Lóhús: botrány?

2013.02.26. 15:38


Itt a lóhús. Lasagneba rejtőzött, Hegyeshalomnál átlépte a határt és egyenesen a hazai boltok polcain landolt. Tegyük hozzá: az lett volna a meglepő, ha nem jut belőle Magyarországra. Senki nem halt meg, vagy betegedett bele, a termék nem volt fertőzött, vagy romlott, mégis hetek óta tartó európai botrány kerekedett a marhahúsként árult lóhús esetéből. Az ügyben megszólalt a brit miniszterelnök, a francia köztársasági elnök, egy brit képviselő az unión belüli hús-import felfüggesztését kezdeményezte, és furcsa módon Franciaországban jelentősen megemelkedett a lóhús-fogyasztás.


Az alapvető probléma az, hogy a költségek leszorításáért vívott küzdelem mellékhatásaként az élelmiszeripar Európában és világszerte átláthatatlanul bonyolulttá vált. A botrányban érintett egyik vállalat írországi megrendelése például hét európai országot érintve jutott vissza a kiindulási ponthoz.



 


Ha igaz a mondás, miszerint az vagy, amit megeszel, akkor bizony egy ismeretlen figura tekint ránk vissza a tükörből. Az európaiak által fogyasztott élelmiszerek döntő többségéről nem tudjuk, hogy ki, hol, hogyan termelte és dolgozta fel őket. Persze vége van már azoknak az időknek, amikor az asztalra kerülő főfogás családtagként nőtt fel a ház körül (Dezsőnek meg kell halnia), de a 2011-es, összesen 53 ember halálát eredményező E.coli botrány, és a mostani, sokkal enyhébb következményekkel bíró lóhús-mizéria is rámutat arra, hogy az élelmiszerbiztonságot szavatolni hivatott tanúsitási rendszerek képtelenek lépést tartani az eseményekkel.


Tisztább helyzetet eredményezhetett volna a 2011-ben elfogadott, az élelmiszereken szereplő fogyasztói tájékoztatásról szóló irányelv, amelynek az egyik központi kérdése éppen a friss és a feldolgozott élelmiszerek címkézése volt. Az EP baloldali és zöld képviselőcsoportjai akkor azt javasolták, hogy a hústermékek esetében kerüljön feltüntetésre, hogy az állat hol született, hol nevelték fel és hol vágták le. Az európai élelmiszeripar válasza erre az volt, hogy a hús útjának pontos nyomon követése megvalósíthatatlan, illetve olyan költségeket róna az európai élelmiszeriparra, hogy az jelentősen rontaná az ágazat versenyképességét (értsd: munkahelyek fognak megszűnni). A javaslatot akkor elutasító miniszterek most szigorúbb élelmiszercímkézési szabályokat sürgetnek. Ez a történtek fényében hiteltelen és megkésett, de legalább végre történik valami.



A magyar fogyasztó erre a problémára hajlamos azt a zsigeri választ adni, hogy bezzeg a hazai termék esetében nem merülnek fel ilyen problémák. Ezzel a gondolatmenettel azonban két probléma van. Egyrészt a magyar termékként forgalmazott élelmiszerek összetevői között bőséggel találunk külföldi alapanyagot. Tehát az, amit magyar termékként forgalmaznak, vagy amiről a fogyasztók joggal feltételezi, hogy magyar alapanyagból készült (pl. gyulai és csabai kolbász), sokszor nem magyar eredetűek. Másrészt az átlagos magyar élelmiszer címkéjét elolvasva alig kapunk információt a termék eredetéről és feldolgozásának módjáról. A fogyasztó szemszögéből tehát a hazai helyzet tehát semmivel sem jobb az Európai Unió más országaiban tapasztaltnál.


A megoldás persze - bármennyire is idealistának hangzik - a fogyasztó kezében van. Ha vállaljuk az élelmiszerek eredetének tanúsításával járó többlet-költségeket, vagy hajlandóak vagyunk időt és energiát áldozni arra, hogy kiderítsük, honnan származik az, amit eszünk, a hasonló botrányokat is jó eséllyel megúsznánk. 

15%

Edith Eva Eger A döntés

3999 Ft
3400 Ft
15%

Pan-dji Vádirat

3499 Ft
2975 Ft