Aki szót értett Trumppal, és lediktátorozta Orbánt

2019-07-04T090833Z 1368682903 RC1BC7E14AB0 RTRMADP 3 EU-JOBS
2019.07.14. 14:04
Öt éve megpróbálták demokratikusabban kijelölni az Európai Bizottság elnökét, és a luxemburgi politikus szinte véletlenül került a posztra. Egyszerűsíteni és erősíteni akarta az intézményt, de válságkezelő biztos lett belőle. A jövő héten már szavazhatnak az Európai Parlamentben az utódjának javasolt Ursula von der Leyenről. Honnan jött az október 31-én leköszönő Jean-Claude Juncker, és milyen volt az ő irányításával az Európai Unió?

„Különleges fickó vagyok. Én voltam az első és utolsó vezető Spitzenkandidat” mondta Jean-Claude Juncker július elején a finn EU-elnökség megnyitóján Helsinkiben. A kiszólás klasszikus Juncker-mondat volt. Egy adag nárcisztikusság, egy adag humor, egy adag politikai fricska. A volt luxemburgi miniszterelnök, aki majdnem két évtizeden át vezette a nyugat-európai nagyhercegséget, majdnemhogy véletlenül került az Európai Bizottság élére. Juncker és mások persze úgy érvelnek, hogy dörzsölt politikai taktika eredményeként lett bizottsági elnök.  

Juncker, és az Európai Parlament akkori elnöke, a német szociáldemokrata Martin Schulz kardoskodtak a Spitzen-rendszer mellett, aminek értelmében az EP-választásokon győztes pártcsalád adja az Európai  Bizottság következő elnökét. Ezt a tagországok vezetői már akkor sem vették egészen komolyan. Főleg nem Angela Merkel német kancellár, aki ugyan jóváhagyta a dolgot, de nem számított rá, hogy a karizmatikus, ravasz róka, Juncker szerzi meg a hagyományosan szürkébb politikusoknak fennartott elnöki posztot. 

Spitzenkandidat, csúcsjelölt

Az Európai Bizottság elnöke egy fontos ember az EU-ban. Ő vezeti azt az intézményt, amelyik a jogszabályok első piszkozatát írja. Ha valaki szeretne ráhatni, hogy hogyan nézzen ki egy új uniós törvény, és elég okos, akkor már azelőtt elkezd lobbizni az Európai Bizottságnál, hogy ez a piszkozat elkészülne. A tagországok miniszterelnökei még ennél is előrelátóbbak, és már eleve olyan embert szeretnének bizottsági elnöknek beültetni, akit befolyásolni tudnak. Ezért történt, hogy az elmúlt hatvan évben egymás között, zárt ajtók mögött egyeztek meg róla, hogy ki legyen ez a személy. Mindig olyasvalakit választottak, akivel nagyjából mindannyian meg voltak elégedve.

Ez a folyamat nem túl demokratikus, egyáltalán nem látható át, és nem kérhető számon. Az Európai Parlament vezetői ezért a 2014-es EP-választás előtt léptek. Azt mondták: mi lenne, ha jobban hasonlítana az Európai Bizottság vezetőjének a kijelölése egy nemzeti választáshoz? Ha a választók előre tudhatnák, hogy kik versengenek a pozícióért, hogy ezek a versenyzők melyik párthoz tartoznak, és mik az elképzeléseik Európáról? A nagy európai pártcsaládok ki is állították a jelöltjeiket. Ezeket a jelölteket egy nemzeti választáson listavezetőknek hívnánk. Viszont az EP-választáson nincsenek összeurópai listák, amelyeknek az élére állhattak volna, csak országos listák vannak, amelyekről a helyi pártok döntenek. Ezért máshogy kezdték el őket nevezni. A német Spitzenkandidat, „csúcsjelölt” szó ragadt meg a sajtóban. Jean-Claude Juncker az Európai Néppárt Spitzenkandidatjaként vágott neki az EP-választásnak 2014-ben.

Juncker jól választott fegyverhordozót. Honfitársa, Viviane Reding akkori EU-biztos kabinetfőnökét, Martin Selmayrt bízta meg a kampányának a vezetésével. A briliáns, de a szabályokat és mások tekintélyét kevéssé tisztelő Selmayr a brüsszeli pletykák szerint azt ajánlotta a német lapkiadóknak, hogy a Juncker-bizottság visszanyesi a Facebook, Google és a többi amerikai internetes mamut médiapiaci jelenlétét, ha támogatják Junckert. Bizonyítani sosem sikerült a pletykát, de a Bild és a német sajtó valóban nyomást helyezett Merkelre, hogy fogadja el Junckert, a választók érdekében, akik legnagyobb arányban az Európai Néppárt tagpártjaira szavaztak Európa-szerte. Akkoriban az EP-ben még elég volt a két legnagyobb frakció: a Néppárt és a szociáldemokraták megegyezése, hogy olajozottan menjenek a dolgok, így a parlament is támogatta Junckert.

