További EU cikkek
A Huszonötök Brüsszelben találkozó vezetői már csütörtök esti vacsorájukon úgy döntöttek, hogy elfogadják az Európai Bizottság októberi pozitív ajánlását és megkezdik a csatlakozási tárgyalásokat Törökországgal, méghozzá 2005. október 3-án. Az azonban egészen péntek délutánig kérdéses maradt, hogy Recep Tayyip Erdogan török miniszterelnök elfogadja-e az ajánlatot, amely rövidtávon korántsem olyan könnyen emészthető.
Az EU még elvben meggondolhatja magát
Az Unió ugyanis ahhoz a feltételhez kötötte a tárgyalások megkezdését, hogy Ankara előbb diplomáciailag ismerje el Ciprust, ami az EU tagja. Törökország azonban vagy harminc éve hidegháborús viszonyban áll a megosztott sziget déli, görögök ellenőrizte részével. Ezért cserébe pedig az EU csak annyit kínált, hogy megkezdődnek a csatlakozási tárgyalások, amelyeknek ugyan a teljes jogú török tagság a célja, viszont nem szolgálnak semmiféle garanciával a végeredményre nézve. Más szóval az EU még meggondolhatja magát.
A dilemmára végül az a diplomáciai megoldás született, hogy a törökök nem írják alá a Ciprus de facto elismerését jelentő úgynevezett Ankarai Megállapodást - ami a tíz új tagállamra, köztük Ciprusra is kiterjeszti az európai-török vámuniót -, csak tesznek egy nyilatkozatot, hogy majd a jövőben - de még október előtt - aláírják. Elemzők szerint ez megkönnyíti Erdogan miniszterelnöknek, hogy odahaza eladja a megállapodást.
"Történelmet írtunk ma" - mondta egyszerűen a csúcstalálkozó záró sajtótájékoztatóján Jan Peter Balkenende holland miniszterelnök, az EU Tanácsának soros elnöke. "Az EU megnyitotta kapuját Törökország előtt [...] de ez nem a folyamat vége, csak kezdete" - tette hozzá José Manuel Barroso, az Európai Bizottság elnöke. "Törökország most megmutathatja, hogy valóban komolyan veszi értékeinket és valóban egyenlő tagja akar lenni az európai közösségnek."
Arra a kérdésre, hogy mi lesz ha, valamelyik tagállam népszavazást tart a török tagságról (várhatóan Franciaország és Ausztria, de lehet, hogy mások is), Balkenende azt mondta, hogy "természetesen tiszteletben kell tartanunk a népszavazások végeredményét". A válasz aláhúzta, hogy az EU megint nem hozott végleges döntést, csak néhány centiméterrel megint tágabbra nyitotta az ajtót. "Most el kell kezdenünk [a tárgyalásokat], de lehet, hogy a jövőben a dolgok megváltoznak."
"A szándék a teljes jogú tagság, de nem kizárt, hogy valamilyen más együttműködési forma lesz a vége" - nyilatkozta a megállapodásról Gyurcsány Ferenc miniszterelnök. Az Európai Parlament szerdán szintén a tárgyalások megkezdését javasolta, körülbelül 2:1 szavazati arányban.
Maga az uniós álláspont - csatlakozási tárgyalások a tagság garanciája nélkül - is hetek-hónapok alkudozásának az eredménye volt a huszonöt tagállam közt, azzal a céllal, hogy megnyugtassák török csatlakozástól tartó államokat (főleg Franciaországot, Dániát, Ausztriát és másokat). A csatlakozási tárgyalások rendszerébe így számos garanciát építettek, elvileg lehetővé téve a kihátrálást. Kilátásba helyezték állandó védzáradékok és speciális tagsági körülmények bevezetését is, megakadályozandó például a török munkaerő "beáramlását".
A török tagság ugyanakkor valóban felvet számos komoly problémát hosszú távon is.
Törökország nagyon más
Az egyik, hogy Törökország túl nagy. 2020-ra nagyobb lesz a népessége, mint Németországnak, tehát az EU népességalapú szavazati rendszerében a legfontosabb tagállammá válik számszerűleg. Viszont túl szegény: Törökország szegényebb, mint a legszegényebb kelet-európai ország, ráadásul gazdaságában túl nagy szerepe van a mezőgazdaságnak: a jelenlegi uniós támogatási politikák szerint Törökország egyedül többe kerülne az EU-nak, mint a tíz új tagállam (több mint húszmilliárd euróba évente).
A másik probléma, hogy Törökország korántsem európai típusú alkotmányos demokrácia. Ugyan a csatlakozási tárgyalások ígérete miatt Ankara több reformot vezetett be és hajtott végre az elmúlt két évben, mint a megelőző évtizedben, még mindig óriási különbségek tátonganak az európai államok és Törökország közt: a hadsereg szerepében, a jogrendben, a szabadságjogokban, a civil-demokratikus intézmények működésében, a vallás megítélésében és másokban.
Aztán Törökország "veszélyes környékről jön". Csatlakozásával határaink Irakig, Iránig, Szíriáig terjednének; az európai érdekek alighanem a jelenleginél sokkal inkább összegabalyodnának a közel-keleti eseményekkel és történésekkel.
Végül pedig - és sokak szerint ez a legfontosabb, még ha erről esik is a legkevesebb szó - Törökország nagyon-nagyon más. Lakossága csaknem teljes egészében muszlim, kultúrája az iszlámon alapszik, alkotmányos múltja alig van, történelmi tapasztalatai teljesen eltérőek az európai államokétól, ideértve a kelet-európaiakat is. Röviden: Törökország nem európai ország. Ez a tény, méretével, politikai-földrajzi súlyával párosítva felveti a kérdést, hogy valóban van-e helye az Unióban, és ha igen, nem fogja-e teljesen átalakítani a közösség jellegét, nem tereli-e teljesen más útra fejlődését.
A török csatlakozás pártolói szerint Törökország különbözőségéből erényt is lehet kovácsolni. Az öregedő és fogyó népességű Európának jót tehet egy dinamikusan növekvő, nagy katonai és politikai súllyal rendelkező ország, amely komoly befolyással rendelkezik a Közel-Keleten: más szóval, Ankara növelheti az EU nemzetközi befolyását. A csatlakozáspártiak szerint a tárgyalások úgyis olyan sokáig fognak tartani, hogy addig Törökországot "nyugatiasítani" lehet; rámutatnak, hogy már eddig is nagyon sokat fejlődött, és éppen a tagság ígérete miatt. Szerintük Törökország modernizálása nem mellesleg történelmi tett volna, ami megmutatná, hogy az iszlám és az alkotmányos demokrácia összeegyeztethető.