Orbán
10 °C
24 °C
Index - In English In English Eng

Nem kell félnünk a németektől!

2013.08.07. 10:11
Tényleg Németország az EU Kínája? Valóban Berlin fogja megmenteni a válságtól az Uniót? És mi érdeke fűződik ehhez? Timothy Garton Ash történész, az Oxfordi Egyetem professzora megpróbálta kibogozni azt a bonyolult viszonyt, ami a németeket Európához köti. Mi összefoglaljuk.

Azt senkinek nem kell bizonygatni, hogy ma Németország a legerősebb európai ország, de hazánkban meglehetősen ködös koncepciók élnek arról, hogyan és milyen mértékben tudja pénzügyi és gazdasági hatalmát politikai hatalomra váltani; és mit várhatnak tőle az olyan kis uniós országok, mint mondjuk Magyarország.

Akit az ilyen kérdések izgatnak, annak érdemes a jelenkori politikai folyamatok egyik legkiválóbb ismerője, az angol Timothy Garton Ash írásait olvasni. Mi is ezt tettük, és közös nemzeti okulásunkra most némi kommentárral kiegészítve összefoglaljuk az oxfordi történészprofesszor esszéjét, amit a „német kérdés”-ről a Times Literary Supplement augusztus közepén megjelenő nyári számába írt.

Gondosan bezárt ablakok

23 évvel egyesítése után Németország a világ legstabilabb liberális demokráciájának tekinthető. Simán elbírta az elmaradott keleti tartományok felzárkóztatásának terheit, és a kétezres évek elejétől bevezetett gazdasági reformokkal globális termelési láncolatok egész sorát kialakító bivalyerős gazdasággá vált.

Az is közismert, hogy az ország politikai stabilitása kiemelkedő, és ez a stabilitás a mindennapokra is áldásos hatással van:  az emberek általában törvénytisztelők, megfontoltak és mérsékeltek. „Erre az országra Thomas Mann is büszke lenne” – írja Ash, bizonyára nem a baljós Doktor Faustusra, hanem az optimista politikai víziót kibontó József és testvérei-re gondolva.

De azért az országra még mindig jellemző a nyárspolgári mentalitás, ami a politikai habitusra is rányomja a bélyegét. Ezt illusztrálandó Ash idézi Angela Merkelt, aki a Bild azon kérdésére, hogy neki mi jut elsőként eszébe Németországról, azt felelte: „a gondosan becsukott, szép ablakok”. Jean-Luc Mélenchon francia szélsőbaloldali politikus erre a tüchtig habitusra utalhatott csípős megjegyzésével, miszerint aki egy kis izgalomra vágyik az életben, az soha nem akarna németté válni.

Ami az amúgy a magyarok számára ismerős német mentalitásból politikailag fontos, az az önmérséklet. 1989-ben több jelentős politikus aggódott amiatt, hogy az egységes Németország azt az utat fogja bejárni, amit 1871 után, amikor a gazdasági teljesítmény felett érzett nemzeti büszkeség kifelé agresszív imperializmuskén jelent meg. De Merkel derék németjei nagyon távol állnak Vilmos császár poroszaitól: Ash találó jellemzése szerint egy átlagnémet területi követelése kimerül abban, hogy nyáron finom homokos tengerpart legyen a talpa alatt, dicsőségvágyát meg tökéletesen kielégítik a napjainkban futószalagon érkező német focisikerek.

A II. világháború óta tapasztalható visszafogottságot a szomszédok is érzik: Németország a BBC tavaszi felmérése alapján a világ legkedveltebb országának számít, és bár mi az efféle felméréseket kicsit értelmetlennek tartjuk, mégis beszédes, hogy még a németekkel szemben nem éppen elfogult Lengyelország külügyminisztere is azt találta mondani 2011-ben: „Kevésbé tartok a németek erejétől, mint Németország tétlenségétől.”

Euróval fizették ki a német egységet

Ezt azonban az európai vezetők a német újraegyesítéskor még nem így látták.  A Miterrandék, akikben elevenen éltek még a világháború emlékei, nem tartották száz százalékig biztosnak, hogy a nagy és erős Németország a jövőben is a demokrácia és a pacifizmus bástyája lesz. A 2009-ben nyilvánosságra került nagyhatalmi egyezkedésekből világosan kitűnik, hogy az amúgy jó viszonyban lévő európai országok milyen komolyan tartottak attól, hogy a történelem megismétlődik.