Felemásra sikerült a politikai bizottság

Juncker az első, úgynevezett „politikai bizottság” feje. Amikor Juncker bejelentette, hogy polikai bizottságot farag a brüsszei intézményből, az volt a célja, hogy megváltozotton az Európai Bizottság szerepe: „az EU titkárságából” politikai tényezővé váljon Európában. Juncker erre alkalmas volt: szót értett mindenkivel, köztük Orbán Viktorral is még az első években, és csak a legfontosabb kérdésekre koncentrált, miközben hagyta, hogy az új, alelnöki struktúrában dolgozó biztosok a saját területükön szabadabban mozogjanak. A szabadság azonban Juncker kabinetfőnökénél, Martin Selmayrnél véget ért: több biztos arra panaszkodott, hogy Juncker helyett a német jogásszal kellett hadakozniuk egy-egy javaslat kapcsán, aki azért mégiscsak egy „egyszerű” közszolga. A „politikai bizottságot” azonban meglehetősen szelektíven értelmezték Junckerék, miközben a politikai aktorként való fellépésük legitimációját több tagállam, így Magyarország is kritizálta. 

A bizottsági elnök másik kezdeti húzása az volt, hogy olyan országoknak adott érzékeny tárcákat, amelyeket leginkább érintett egy téma: a folyamatosan közös eurókasszáért rimánkodó Franciaországnak a pénzügyeket, a menedékkérőket már 2015 előtt is sokat látott Görögországnak a migrációt, a briteknek a biztonságpolitikát, a hollandoknak a kevesebb szabályozásért és jobb kormányzásért felelős portfóliót. Az elv az volt: „Panaszkodtok? Most lehet tenni valamit!”. A kísérlet nem volt eredménytelen, a tagállamok által küldött politikusok minőségét azonban Juncker nem tudta befolyásolni: a görög Dimitrisz Avramopulosz a migrációs válság alatt végig úgy szerepelt, mintha eltévedt volna a sajtóteremben. 

Juncker, ahogy a nyugat-európai politikusok többsége, eléggé vakon tapogatózik Kelet-Európával kapcsolatban. Az Európai Tanács elnökével, Donald Tuskkal amolyan stand up comedyt nyomott minden közös sajtótájékoztatón, de úgy tűnt, ebben kimerül a kapcsolata a kelet-európai régióval. A kabinetjében egyetlen lengyel szakember dolgozik, de ő is több állampolgársággal bír. A térség dinamikáját továbbra sem értik nagyon a brüsszeli színfalak mögött, a Schuman téri Berlaymont épület 13. emeletén, ahol Juncker irodája van. Ez ugyanakkor a kelet-európai biztosok és politikusok hibája is. A kommunikáció sokszor kimerül a hisztizésben és az erre adott, olykor lekezelő válaszokban.

A kelet-európai biztosok Navracsics Tiborral együtt színtelenek–szagtalanok maradtak, talán a cseh liberális Vera Jourová kivételével, akinek adatvédelmi és jogvédelmi témákban is fel kellett lépnie. Azért sem nagyon tűntek ki, mert a bizottság felső vezetése nem igazán hagyta nekik. Elżbieta Bieńkowska, a közös piaci szabályozásért felelős lengyel biztos egyszer elárulta az EUrologusnak, hogy vizsgálják a magyar trafikmutyit, és úgy általában, az Európai Bizottság sorra róhatná ki a büntetéseket Magyarországra. Kisebb botrány keveredett belőle, hogy az EU-biztos felfedte a valóságot, és politikusként elmondta a saját véleményét is egy kérdésben. Látszott, hogy az ő esetében ez már nem fért bele a „politikai bizottság” elképzelésbe.

Vicces fazonnak tűnik, de még Donald Trumppal is szót ért

Jean-Claude Juncker személyes stílusa megosztó Brüsszelben is. A magyar közönség számára a legemlekézetesebb pillanat az elnökségéből, amikor diktátornak becézte Orbán Viktort, karlendítéssel üdvözölte, aztán lekevert neki egy baráti taslit a 2015-ös lettországi EU-csúcson.

Viszont azt is mindenki tudta, hogy ha valaki, csak a sokat látott luxemburgi lesz képes szót érteni Donald Trump amerikai elnökkel. És így is történt: tavaly Juncker addig mutogatta neki a stábja által előkészített színes kártyákat a globális kereskedelemről, amíg Trump letett az európai autókra kivetendő büntetővámokról. Annyira jó benyomást tett Trumpra a felesleges udvariasságokat mellőző Juncker, hogy pár nappal a találkozó után felhívta személyesen Brüsszelben. Juncker irodája állítólag rettegve kapcsolta az amerikai elnököt, attól tartva, hogy Trump meggondolta magát a vámokkal kapcsolatban, de

Trump csak újra el akarta mondani Junckernek, mennyire megkedvelte.

