Tajvan a kínai polgárháború végén, a Kuomintang szigetre szorulása után került az amerikai érdekszférába. Csang Kaj-sek és másfél millió híve 1949-ben a kommunista csapatok elől egyszerűen átmenekült az amerikai katonai megszállás alatt álló szigetre. Azóta Peking folyamatosan jogot formált Tajvanra. Furcsa ketősség áll fenn: az államok többsége de jure nem ismeri el Tajvant önálló országnak, és csak Pekinggel tart fenn diplomáciai kapcsolatokat. De facto azonban a legtöbb fejlett ország kiterjedt gazdasági kapcsolatokat ápol Tajvannal. Vagyis amíg a XX. század végén a Peking által óhajtott és követelt „egy Kína” elvet minden külföldi hatalom elfogadta, a gyakorlatban Tajvan önálló államisága érvényesült.
Ebből a kettősségből Kínának egyre inkább elege van. Peking 1949 óta többször bejelentette, hogy a katonai erő alkalmazásától sem riad vissza, hogy ezt a szerinte törvénytelen állapotot megszüntesse, és ragaszkodik ahhoz, hogy Tajvan ismerje el az „egy Kína ” elvet, miközben Tajvan tárgyalni sem hajlandó Kínával, amíg az nem demokratikus ország.
A Tajvan-kérdés miatt egyre nőtt Peking és Washington ellentéte is, és a politikai szembenállás a Tajvani-szorosban a katonai konfliktus lehetőségét is magában hordozza. A hidegháború után elsőként komolyabban az 1996. márciusi tajvani elnökválasztások alatt nőtt meg a katonai feszültség a Tajvani-szorosban. A kínai hadsereg demonstratív felvonulást tartott, Washington pedig két amerikai repülőgép-anyahajót vezényelt a térségbe.
U.S.S Independence repülőgép-anyahajót 1996-ban vezényelték a térségbe
A 2004-es tajvani elnökválasztások idején Peking már korszerű atom-tengeralattjárókat, légi utántöltő gépeket, rádióadásokat blokkoló berendezéseket és új típusú rakétákat vonultatott fel a Tajvani-szoros nyugati részén. A kínai légierő és haditengerészet azt gyakorolta, hogy hogyan veheti át az ellenőrzést a szorosban még akkor is, ha Tajvan segítségére siet egy nagyhatalom.
Tönkreverni az egész kínai haderőt
Az 1990-es években Kínának még nem volt meg a kellő ereje ahhoz, hogy ráerőszakolja politikai akaratát Tajvanra, de még ahhoz sem, hogy sikeres katonai inváziót indítson ellene. Még annak ellenére sem, hogy a 375 ezer fős tajvani hadsereggel szemben a kínai hadsereg létszáma még minidg 2,5 millió fő volt 2000-ben, és a harckocsik, páncélozott harcjárművek, tüzérségi eszközök, repülőgépek, tengeralattjárók számában legalább háromszoros volt a szárazföldi Kína fölénye, azaz megvolt a sikeres támadáshoz szükséges 3:1 arány.
A kínai néphadsereg fölénye azonban csak csalóka mennyiségi fölény volt. A két hadsereg között ugyanis óriási minőségi különbségek voltak az 1990-es években. Még 2000-ben is a 23 milliós lakosságú Tajvan katonai költségvetése alig maradt el a majdnem 1,3 milliárdos szárazföldi Kína katonai költségvetése mögött. Különösen nagy volt Kína lemaradása a légierő és haditengerészet területén, márpedig ez az a két haderőnem döntene el egy katonai konfliktust a Tajvani-szorosban.
Valójában Pekingnek 1949-től az ezredfordulóig a legkisebb esélye sem lett volna egy Tajvan elleni katonai konfliktusban. Amerika egyik legfontosabb távol-keleti pillére, Tajvan így a hidegháború után teljes katonai biztonságban lehetett, sőt ez a biztonság sok szakértő szerint az 1990-es években még fokozódott is. A katonai elemzők többsége még az ezredfordulón is azon a véleményen volt, hogy Kína a XXI. század első évtizedeiben aligha lesz képes a sziget megszállására, sőt a tajvani haderő önmagában képes feltartóztatni és tönkreverni az egész kínai haderőt.
És ott volt Tajvan legfontosabb katonai, politikai és gazdasági szövetségese, az a Egyesült Államok, amely a hidegháború vége óta egyértelműen hegemón szerepre tett szert az egész eurázsiai peremvidéken. Az Egyesült Államok pedig többször kijelentette, hogy egy kínai támadás esetén megvédi a szigetországot.
Felborul a katonai helyzet
Az elmúlt tíz évben azonban drámai változások kezdődtek a Tajvani-szorosban, a katonai erőviszonyok az 1990-es évek végétől kezdve módosulni kezdtek. Kína az elmúlt majdnem harminc évben átlagosan 8 százalék körüli éves GDP-növekedést produkált, 1980 és 2006 között megnyolcszorozta GDP-jét. Az óriási gazdasági növekedés lehetővé tette, hogy Kína jelentősen fejlessze haderejét is, úgy, hogy közben az 1987-es 4,2 millióról 2006-ra 2,3 millió alá, azaz majdnem a felére csökkentette hadseregének létszámát.
Ez a létszámcsökkenés jelentős technikai fejlesztésekkel párosult. Az elmúlt 10 évben rendszerbe állt modern – elsősorban orosz – haditechnikai eszközök jelentősen növelték a néphadsereg csapásmérő képességét. Peking megértette, hogy a Tajvan elleni invázió kulcsa az erős kínai légierő megteremtése; az elmúlt években modern repülőgépeinek a számát – nem számítva a régi repülőgépek felújítását – 400 darabra növelte. Egyértelmű volt az is, hogy Kína előbb-utóbb megteremti a saját modern hadigazdaságát. A kínai hadiipar az ezredfordulóra két harmadik generációs vadászgépet fejlesztett ki részben saját erőből, részben vett vagy „elcsent” technikák beépítésével: a J-10-es és JH-7-es vadászgépeket.