Helmuth Kohl kancellár ezért is gondolta úgy, hogy az európai nemzeteket maximálisan meg kell nyugtatni, hogy az új Németország erejét Európa szolgálatában fogja használni. A francia és olasz támogatásért cserébe ezért teljes mellszélességgel kiállt a közös európai valuta bevezetése mellett. Az euróról ma könnyen azt gondolhatjuk, hogy egyenesen a német igényekre szabták, és kevesen tudják, hogy Francois Miterrand és Giulio Andreotti eredetileg a német gazdaság feletti kontroll eszközét látták benne.

Kohl gesztusának értékét jelzi, hogy a németeknek egyáltalán nem fűlött a foga a nemzeti szimbólumnak számító német márkáról való lemondáshoz – nem véletlen, a kancellár James Baker amerikai külügyminiszternek annak idején nem csinált titkot abból, hogy az euró ellentétes a német gazdasági érdekekkel, de politikailag nagyon fontos, mert „nem szabad, hogy Európa bármiféle bizalmatlanságot érezzen az irányunkban”.

Az euró végül nem a németek feletti ellenőrzés eszköze lett, hanem a német gazdasági expanzióé. 1999-es bevezetésétől 2011-ig Németország 1 billió – ezermilliárd -dollárnyi kereskedelmi többletet halmozott fel az Unió többi tagállamával szemben. 2008-ban, a válság kitörésekor ezért is szegeződött minden tekintet Berlinre: Az euró a ti üzletetek volt, na, mondjátok meg, mi a teendő?

Nagyobbacska Svájc

És a németek, akik az egység után inkább egy nagyobbacska Svájcként – azaz egy gazdaságilag erős, de politikailag passzív országként – képzelték el saját jövőjüket, egyszeriben azon kapták magukat, hogy ők oktatják ki a többi tagállamot, hogyan is kéne nagyobb fiskális fegyelmet gyakorolni, és több strukturális reformot végrehajtani.

Németország Európa iskolamesterévé vált, pedig ettől a szereptől 1878-ban nem más intette óvva őket, mint Bismarck kancellár. Európa iskolamesterének lenni ugyanis nem túl hálás dolog, főleg ha arra gondolunk, Cipruson és Görögországban Hitleres zászlókkal köszönték meg Angela Merkelnek a támogatást.

De a német válságretorikában erőteljesen jelen lévő kioktató stílust már a magországokban sem díjazzák: a Harris Intézet felmérése (pdf) szerint minden országban erőteljes többségbe kerültek azok, akiknek elegük van a német „uralomból”. De emellett szinte minden országban a németektől várják el a válságkezelés vezetését. Merkel egy Ash-sel folytatott beszélgetése során egyszer bosszúsan meg is jegyezte: „akkor is átkoznak minket, ha nem csinálunk semmit, akkor is, ha csinálunk”

Költészettel kell megtölteni az Uniót

Ash szerint a német uralomtól való félelem nagyrészt alaptalan, a német elitnek nincsenek ilyen aspirációi, de a külső feltételek sem igazán adottak egy hagyományos értelemben vett „uralom”-hoz. Sőt, a megmentő szerepét is csak vonakodva fogadják el – ha elfogadják egyáltalán.

A belső tényezők közül első helyen persze a minden emberben meglévő önzés említhető: amíg nincs rákényszerülve, senki nem szívesen áldoz olyanok megmentésére, akik szerinte maguk okozták a bajt.

Egy másik belső akadály az intézményekben is megjelenő német önmérséklet. A magyar rendszerváltók szeme előtt is példaként lebegő német közjogi rendszer erős ellensúlyai a kormányzatot a túlzott európai szerepvállalásban is mérséklik. A szövetségi jegybank és az alkotmánybíróság is kínosan ügyel arra, nehogy Berlin felelőtlenül lumpen spanyolokra vagy olaszokra költse a német adófizetők pénzét.

Ráadásul Ash – Habermashoz hasonlóan – nincs valami jó véleménnyel a jelenlegi német politikai elit képességeiről. Szerinte a valóban tehetségesek inkább a nemzetközi üzleti-, vagy tudományos életbe igyekeznek, a tartományi ranglétrákon lapuló politikai hierarchiában  hemzsegnek a provinciális szemléletű figurák: „Miközben Németország felemelkedett, politikai osztálya lesüllyedt”.