Juncker, a nép embere, úgy ahogy azt Trump is érti. Acélmunkás keresztény szakszervezeti tag volt az apja, és a luxemburgi politikusnak is ez a választói közege: a dolgozó, munkás ember. Luxemburgi újságírók szerint nemcsak politikusként, hanem emberként is megtörte, hogy neki kellett felügyelnie a luxemburgi acélipar és általában véve az ipar leépülését, és a nagyhercegség újjászületését pénzügyi- és adófellegvárként. A globalizációs versenyben Juncker megtette a lépéseket, amelyek az országa túléléséhez kellettek, de egy neve elhallgatását kérő EP-képviselő szerint a poltikai bázisának elhagyása is szerepet játszott benne, hogy a volt miniszterelnök nem veti meg az italt. 

Nem kezdeményező, hanem válságkezelő bizottság lett

Juncker nemrég azt mondta egy sajtótájékoztatón, hogy két hibát követett el bizottsági elnökként. Az egyik, hogy nem szólalt meg időben a LuxLeaks botránnyal kapcsolatban, ami világcégeknek adott jelentős luxemburgi adókedvezményeket és visszaéléseket fedett fel. A botrány pontosan Juncker EU-biztosi mandátumának kezdetén robbant ki, és azt eredményezte, hogy az elnök jó időre távolt tartotta magát a bizottság sajtótermétől. A másik, hogy elhitte David Cameron egykori brit kormányfőnek, hogy jobb, ha az Európai Bizottság nem kampányol Nagy-Britanniában az EU-tagság mellett a brexitnépszavazáson. „Csak mi oszlathattuk volna el a hazugságokat” – mondta Juncker.

Magyarországgal kapcsolatban kicsit aktívabb volt a bizottság, amikor a bevándorlással kapcsolatos nemzeti konzultációban feltett kérdésekben megfogalmazott állításokat igyekezte helyre tenni – de kampányolni akkor sem mertek. Az Európai Unió, az Európai Bizottság hatásköre és a tagállami szuverenitás határai ezen a ponton kényesen összeérnek. 

Ugyan Juncker nem beszélt róla, de több tagállam, Magyarország is azzal érvel, hogy hiba volt a 2015-ös döntés az Európába érkező menedékkérők rendkívüli szétosztásáról is. A belügyminiszterek tanácsán a bizottság javaslatára a luxemburgi EU-elnökség alatt megszavazták, hogy néhány hónapig a Görögországba és Olaszországba érkező menedékkérők egy részét irányítsák át a többi uniós országba. Jogilag volt rá lehetőség, politikailag azonban a hagyományos konszenzuskereséssel szembement a döntés, mert Magyarország, Románia, Szlovákia és Csehország erősen tiltakozott ellene, és le is szavazták a döntést. 

Azok a tagállamok, amelyeket leszavaztak, „eredendő bűnként” tekintenek a voksolásra: a többség szerint a szavazás a szolidaritás kikényszerítéséről szólt, a leszavazott tagállamok szerint bevándorlókat akartak rájuk kényszeríteni.

Ha az volt Juncker célja, hogy egy politikailag aktív, kezdeményező, a tagállamokkal szemben erősödő intézményt farag az Európai Bizottságból, kimondhatjuk, hogy ez nem sikerült, de nem a bizottsági elnök hibájából, hanem inkább azért, mert nem volt szerencséje a világpolitikával. Nem a csendes építkezésről szólt az elmúlt öt év, hanem az egymást követő válságok: a görög euróválság, a migráció, és a brit kilépés kezeléséről. Ezek az ügyek túlnőttek nemcsak az Európai Bizottságon, hanem az EU teljes intézményrendszerén: kiderült, hogy válsághelyzetekben csak a legmagasabb politikai szinten, az államfők és kormányfők szintjén lehet európai döntéseket hozni.

Az államfők és kormányfők az utódnak szánt Ursula von der Leyen személyében egy tökéletesen kompromisszumos bizottsági elnök kijelölésével megmutatták, hogy továbbra sem szeretnék kiengedni a kezükből az irányítást. Ha pedig a nemzetállamoknak az uniós intézményekkel szembeni erősödéséről fog szólni a következő öt év is, akkor tényleg lehet, hogy egy időre Jean-Claude Juncker lesz az Európai Parlament utolsó jelöltje az EU legfontosabb posztjára.

Szóljon hozzá az EUrologus Facebook-oldalán !

(Borítókép:  Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnökjelöltje és Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság elnöke Brüsszelben 2019. július 4-én. Fotó: Francois Lenoir / Reuters)