja karrierjét.

Az ember, aki eleve miniszterelnöknek készült

Brown számára ez csak természetes. Az 1951-ben, egy presbiteriánus lelkész gyermekeként született Brown amolyan csodagyerek volt. "Sosem tudok elég munkát adni neki" - idézi az Economist egykori általános iskolai tanárát. Az ifjú Brown már 16 éves korában történelmet hallgatott. 17 éves korában súlyos rögbisérülést szenvedett, ami miatt fél szemére vak.

Szakdolgozatát a Munkáspárt őstörténetéből írta. Politikai karrierjét is klasszikus munkáspárti káderként kezdte, a szakszervezeteknél. 1983-ban parlamenti képviselőnek választják, 1985-ben már tagja az árnyékkormánynak.


Gordon Brown és Tony Blair 1997-ben

Aztán a Munkáspárt zsinórban negyedik veresége az 1992-es választásokon Brownt is ráébresztette, hogy a klasszikus baloldali ideológiával a párt sosem győzi le a konzervatívokat - az 1992-es választás előtt Margaret Thatcher gyakorlatilag megbukott, utódja, a tehetségtelen John Major mégis győzelemre vezette a pártot.

Szakítás a baloldallal

Ekkor ült össze Blair és Brown, akik 1983-ban, még ifjú titánként találtak egymásra. Brown árnyék-pénzügyminiszterként belátta, hogy addig nem nyerhetnek választásokat, amíg a választóknak csak a magas adók és az állami költekezés jut eszükbe róluk. Többek között Brown ötlete volt a "keményen a bűnözés, keményen a bűnözés okai ellen" szlogent, amit aztán Blair népszerűsített.

Ekkor persze még sem Brown, sem Blair nem remélhetett többet annál, hogy a Munkáspárt vezető stratégái legyenek. De 1994-ben váratlanul elhunyt John Smith, a Munkáspárt vezére. Brown - aki a páros intellektuális vezérének tartotta magát - naivan úgy vélte, hogy Blair nem fog indulni ellene a pártelnökségért. Amikor rájött, hogy tévedett, történelmi alkut kötött Blairrel. Lemondott a párt vezetéséről és a miniszterelnökségről, cserébe szabad kezet kapott a gazdasági ügyekben.

A páros 1997-ben történelmi győzelemre vezette a Munkáspártot, és nagy lendülettel munkához látott. Brown legelévülhetetlenebb érdeme, hogy első lépései egyikeként függetlenítette a brit jegybankot a kormánytól. Az első kormányzati ciklus ezután derűs összhangban telt el.

Szakadékká bővülő repedések

De Blair és Brown viszonyába kódolva voltak a konfliktusok. Brown ismerői szerint munkamániás, követelőző és nem éppen finomkodó. Jellemző volt munkamódszerére, hogy a költségvetéseket Blair is csak pár órával benyújtásuk előtt nézhette át. És amikor 2005-ben Blair meghirdette az egészségügy piaci átalakítását, majdnem nyílt törés keletkezett a tandemben.


Mi jön Blair után?

Hiába volt ugyanis Brown az, aki gátat szabott a költekező állam baloldali modelljének, gyökerei mégis a vegyük el a gazdagoktól és adjuk a szegényeknek ősi baloldali elvéhez kötik. Azaz, Blairrel szemben ő továbbra is az állami, elosztó-kirovó rendszerű egészségbiztosítás híve volt. A nyílt konfliktus helyett azonban a háttérbe húzódott, hogy aztán a párt nyílt lázadásakor békéltetőként léphessen fel.

Ez az egyik olyan karakterjegye, ami miatt talán Nagy-Britannia választói nem várják annyira lelkesen kormányfőségét. A másik, hogy kritikusai szerint Brown hatalommániás. Vezetése alatt erősen centralizálták a pénzügyminisztériumot, ami a kezdetekben javította a hatékonyságot, viszont kiölte a kezdeményezőkészséget munkatársaiból. A harmadik pedig, ami miatt tulajdonképpen mindig Blair árnyékába kényszerült, hogy a szenzációs szónok Blairrel szemben Brownba egy csipetnyi karizma sem szorult.

Megakadhatnak a reformok

És hogy mi változhat Blair távozásával és Brown érkezésével? A pénzügyminiszter bátran hivatkozhat arra, hogy az ő vezetésével tíz éve töretlen a brit gazdasági fellendülés. Intő jel lehet azonban, hogy az 1997-2001 közötti pénzügyi szigor a második Blair-kormány idején, amikor kezdtek beáramlani a bevételek, jelentősen fellazult.

Ez nem jelent sok jót Nagy-Britanniának, főleg, hogy Blair örökségének két legnagyobb hiánya a két legnagyobb pénzszívó rendszer, az egészségügy és az oktatás reformjának elmaradása. Márpedig az egyenlősdi hívének számító Browntól aligha várhatóak radikális reformlépések. Talán az sem véletlen, hogy gyakorlatilag rivális nélkül indulhat Blair megüresedett székéért. A két potenciális kihívó, John Reid belügyminiszter és David Milliband környezetvédelmi miniszter beláthatták, hogy most nem élveznek kellő támogatást a pártban. De ha Brownnak a következő egy évben nem sikerül kimozdítani a Munkáspártot a népszerűségi mélypontról - ahová Blair juttatta -, hamar elfogyhat a párttagság türelme. És akkor akár tényleg radikális változások jöhetnek a brit belpolitikában.