Jácint
16 °C
31 °C

Úgyse dobnak ki minket az EU-ból

2013.04.05. 10:53
Hiába várják baloldalon az EU közvetlen beavatkozását, a közösségnek valójában nincs túl sok intézményes eszköze arra, hogy megfegyelmezze a magyar kormányt. Ráadásul jelenleg arra sincs túl sok esély, hogy ezeket az eszközöket a közeljövőben megteremtse magának.

Amikor már az MTI is szinte naponta tudósít arról, hogy éppen melyik befolyásos külföldi lapban nevezték diktátornak Orbán Viktort, vagy ki az a tekintélyes jobboldali politikus, aki aggódik a jogállam magyarországi helyzete miatt, akkor tudni lehet, hogy a kormány bizony buldózerrel hajtott a falnak. A tömény nemzetközi kritika alapján könnyen azt képzelheti az ember, hogy bármelyik pillanatban kitehetnek minket az EU-ból, vagy legalábbis bármikor elzárhatják azokat a bizonyos pénzcsapokat, hogy jól megleckéztessék a kormányt. De vajon valóban megvan-e erre az Európai Unióban az akarat, vagy ami még fontosabb, a képesség?

Már megindítani is nehéz lesz az uniós eljárást

A lehetséges forgatókönyveket is az uniós intézményi- és politikai keretek között kell lapozgatnunk. Itt van például az egyik legtöbbet emlegetett lépés, az úgynevezett "uniós eljárás", melyet Guy Verhofstadt, a liberális EP-frakció vezetője évről-évre szeret elővenni. Ez az eljárás –  ne tessék összekeverni a szabad versenyt sértő lépésekkel szembeni bizottsági eljárással! - valóban egy létező módszer az antidemokratikus kihágások megtorlására. A 2010-ben elfogadott Lisszaboni Szerződés (pdf formátumban itt található) 7. cikkelye ugyanis kimondja, hogy a Tanács eljárást folytathat le az Unió alapvető értékeit megsértő tagállamok ellen, ha ezt a tagállamok egyharmada, az Európai Parlament vagy az Európai Bizottság javasolja.

Azonban nem véletlen, hogy a hetedik cikkelyt eddig még sohasem alkalmazták egyetlen tagállam ellen sem. A folyamat ugyanis már a beindításától kezdve roppant bonyolult, és a legelső buktatót pont maga a kezdeményezés jelenti. Ahogy azt a hasonló tavalyi próbálkozások idején kimutattuk, szinte kizárt például, hogy az EP képes legyen kezdeményező félként fellépni. Az eljárás kezdeményezéséhez ugyanis kétharmados többség szükséges, és ez csak a legnagyobb parlamenti frakciót adó Európai Néppárt támogatásával lehet meg. A jobbközép formáció azonban aligha fog kihátrálni saját alelnöke mögül – az más kérdés, hogy a Néppárt közben kevésbé explicit módon alaposan kioszthatja a Fideszt - így vagy a Bizottságnak vagy a tagállami vezetőket képviselő Tanácsnak kell nyílt kenyértörésre vinniük a dolgot.

Uniós négyötöd a magyar kétharmad ellen

Ennél a pontnál azt is figyelembe kell vennünk, hogy az Orbán-kormány uniós szakpolitikai teljesítménye egyáltalán nem számít olyan katasztrofálisnak a jelenleg főleg a gazdasági problémákra fókuszáló uniós döntéshozók szemében, mint belföldi ténykedése. Ahogy arra egy általunk megkérdezett politikai elemző felhívta a figyelmet, 2011. első felében a magyar uniós elnökség rengeteg jó pontot szerzett a közös gazdasági kormányzást jelentősen erősítő Hatos Csomag keresztülvitelével. A Magyarország számára egyelőre semmilyen téttel nem bíró, csak az euró-övezetre vonatkozó gazdasági intézkedéscsomag elfogadásán ugyanis a magyar diplomácia rettentő keményen dolgozott, és ez a munka informálisan sokat vethet a latba.

De ha valamelyik uniós intézmény mégiscsak megindítaná a fegyelmező eljárást, az rövid távon inkább lenne megalázó, mint megrendítő a kormány számára, de gyors retorziótól biztos nem kellene rettegnie. Eleve ahhoz, hogy a kezdeményezést követően ténylegesen elinduljon az eljárás, az Európai Unió Tanácsának – azaz a tagállamok külügyminisztereinek – négyötödös többségére van szükség. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a huszonhétből huszonegy tagállamnak ki kellene mondania, hogy Magyarországon fennáll a szabadság, a demokrácia és a jogállam „tartós megsértésének” veszélye, és muszáj az Uniónak beavatkoznia. Ennek megállapítását követően azután meghallgatásokra és ellenőrzésekre kerül sor, és csak ezután következhetnek a valódi szankciók – melyek közül az Alapszerződés egyedül a EU Tanácsban meglévő szavazati jog felfüggesztését nevesíti, de vélhetőleg az uniós támogatások befagyasztásával is számolni kellene.

