A civil társadalom nyomta le a maffiát

Amíg beszélgetünk, az Európai Parlamentben mindenki a válságról beszél, és arról is szó esett, hogy az Európa-szerte meghozott takarékossági intézkedések szinte minden esetben érintik a hon- és rendvédelmi szerveket is. Általános a leépítés és a fizetéscsökkentés. Ön szerint a biztonsági-védelmi kiadások csökkentése nem vall rövidtávú gondolkodásra?

Én a jelenlegi válsághelyzetben azt teljesen jogos lépésnek tartom, hogy a tagállamok lefaragják az amúgy is elképesztő összegekre rúgó katonai kiadásaikat. Ezt most meg lehet lépni, hiszen Európa katonailag egyáltalán nincs fenyegetett helyzetben, határain, de még távolabbi környezetében sem állomásozik támadó szándékú haderő. Egyébként is eljött már az ideje annak, hogy átgondoljuk, valóban minden országnak szüksége van-e saját flottára vagy bombázóerőre. Ezek nagyon költséges hadieszközök, és egy olyan katonai együttműködés keretében, mint a NATO, a speciális feladatokhoz szükséges haderőt nemzetközi összefogással is ki lehet állítani.

A nyáron Anders Fogh Rasmussen NATO-főtitkár arra figyelmeztetett, hogy a védelmi kiadások nem átgondolt, nem összehangolt lefaragása veszélybe sodorhatja Európa biztonságát. Ön szerint nem jogosak a líbiai konfliktusban részt vevő európai országok logisztikai és felderítő képességeit illető kritikus észrevételek, amelyek szerint az USA logisztikai-felderítő támogatása nélkül nem sokra képesek? Mi lesz például, ha az uniós országok Szíriában is beavatkozásra kényszerülnek?

Azért azt a védelempolitika prioritásainál figyelembe kell venni, hogy Szíria nem Európát fenyegeti, hanem saját polgárait. Ez azért nagy különbség, mert az ilyen konfliktusokra nem óriási armadával kell készülnünk, egy humanitárius katasztrófa esetén gyors, rugalmas és mozgékony erőre van szükség. Ezért a tagállamok védelmi szempontból felesleges kapacitásainak leépítése mellett nagyon fontosnak tartom az olyan gyorsreagálású erők fejlesztését, mint a NATO és az EU közös fennhatósága alatt működő Eurocorps hadtest.

Az európai polgárokat a hadikiadások alakulásánál sokkal közvetlenebbül érinti a rendőrség és egyéb belbiztonsági szervek költségvetésének megnyirbálása. Ön nem tart attól, hogy a megszorítások miatt a rendőrség kevésbé hatékonyan lesz képes fellépni az erőszakos megmozdulások vagy az ön témája, a szervezett bűnözés ellen?

Az európai rendőrségeknél az elmúlt években jókora tartalék halmozódott fel – és most nem feltétlenül az anyagiakról beszélek, hanem emberekről és technikai eszközökről – melyet szükség esetén át lehet csoportosítani a szervezett bűnözés ellen.

Honnan ez a tartalék?

Az elmúlt évtizedben egész Európában megváltozott a bűnözés szerkezete. Mindenhol drasztikusan lecsökkent az erőszakos bűncselekmények száma, melyek amellett, hogy a legközvetlenebbül érintik a lakosságot – egy emberölés, de akár egy súlyos testi sértés elszenvedése is generációkra képes nyomot hagyni egy közösségben –, a legnagyobb erőforrásokat vonják el a rendőrségtől. Különösen szembetűnő ez a tendencia az önök térségében, Közép-Európában és a Balkánon. Itt van például Albánia, ahol a kilencvenes években, a nemzeti méreteket öltő piramisjáték bukása utáni erőszakhullám mára teljesen leapadt, leáldozott a sokak által balkáni karakterisztikumnak tartott vérbosszúknak és önkényeskedéseknek is.

A kriminológia a bűnözés csökkenését rendszerint az államszocializmust felváltó új társadalmi rend megszilárdulásával magyarázza. De attól nem tart, hogy a válság miatt felbomlanak ezek a viszonylag friss struktúrák?

Nem. Nem lehet egyértelmű párhuzamot vonni a gazdasági hullámvölgyek és az erőszakos bűncselekmények száma között. Én úgy látom, az erőszak inkább a társadalmi normáktól, beidegződésektől függ, márpedig ezen a téren Kelet-Európa jelentős előrelépést tanúsított. A hétköznapi erőszak mindenhol elveszítette létjogosultságát, és ez a szemléletváltás roppant fontos. De persze így is maradt elég gond: a korrupció és a szervezett bűnözés pozíciói ma is szinte érintetlenek.