Újabb komponens, hogy a németek tettrekészségét a nemzetközi ellenállás is lelohasztja. Ahogy arról nemrég az Index is írt, Berlinben és Brüsszelben a jövő évi EP-választáson a szélsőségesek és EU-szkeptikusok előretörésére számítanak. Azaz szeptember 22. és május 22. között nyolc hónap áll az európai vezetők, a mérsékelt pártok és uniós intézmények rendelkezésére, hogy az egyeztetéseken és kompromisszumokon alapuló, bürokratikus és sekélyes egységpolitikát „költészettel” töltsék meg, azaz „irányt, célt és reményt” kell sugallni az európaiaknak, akiknek részvétele nélkül – és ezzel tökéletesen tisztában vannak a németek is – soha nem lesz megoldás.

Führernek lenni már nem szexi

A szexi megoldásokkal azonban van még egy baj: a németek indirekt befolyása – amit egy magyarul nem létező kifejezéssel „soft power”-nek hívnak –, nem ér fel a gazdasági befolyáshoz. És pláne nem ér fel Nagy-Britannia szemléletformáló erejéhez, ami Harry Pottertől David Beckhamen át a BBC-ig minden területen képes meghatározó globális ikonokat felmutatni.

Ash úgy látja, a német nyelv háttérbe szorulása sem kedvez sem a soft power hizlalásának. Amíg – Joschka Fischer volt német külügyminiszter példáját kölcsönvéve – egy európai fiatal szívesen lenne „leader”, de „Führer”-nek lenni már kevésbé szexi. (A tetszetős példa mellett azért érdemes megemlíteni, hogy ahol lehet, a németek a Führer helyett inkább a Leiter-t használják.)

Ráadásul az önmérséklet imperatívusza a német politikai retorikára kifejezetten negatív hatással volt, Ash szerint a kínosan mértéktartó szóhasználattal, az óvatoskodó és unalmas szerkezetekkel elég nehéz lesz bevonni Európát a német egységprojektbe.

A jelen Einsteinjei nem Németországban laknak

Pedig Ash szerint az önmérsékletet második természetükké tévő német politika föderális Európa-víziójától egyáltalán nincs miért tartanunk. A németek ugyanis a saját államszerkezetük föderalizmusát akarják uniós szinten is megvalósítani, ami pedig nem egy lopakodó szuperállam felé mutat, hanem a döntések decentralizációja és az erős helyi autonómia kialakítása felé. Ash rámutat arra, hogy Merkel és környezete még vacillál abban a kérdésben, hogy a központi uniós jogköröknek ki is legyen a legfőbb letéteményese: kézenfekvő választásnak tűnik a demokratikusan választott EP,  de erős érvek szólnak amellett, hogy megmaradjon a válságkezelésben hatékonyabbnak bizonyult kormányszintű egyeztetések rendszere.

Ash arra is felhívja a figyelmet, hogy a német modell belső stabilitása sem garantált, mert Németországnak komoly stratégiai problémákkal kell szembenéznie. Az első a túlnépesedés: az elöregedő ország nagyon rá van utalva a folyamatos bevándorlásra – ha nem áramlanának az emberek Németországba, a jelenlegi 80 millióról 2050-re 60 millióra esne a lakossága.

Németország energiaellátása sem áll olyan stabil lábakon. Az Ash szerint felelőtlen sietséggel bezárt atomerőművek után az ország egyoldalúan függ a főleg Oroszországból importált fosszilis energiahordozóktól, ami azt eredményezi, hogy 40 százalékkal drágább az energia, mint Franciaországban. Ash itt érthetetlen módon nem említi meg azt, hogy a kieső atomenergia egy impozáns részét viszont sikerült napenergiával pótolni, ami hosszútávon nagyon ígéretes útnak tűnik.

A harmadik kockázati tényező Ash szerint az, hogy bár a németek mindig is nagyon jók voltak dolgok gyártásában és piacra dobásában, a szolgáltató szektorban és a kreatív iparban már messze nem számítanak akkora játékosoknak, mint az amerikaiak vagy a britek. „Az lehet, hogy Berlin egyik büszkesége a Café Einstein, de a jelen Einsteinjei már nem Németországban dolgoznak.”

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!