Az eljárás megindítását azonban vélhetőleg az uniós döntéshozók is nagyon-nagyon meg fogják fontolni - jellemző például, hogy amikor 2012 januárban közeledett az igazság órája, a szocialista EP-frakció gyorsan kihátrált az éppen napirendre kerülő kezdeményezés mögül. Az uniós eljárás megindítása ugyanis nem csak az érintett országot büntetné, hanem magának az EU-nak is komoly presztízsveszteséget jelentene, hiszen a nyílt, intézményes kiközösítéssel megbomlana a kompromisszumoknak és együttdöntésnek az a – sokszor persze látszólagos – rendszere, melyet az európai egység alapjának tartanak.

Addig háborogtak, míg el nem sikkadt a kérdés

A miénkhez hasonló álláspontra jutott a múlt héten a Die Zeit-ban megjelent írásában Werner Müller is. A Princeton egyetemen oktató politológus-eszmetörténész talán az első, akinek a magyar helyzettel kapcsolatban sikerült túllépnie a puszta deklarációkon vagy az „uniós eljárás” káprázatán. Müller a Galamus blognak köszönhetően magyarul is olvasható cikkében inkább azt hangsúlyozta, hogy a Tanácsot domináló nemzeti kormányok rövidtávú érdekei és a technokrata Bizottság szűklátókörű jogi szemlélete csírájában elfojtja a demokratikus értékek valódi számonkérésének lehetőségét.

Valóban, ha az elmúlt évtizedek demokratikus címkével ellátott konfliktusait nézzük, akkor az Uniónak nincs túl sok oka a büszkeségre. Pedig az EU bővítésének első hullámaiban úgy tűnt, hogy a taglétszám növekedése kéz a kézben jár majd a demokratikus értékekben való szorosabb egyetértéssel. Ez az optimizmus különösen a hetvenes évek végén, a mediterrán bővítési hullámban volt jellemző, amikor Görögország az „ezredesek” uralma, Portugália a Salazar-diktatúra, Spanyolország pedig a Franco-rezsim lezárásaként tekintett az EU-csatlakozásra. De hasonló volt a helyzet a posztkommunista államok esetében is. melyek az uniós tagságra a szovjet korszakot követő demokratikus  átmenet végpontjaként tekintettek. Ahogy a magyar uniós csatlakozáskor Mádl Ferenc néhai köztársasági elnök kijelentette: „Magyarország kompja most partot ért.”

Ez a komp azonban egy olyan Európában kötött ki, mely addigra már elveszítette az ártatlanságát. 2000-ben ugyanis képtelen volt megbirkózni azzal a dilemmával, mi van, ha a politikai logika egy demokratikus alapokon nyugvó, de szélsőjobboldali elveket valló pártot emel hatalomba?  Ekkor történt ugyanis, hogy Ausztriában az 1999 végén tartott parlamenti választáson a hagyományosan a politikai elitet alkotó szocdemek és jobbközép néppártiak közé befutott Jörg Haider szélsőjobboldali Szabadságpártja. És bár Ausztriában nagy hagyományai vannak a nagykoalíciónak, a néppárti Wolfgang Schüssel a patthelyzetet feloldandó mégis inkább jobbra nyitott, és koalíciót kötött a Szabadságpárttal. Nem ez volt az első alkalom, hogy egy uniós tagállam kormányába egy szélsőjobboldali párt került – Silvio Berlusconi különböző kormánykoalícióinak mindig volt legalább egy derék fasiszta tagpártja –, de a náci múlt miatt ez a fejlemény vörös posztó volt a többi uniós tagállam szemében.

A kezdeti felháborodás és a látványos diplomáciai hidegháború ellenére látszott, hogy az Európai Unió voltaképpen tanácstalan abban a kérdésben, hogy egy ilyen helyzetben mi is a teendő. Ráadásul az akkor érvényben lévő uniós szerződések nem is adtak lehetőséget az osztrákok megrendszabályozására, így végül megelégedtek annyival, hogy a „Három Bölcs”-nek nevezett bizottság felmérte az osztrák demokrácia állapotát, és miután olyan sok kivetnivalót nem talált, az egész ügy 2000 szeptemberére szépen elsikkadt. A Szabadságpárt hatalmon maradt, a diplomáciai sorompók sorra felemelkedtek – így a nagy felzúdulás kissé szégyenletesen, kissé nevetségesen, de elhalt.

