További EU cikkek
Fétis, vbk és rock and roll
Bakancsokkal különben jól el van látva a hely, kedvencünk az a vadiúj, térdig érő fekete darab, amit ugyan minden bizonnyal negyven feletti latexfetisiszta háziasszonyok igényeit szem előtt tartva terveztek, mi mégis egy gimnazista fiún csodálhattunk meg. A Kárhozat termének becézett nagyszínpad körül csoportosuló tömegbe alámerülve eltűnődünk, hogy munkavédelmi okokból talán inkább nekünk is elő kellett volna halászni a szekrényből a Martenst, hiszen a tornacipő nem csak fájdalmas viselet ilyen közegben, de még aktívan blamáljuk is magunkat. Ráadásul melegítőfelsőben érkeztünk a riportra, így el kell viselnünk az ortodox gótmetál- és doomrajongók megvető pillantásait is. Az este egyik legszégyenteljesebb pillanata, amikor egy harmincas évei derekán járó, hollónak maszkírozott férfi a képünkbe röhög, majd oldalba böki éppen elfolyó szemfestékét igazító barátnőjét, hogy ő is jót nevethessen rajtunk. Egy ideig komolyan fontolgatjuk, hogy jobb híján hazaugrunk a Pantera-pólóért, amit az utóbbi időben ugyan csak füvet nyírni vettünk fel, és kicsit szakadt is, de aztán veszünk egy sört, és megpróbálunk úgy tenni, mintha legalább a lelkünk fekete volna.
Kinézünk az udvarra, ami a vészjósló alkonyatban leginkább úgy fest, mint amikor cigarettaszünetet tartanak egy horrorfilm forgatásán: zombik, vérfarkasok és vámpírok csevegnek kedélyesen mindenfelé, mellettünk egy félelmetes fekete műkörmökkel felfegyverzett tizenéves fiú éppen a magyar-brazilról magyaráz a barátnőjének, arrébb egy Báthory Erzsébetnek maszkírozott lány küzd életre-halálra egy félliteres boros kólával.
Trónfosztás
A nagyszínpadon a Mortal Love nevű norvég Gathering-klónba hallgatunk bele, az utolsó számukban elhűlve fedezzük fel a már-már hiphopos elemeket, szomorúan konstatáljuk, hogy Nyugat-Európában minden bizonnyal már ezt az ortodox közeget is megfertőzte a Linkin Park-hatás. A magyarok azonban tartják magukat: a kisszínpadon nyíregyházi kedvencünk, a Relikvia zúz, énekben egyértelműen leiskolázva a norvégokat, de mint megtudjuk, Valéria, az énekesnő a koreai kórusolimpián aranyérmes Cantemus énekkar tagja, szóval úgy könnyű. A Pecsa kistermének akusztikai jellegzetességei miatt a szövegeket nem igazán értjük, pedig a zenekar bemutatkozó oldalán elolvashattuk, hogy Hamvas Béla Scientia Sacrájából és Hermész Triszmegisztosz Tabula Smaragdinájából merítették a legtöbb inspirációt. Nesztek crossover.
A nyíregyháziak után is maradunk a kisszínpadon, ahol a műfajelméletileg kicsit pontatlanul hegedülős metálnak nevezett stílus egyik jeles magyar képviselője viszi tovább a borongós hangulatot. A Dethroners tavaly a Paradise Lost előzenekaraként is fellépett, úgyhogy biztos tudnak valamit, ráadásul a zenei élmény mellett adnak a látványnak is: a hegedűs, Ádám olyan keményen nyúzza a kecses hangszert, hogy Vanessa Mae valószínűleg sírógörcsöt kapna a látványtól. A terpeszállásban hegedülés koronázatlan királyát ugyan a csapnivaló erősítés miatt szinte megfojtják a gitárok, de még így is ez az este egyik legjobb koncertje.
Iszunk még egy sört, elbeszélgetünk egy hokirajongóval, aki a szlovák válogatottban játszó Ŝatan mezét hordja, majd elindulunk az a38 hajó felé, ahol vidám, ámde annál puhányabb reggaerajongók ünneplik a csatlakozást.