Akkor gondolom, az Európai Parlament is inkább erre készül, amikor a válság rendvédelmi következményeivel számol. Az EP milyen jogszabályokkal, ajánlásokkal járul hozzá a szervezett bűnözés elleni harchoz?

Szinte semmivel.

Hogyhogy?

Nézze, az Európai Parlament szerepfelfogása nem sokat változott a berlini fal leomlása óta, amikor is minden az emberi jogokról szólt. Arab forradalmárok, belorusz ellenzékiek, Szaharov-díj, ezek kitűntetett mivolta azt mutatja, hogy az EP legfontosabb hatáskörének ma is az emberi jogok védelmét tekinti. Félre ne értsen, én egyáltalán nem becsülöm alá az emberi jogok fontosságát, mert ez a jogérzékenység gátolja meg például azt, hogy bennünk, európaiakban is kialakuljon az a barát-ellenség ellentéten alapuló paranoid gondolkodás, mint az amerikai külpolitikában. Mégis, én úgy gondolom, az emberi jogi megközelítés önmagában elégtelen, különösen, ha a szervezett bűnözésről van szó. Ez okozza azt, hogy az EP tehetetlen a szervezett bűnözés ellen.

Tudna mondani példákat, ahol ez az emberi jogi megközelítés hatástalannak bizonyult?

Persze. Az Unió milliárdokat költ el például globális szinten a nők helyzetének javítására, de azt nem akarja észrevenni, hogy az összegek túlnyomó része olyan országokba kerül, ahol a politikai- és társadalmi rendszer – költsünk el akármennyit pénzt a nők egyenjogúságára – generációról generációra újratermeli az elnyomást. Ezen kívül itt van a szervezett bűnözés fő bevételi forrása, a drogkereskedelem, mellyel szemben a jogelvűség nem éppen a leghatásosabb eszköz. El se tudja képzelni, mekkora felzúdulást váltana ki az Európai Parlamentben, ha mondjuk azt javasolnám, hogy az Unió ne a korrupt afgán kormányzaton keresztül próbálja megfékezni a heroinkereskedelmet, hanem fordítson összegeket az óriási mákföldek felperzselésére.

Visszatérve a válság és a bűnözés kapcsolatára, Ön az olasz parlament maffiaellenes bizottságának alelnökeként is dolgozott, és több könyvet is írt a maffiáról. A jelenlegi helyzetben nem tart a maffia megerősödésétől?

Nem, nem igazán. Tudja, a maffia helyzete az elmúlt húsz év során teljesen megváltozott. Már nem igaz az az egyébként is hamis romantikus képzet – ami a filmek és regények révén gondolom Önökben, magyarokban is él – hogy a maffiózók családtagnak számítanak hazájukban, és a társadalom érinthetetlennek tartja őket. Szicíliában és Dél-Olaszországban a társadalom lerázta magáról a maffia igáját, egyre többen merik magukat kivonni a maffia törvényei alól. A maffia elveszítette társadalmi beágyazottságát. Míg korábban azt közösítették ki, aki együttműködött a hatóságokkal, ma már az számít a társadalom számkivetettjének, akiről elterjed, hogy védelmi pénzt – „pizzo”-t – fizet vagy menedékhelyet tart fent. A maffia ma már nem a társadalom része, hanem csak egy – igaz még mindig erős – bűnszervezet. Én erre a szemléletbeli változásra roppant büszke vagyok, és generációm legnagyobb eredményének tartom, hogy civil eszközökkel nyomta le a maffiát.

Mi ennek a jelenségnek az oka?

Talán a fordulópontot Giovanni Falcone, a legandás vizsgálóbíró – egykori jóbarátom – meggyilkolása jelentette 1992-ben. Falcone meggyilkolását követően – főképp az óriási társadalmi felzúdulásnak köszönhetően – az évtizedekig egy helyben toporgó kormányzat részéről is komoly lépések indultak meg a maffia ellen, melynek révén egyre drágábbá vált az erőszak, a maffia egyre kevésbé tudja fenntartani a fenyegetésen alapuló uralmát. Korábban évente százak vesztették életüket erőszakos bűncselekményekben, mára ez a töredékére, alig tucatnyira csökkent. De még egyszer hangsúlyozom, a hatóság nem érhetett volna el ilyen eredményeket, ha ez nem jár együtt a civil társadalom ellenállásával.