További EU cikkek
Miről van szó? Az Európai Unió már évek óta kísérletezik azzal, hogy valamilyen közös védelempolitikát hozzon létre. Erre főképpen a kilencvenes évek balkáni háborúi adtak okot, amelyek szembesítették az európai államokat azzal, hogy Amerika nélkül még arra sem képesek, hogy a saját hátsó udvarukban rendet tartsanak. Az Egyesült Államok nagyjából-egészében támogatta is, hogy Európa kicsit összekapja magát, mert annyira Washingtonban sem örülnek neki, hogy gyakorlatilag saját zsebből kell garantálniuk az egész óvilág biztonságát.
Csak a NATO-val
Ennek megfelelően az elmúlt egy-két évben az európai védelempolitika, ha nem is nőtte ki nagyon magát, de tett néhány látványos és megfogható lépést előre: önálló rendőri és békefenntartó akció Macedóniában, egy formálódó gyorsreagálású haderő a kék-sárga lobogó alatt, ambíciók a boszniai békefenntartás átvételére. Viszont ezekben a kísérletekben közös, hogy ezer szál köti őket ahhoz a szervezethez, amely az amerikai-európai szövetség legfontosabb sarokköve: a NATO-hoz.
Az európai gyorsreagálású haderő például az észak-atlanti szövetségtől kölcsönzi felszelése egy részét; operatív terveit a belgiumi NATO-főhadiszálláson készítik el. A macedóniai akciót egy német NATO-tábornok vezeti. Az egész dolgot el se lehetett indítani addig, amíg az EU és a NATO-val nem jutottak megállapodásra. Emiatt késett a projekt hónapokig. Alig van olyan európai ország, aminek rendes, modern hadserege van. Az európai védelempolitika jelenleg szinte minden tekintetben az amerikai szövetségesre és a vele közösen felépített katonai szervezetre épül. Ezért elfogadható a NATO-t, a transzatlanti kapcsolatokat és az európai befolyását féltő Egyesült Államok számára.
Vagy nélküle?
Washington először akkor kapta fel a fejét - bár csak néhány gúnyos megjegyzés erejéig -, amikor április elején, vagyis az iraki diplomáciai válság legforróbb pillanataiban, Franciaország, Németország, Belgium és Luxemburg (az iraki háború leghangosabb ellenzői) egy olyan európai védelmi-katonai szövetség létrehozására tettek javaslatot, amely saját tervezőközponttal rendelkezne és a NATO híres ötödik cikkelyéhez hasonlóan garantálná tagjai biztonságát minden külső támadással szemben. Lefordítva: független lenne a NATO-tól és az Egyesült Államoktól.
Az elkövetkező pár hónapban a vita kiszámítható vonalak mentén folyt: Amerika nem, de legszorosabb európai szövetsége, Nagy-Britannia, valamint egy sor kisebb atlantista állam (köztük Magyarország) hevesen kritizálták a francia-német-belga-luxemburgi kezdeményezést, azzal vádolva meg a négyeket, hogy szét akarják verni a NATO-t. A négyek erre azt mondták, hogy dehogy: az európai védelmi politika célja egyedül az, hogy olyan katonai feladatokat (békefenntartást, humanitárius és terrorizmusellenes akciókat) végezzen el, amelyekben a NATO ilyen vagy olyan okokból nem akar részt venni. De mindez még csak "európai belpolitika" volt. Washingtonban akkor ijedtek meg először komolyabban, amikor Tony Blair (a hűséges, elkötelezett Amerika-barát, meggyőződéses atlantista Tony Blair) egy néhány héttel ezelőtt tartott berlini csúcstalálkozón gyakorlatilag "átállt".
Titokban megállapodott Chirac-kal és Gerhard Schröder német kancellárral, hogy lemond ellenkezéséről és szabad utat enged az európai védelmi együttműködésnek, amennyiben garanciákat kap rá, hogy a szerveződés az EU ellenőrizhető keretein belül marad és nem tör a NATO feladatainak átvételére. Blair kikötötte azt is, hogy a szervezetnek nem lehet saját, a NATO-tól független katonai tervezőközpontja. (Elemzők szerint azért adta be derekát, hogy az iraki háború vagdalkozása után rendbeszedje kapcsolatait Európában. És - nem mellékesen - ő maga is hisz az európai védelmi potenciál megerősítésében. A franciák és a németek pedig azért udvarolnak Blairnek, mert tudják, hogy a britek izmai nélkül nincs európai védelem.)
Aztán egy múlt csütörtöki brüsszeli csúcstalálkozón a huszonöt - jelenlegi és most csatlakozó - uniós állam vezetői gyakorlatilag jóváhagyták ezt a megállapodást, elvben zöld utat adva egy, a jelenleginél jóval markánsabb közös európai védelempolitikának (amelyet egyébként a közvélemény-kutatások szerint az európaiak - és a magyarok - jó háromnegyede támogat). Ebben a majdani, uniós védelmi szervezetben nem volna kötelező részt venni: az a tagállam lépne be, amelyik akar, és amikor akar. (Arról még jó darabig vitatkozni fognak, hogy ennek a szerveződésnek legyen-e saját katonai tervezőközpontja, vagy a NATO-val közösen legyen, esetleg a nemzeti főhadiszállásokat használják. Egy saját, teljesen független, közös tervezőközpontnak óriási szimbolikus jelentősége volna.)
Gazdasági óriás, politikai törpe
A lényeg az, hogy az önálló európai védelempolitikát valószínűleg meg lehet úgy szervezni, hogy ne keveredjen konfliktusba a NATO-val és az amerikaiakkal. Ezért ment bele Blair, és ezért fognak belemenni a lengyelek, a magyarok, a hollandok és más Amerika-barát kormányok is. Mégis: távolról szemlélve a dolgot, az amerikai aggodalom érthető. Mert az erejét próbálgató, formálódó-önállósodó európai védelempolitika jól mutatja az Európai Unió felcseperedését. Az integráció elkerülhetetlen lépcsőfoka és még nem tudni, hova vezet.
Az egyre jobban egységesülő, egyre inkább állami jegyeket öltő közösséget egyre jobban zavarja, hogy noha gazdaságilag óriás, politikailag törpe. Különösen Amerikához képest. Ennek felismerésében a balkáni háborúk után a iraki konfliktus volt a legfontosabb állomás. Az európai politikusok nagy része keserűen és frusztráltan szemlélte, hogy az Uniónak semmi befolyása nincs arra, ami Washingtonban történik, sehogy sem tudja elterelni az Egyesült Államokat a választott pályáról. Nincs igazi súlya a világpolitikában. És ez ellen tenni kell valamit.
Ahogy Silvio Berlusconi olasz miniszterelnök, az Unió soros elnöke a bohóckodást és az újságírók szórakoztatását egy pillanatra félretéve mondta pénteken Brüsszelben, az EU csúcsértekezletének záró sajtótájékoztatóján: "Ahhoz, hogy központi szerepet játszhassunk a világpolitika színpadán, valódi katonai képességekre van szükségünk. Ezt mindenki tudja és ebben valamennyien egyetértünk." És ezen már senki nem nevetett.