Romániával osztozunk a szamárpadon

Az osztrák példa annak idején hivatkozási alap volt az uniós jogkörök bővítésére. De hiába hozták tető alá a Lisszaboni Szerződést, az EU a tagállamaiban veszélybe kerülő demokratikus alapértékeket nem csak Magyarország esetén nem tudja igazi erővel számon kérni. Ezt mutatja a román példa is. Mi is többször beszámoltunk arról, hogy Victor Ponta már 2012 májusában felálló első kormányával – mely még csak nem is választói felhatalmazás, hanem a kormánykoalíció szétesésének jóvoltából jutott hatalomra – rögtön egészpályás letámadásba kezdett: a szocialista politikus egy lendülettel lecserélte az ombudsmant, a közmédia vezetőit, csökkentette az alkotmánybíróság jogkörét, és felfüggesztette tisztségében Traian Basescu államfőt.

A puccsszerű lépések ellen minden jelentősebb uniós vezető tiltakozott, maga Angela Merkel lépett fel személyesen Basescu érdekében. A magyarországinál lényegesen hevesebb európai reakciókat kiváltó Ponta pozíciója azonban – bár közben nem sikerült Basescut népszavazás útján elmozdítania – nem gyengült, sőt, a 2012 végén tartott választásokon példátlan módon a törvényhozás mindkét házában megszerezte a kétharmados többséget (csak a pontosság végett: az alsóházban két szavazat hiányzik a valódi kétharmadhoz, de ennek megszerzése a sok frakció nélküli kisebbségi képviselő miatt valószínűleg nem fog különösebb nehézségbe ütközni). A magyar kormánnyal is foglalkozó alkotmányügyi konzultációs testület, a Velencei Bizottság csak a választásokra jutott el odáig, hogy elítélje a jogellenes változásokat.

Kis kockákba kis pipák

A már idézett cikkében Müller Victor Ponta példáját is felhozza, amikor azt állítja: az nem megoldás, ha egy adott országot az uniós szervek elé citálunk, mert a tisztán jogi szemléletre korlátozott kifogások alól az érintett államok ki tudnak bújni apróbb módosításokkal. "A brüsszeli tisztségviselők a kis kockákba kis pipákat rajzolnak (...), anélkül, hogy látnák a nagy politikai egészet".

Azt pedig már mi magunk tehetjük hozzá, hogy a törvény betűjéhez való ragaszkodásban rejlő fogyatékosságot a magyar kormány is felismeri, és ki is használja. Így történt ez a médiatörvény esetében is, hiszen a korábban óriási uniós vihart kavaró szabályzást a kormány végül is pro forma módosította, és bár ezek a módosítások a média szabadságán nem sokat javítanak, mostantól a kormány nyugodtan moshatja kezeit: „„Az Európa Tanács észrevételeiről a Kormánnyal folytatott egyeztetések eredményeként a Javaslat a médiahatóság független feladatellátásának garanciáit tovább erősíti”.

Müller cikkében az elégtelennek bizonyuló uniós kontrollt egy független intézmény felállításával oldaná meg, melynek még a nevét is kitalálta: az uniós csatlakozás kritériumairól „Koppenhágai Bizottság”-nak nevezné. Ez az intézmény a kutató elképzelése szerint rendszerszerűen vizsgálhatná a jogállamiság helyzetét az összes uniós tagállamban, figyelmeztetéseket adhatna ki, és a Bizottságnál elérhetné az uniós támogatások befagyasztását is.

Uniós szinten egy ekkora hatalomkoncentráció csaknem meghaladja a Európai Parlament összes jogkörét, de Müller más retorziós eszközöket is adna a Koppenhágai Bizottság kezébe. Felveti ugyanis, hogy szükség van új, „okos szankciók"-ra is, mert a támogatások megvonása elsősorban „az adott ország legszegényebbjeit sújtaná” - vagy legalább is ő tudni véli, amit mi nem, tudniillik hogy a magyar kormány automatikusan átterhelné a kieső összeget az állampolgárokra.

Müller megoldási javaslata tetszetős lehet az objektív, „európai” mércére vágyakozó polgároknak, de valójában nem kevésbé naiv elképzelés, mint az uniós eljárásban való vak remény. Mert az EU története nem arról szól, hogy döntéshozók a cilinderükből hipp-hopp elővarázsolnak egy működő szervezetet, pláne nem, ha tagállami belpolitikai kérdésekről van szó. A nemzetállamoktól minden morzsányi szuverenitás csak komoly alkuk és egyeztetések árán kerül át az Unióhoz, és minden egyes újabb jogkörhöz tízannyi „de” meg „ha” tapad.

Példának itt van az Európai Parlament, mely hiába számít már 34 éve az egyetlen demokratikusan választott uniós szervnek, jogköreit még mindig nem sikerült kibővíteni addig, hogy hatalma akár csak megközelítse a tagállami parlamentekét. Ezért a politikai sci-fi műfajába tartozik az a vízió, ami feltételezi, hogy a jelenlegi uniós intézmények és az összes tagállam – köztük a leendő szuperbíróság által fenyegetett kormányok – hirtelen meg tudnak egyezni egy negyedik uniós hatalmi súlypontot létrehozásában.