További Külföld cikkek
- A TikTok harcot hirdetett az „alkotmányellenes” amerikai tilalom ellen
- Zavar Brüsszelben: Emmanuel Macron felforgathatja az európai politikát
- Őrizetbe vettek egy 16 éves iszlamista fiatalt, aki bombatámadásra készülhetett a párizsi olimpián
- Magyarul szólalt fel Ferenc pápa
- Egy képviselő szabadon engedett egy galambot az Európai Parlamentben
Így esett végül a választás az alig lakott Chagos-szigetcsoportra, amely akkor brit gyarmat volt. Egy titkos egyezmény alapján Nagy-Britannia hozzálátott az őshonos lakosság - az ilois népcsoport - kitelepítéséhez a Mauritius-szigetekre. Ezt úgy érték el, hogy a hatvanas évek közepétől - a több mint ezer kilométerre levő Mauritiusra történő - hosszabb-rövidebb utakra szoktatták a családokat, majd egyszer csak megtagadták az ott levőktől a visszatérést. 1970-ben pedig - az első amerikai katonák megérkezésekor - a még a szigetvilágban élő embereket egyik pillanatról a másikra összeszedték, és szintén Mauritiusra vitték.
|
,,A sirályokon kívül más nem őshonos a szigeteken"
A munkáspárti Wilson-kormány természetesen nem adta ingyen az Egyesült Államoknak a területet. Egy titkos szerződés keretében, az akkor modernnek számító amerikai Polaris nukleáris rakétarendszert nagy árengedménnyel vehették át, míg a mauritiusi kormány is kapott vagy 3 millió fontot a betelepítés költségeinek fedezésére.
A titkos szerződésről 1975-ig még a brit parlament és az amerikai képviselőház sem tudott. A brit kormány már 1965-ben hozzálátott a kitelepítések előkészítéséhez. Első lépésként Mauritius függetlenségéről tárgyalva Harold Wilson miniszterelnök világossá tette, erre csak akkor kerülhet sor, ha Mauritius beleegyezik a Chagos-szigetvilág leválasztásába. Stratégiájuk részeként előbb elbagatellizálták az ott élő őslakosok számának nagyságát, majd minden lehetséges nemzetközi fórumon kétségbe vonták, hogy az iloisiak valóban őslakosok.
A titkosítás alól a közelmúltban feloldott külügyminisztériumi jelentések egyikéből kiderül, hogy 1966-ban egy vezető beosztású diplomata azzal érvelt, hogy: ,,a sirályokon kívül nincs más őshonosnak tekinthető élőlény a szigetvilágban".
Ezt követően az Egyesült Államok hozzálátott a katonai támaszpont kiépítéséhez a legnagyobb szigeten, Diego Garcián. Az iráni sah bukását követően a területet hatalmas támaszpont-rendszerré építették át, ahol még a legnagyobb B-52-es bombázók is leszállhattak -- innen felszállva támadták a hatalmas repülőgépek Irakot az Öbölháborúban. A stratégiai bombázó erők mellett a mai napig itt állomásozik néhány előretolt tengerészgyalogos depóhajó, és ide telepítették a műholdkövető rendszer egyik bázisát is.
1986-ig közel 500 millió dollárt költöttek a támaszpont fejlesztésére. Eközben Mauritiuson az ilois nép nem tudott alkalmazkodni a városi életformához. A közben a három-ötezer fősre növekedett népcsoport ma is nyomornegyedekben él, magas a munkanélküliek aránya, és a helyi kormány is diszkriminálja őket.
Hazatérhetnek a kitelepített iloisok
Minapi ítéletében a bíróság megsemmisítette azt a törvényt, amely az ilois népcsoport szigetekre való visszatérését tiltotta meg. Az ítéletet követően a brit kormány gondolkodási időt kért a megfelelő válasz kialakítása érdekében, ugyanakkor felvetette, hogy érdemes lenne megvizsgálni az őslakosok néhány szigetre való visszatérésének lehetőségét, illetve a pénzbeli kárpótlás lehetőségét.
Erre válaszul a népcsoport képviselője, Olivier Bancoult bejelentette, nem kötnek semmilyen kompromisszumot, vissza kívánnak térni mindegyik szigetre, így Diego Garciara is. Ez viszont nehéz helyzetbe hozná a brit kormányt az amerikaiakkal szemben vállalt kötelezettségei miatt.
Az őslakosok helyzetét nehezíti, hogy az elmúlt harminc évben minden elpusztult, és mára szinte semmi sem maradt a szigeteken. Szakértők szerint a turizmus és a halászat jelenthet megoldást a visszatelepülőknek, de így is hosszú évek munkájára lesz szükség, hogy ismét felépítsék egykori otthonaikat.