Európa megosztott és céltalan

Sőt, bizonyos értelemben romlott a helyzet. Elsősorban: a múlt héten a franciák, a németek, a belgák és a luxemburgiak egy olyan új védelmi unió ("kemény mag") létrehozását javasolták az EU-n belül, amely az eddigi önálló európai védelmi kezdeményezésekkel ellentétben sok elemében teljesen független volna az amerikaiak vezette NATO-tól. Duplikálná annak egyes tervező-irányítóelemeit, önálló főparancsnokságot hozna létre, ahelyett, hogy az Európában valóban hiányos effektív harci- és szállítóeszközök beszerzésére koncentrálna.

A NATO-tól való függetlenedés szervezgetésével a négy állam nyilvánvalóan az Európát Amerikához kötő csavarok meglazításán dolgozik. Elsősorban persze Franciaország, amely, élén a gaullista Chirac-kal, elkötelezett amellett, hogy az Európai Unióból egy független nagyhatalmat hozzon létre, amely "ellensúlyozni" tudja Amerikát a világpolitikában. Függetlenül attól, hogy mit gondolunk az iraki háborúról, látnunk kell, hogy a franciák akkori ellenkezése mögött is elsősorban ez állt: Párizs számára stratégiai alapvetés az, hogy az Egyesült Államok "túlhatalmát" ellensúlyozni, korlátozni kell (például az ENSZ-en keresztül).

Az új európai védelmi és biztonsági unió ötlete, amely ráadásul a négy legkeményebben háborúellenes EU-államtól származik, kivívta az Amerika-barát és NATO-párti (atlantista) államok ellenszenvét. A különbség részben filozófiai: az Amerika-barát államok "vezetője", Tony Blair, azért ragaszkodik a NATO-hoz és általában a transzatlanti szövetséghez, mert azt vallja, hogy a jelenlegi, egypólusú világ a legstabilabb, a legbiztonságosabb. Ebben az egypólusú, Amerika által dominált világban Európa partnere lenne az Egyesült Államoknak, amit a nemzetközi intézményeken és a szoros transzatlanti szövetségen keresztül lehetne arra késztetni, hogy jó "globális polgárként" viselkedjen.

Ez persze, láthatjuk, nem is különbözik olyan nagyon Jacques Chirac és a gaullista Franciaország víziójától: az eltérés az, hogy Chirac úgy gondolja, hogy Európának legelsősorban erősnek, egységesnek és függetlennek kell lennie ahhoz, hogy ezt a célt elérhesse. Ez nyilván így is van, hiszen Washington soha nem fogja komolyan venni Európát, amíg "közös" külpolitikája értelmetlen és zavaros, hadereje pedig nincs. Tony Blair viszont attól tart, és ebben valószínűleg meg neki van igaza, hogy a különböző, független hatalmi pólusok szinte törvényszerűen rivális hatalmi pólusokká fejlődnek. Tizenkilencedik századi stílusban, lényegében. Nem jó.

Válságról válságra haladunk előre

De miért téma ez az egész, egyáltalán? Miért jutottunk ide? Azért, mert Amerika és az európai államok érdekei és céljai megváltoztak. A közös ellenség, a Szovjetunió, megszűnt. A szovjet tankok és rakéták fenyegetése már nem tartja össze őket. És amíg az iszlámista katasztrófaterrorizmustól csúnyán megrettent Amerika új ellenséget "talált" magának, új fenyegetéssel kell szembenéznie, addig az európaiak nagy része ezt nemigen érti. Nem csoda, hogy nincs kedvük Amerikát követni olyan háborúkba, amiket szintén nem értenek, és ezért gyanakvással néznek.

Az értetlenség viszont zűrzavart szül, ha helyzet van. Ez történt az iraki válság alatt is, ahol a tagállamok részben azért nem tudtak megegyezni, mert nincsen szinte semmilyen közös európai biztonsági stratégia (például a tömegpusztító fegyverek elterjedésével kapcsolatban), ami alapján lehetett volna politizálni. Szinte mindenki csípőből reagált, a saját, jól bejáratott, biztonságosnak hitt nemzeti érdekei és stratégiája alapján. Nincsenek tisztázva a közös érdekek, a közös célok, az alapvetések. Még egyértelmű ellenség sincs, akire rá lehetne mutatni. Ezek nélkül sose lesz közös külpolitika.

Viszont még lehet, mert az EU abban a legjobb, hogy válságról válságra mindig fejlődjön kicsit. A közös európai védelmi politikát például az alapozta meg igazán, hogy az EU szánalmasan leszerepelt a balkáni háborúkban, és kínos volt egy idő után, hogy folyton az amerikaiaknak kell végül rendet csinálniuk. Irakból is lehet tanulni, és van is pár bíztató jel, hogy a tagállamok megpróbálnak összehozni valami közös stratégiát, stratégiakezdeményt. Átgondolni, hogy mi a közös, miből lehet kiindulni, és ebből mit lehet építeni. Ez persze egyelőre nem is állhat másból, mint azoknak a dolgoknak az összeirogatásából, amikben most per pillanat egyetért a 25 állam. Ez nem olyan nagyon sok, de azért nem is olyan kevés. Uniós diplomaták elismerik, hogy évekig, talán tovább, is eltarthat, míg ebből valami igazán fajsúlyos dolog lesz. De ez az egész EU-építés ilyen lassú cucc.