Tajvan viszont az elmúlt években szinte semmit sem költött új fegyverekre. Annak ellenére sem, hogy a szigetország az ezredfordulón hivatalosan meghirdette, hogy a 2000 és 2010 közötti időszakban 50 milliárd dollárral növeli a katonai költségvetését. Az új haditechnika beszerzése azóta is késik, elsősorban költségvetési gondok, másodsorban a tajvani ellenzék egyet nem értése miatt.
Egyébként több nyugati szakértő szerint a kínai katonai költségvetés a hivatalos érték többszörösét is elérheti, hiszen nincsenek benne a kutatási, fejlesztési, infrastrukturális kiadások, de még a katonai nyugdíjak sem. Nem hivatalos adatok, például a Pentagon becslése alapján a kínai katonai költségvetés 2006-ban meghaladta a 90 milliárd dollárt. 2005-re az USA után a Kínai Népköztársaság rendelkezett elméletileg a Föld második legütőképesebb hadseregével. A tajvani haderő még az első tízben sem volt benne. Ez persze nem sokat jelent, a világ legerősebb hadseregét szedettvedett lázadók kötik le Irakban és Afganisztánban, a harmadik legerősebb hadsereg, az izraeli pedig eg tízezer fős gerillahadsereget sem tudott legyőzni Libanonban.
(A kínai–tajvani fegyverkezési verseny >>>>>)
Megtörni az USA katonai hegemóniáját
Kína óriási gazdasági növekedése, hadseregének gyors modernizálása és a tajvani helyzet megoldatlansága között egyre nagyobb ellentét feszül. Sőt az 1996-os, a 2000-es és a 2004-es tajvani választások alkalmával Tajvan egyre keményebb álláspontot fogalmazott meg, és már nyíltan kacérkodott a függetlenség gondolatával.
Peking kelet-ázsiai politikája valójában egyre inkább az egész térségbeli amerikai hegemónia megtörésére irányul. A távol-keleti amerikai hegemónia három országra épül: Tajvanra, Dél-Koreára és Japánra. Peking tudja, hogy ha az USA bármelyiket elveszíti, az egész távol-keleti amerikai pillér veszélybe kerülhet.
Kína számára elsődleges fontosságú Tajvan visszaszerzése. A pekingi kormány tájékoztatási hivatalának 2000 februárjában kiadott fehér könyve három casus bellit sorol fel Tajvan esetében: 1.Tajvan függetlenségének deklarálása, 2. idegen csapatok megjelenése a szigeten, 3. ha Tajpej tovább halogatja az újraegyesülési tárgyalások megkezdését. A harmadik pont újonnan került a listára, és ettől kezdve a kínai kormánynak gyakorlatilag bármikor van ürügye a katonai beavatkozásra a „lázadó sziget” ellen.
2005 márciusában a kínai parlament egyhangúlag elfogadta az úgynevezett „elszakadás ellenes törvényt” amely a kínai hadsereg számára mindennemű felhatalmazás nélkül lehetővé teszi az azonnali erőszakos fellépést, ha a sziget kikiáltaná függetlenségét, vagy kudarcot vallanának az egyesítési tárgyalások. 2005 júliusában egy konferencián Tajvannal kapcsolatban egy kínai tábornok azt hangoztatta, hogy az Egyesült Államok beavatkozása esetén országa felkészült a kelet-kínai nagyvárosok pusztulására, de az amerikaiak is számíthatnak rá, hogy több száz városukat lerombolják.
Valójában szinte biztosnak vehető, hogy Kína pár éven belül – valószínűleg a 2008-es pekingi olimpia után – katonai támadást fog indítani Tajvan ellen, ha addig nem történik komoly, érdemi előrelépés, és nem születik menetrend a szigetország újraegyesüléséről Kínával.
3 + 1 haditerv
Tajvan katonai elfoglalásakor Peking alapvetően három különböző variáció közül választhat. Az első Tajvan szinte teljes elpusztítása. Ez a lehetőség az 1990-es években vetődött fel, amikor a kínai néphadsereg sokkal gyengébb volt annál, hogysem bármilyen esélye lett volna a győzelemre. Kína ezért a Tajvannal szemközti partvidékre az 1990-es évek elejétől kezdve nagyszámú CSS6 és CSS7 típusú rövid hatótávolságú rakétát kezdett el telepíteni, számuk 2006 végére elérte a 980 darabot.
A kínai rakéták 7 perc alatt érik el célpontjaikat. Katonai szakértők szerint az indításra váró mintegy ezer rövid hatótávolságú rakéta 2007-ben már bőven elegendő lenne a Tajvan elleni megsemmisítő csapáshoz. A rakétacsapásoktól már az offenzíva első napján használhatatlanná válnának Tajvan repülőterei, kikötői, kormányépületei és nagyobb katonai támaszpontjai; a szárazföldi hadsereg közel 40 százalékos veszteséget szenvedne.
Ha egyszer Peking támadásba lendül, mindenáron győzelmet akar majd elérni, ez pedig akár még a tömegpusztító fegyverek alkalmazásától sem riasztja vissza. A fő cél az, hogy Kína döntést csikarjon ki a szorosban. A nukleáris csapást azonban csak a legvégső esetre tartalékolná, ha már esélye sem lenne a katonai győzelemre. De az első variáció akkor is életbe léphet, ha a második vagy harmadik variáció nem jár sikerrel.
A második forgatókönyv a kombinált katonai beavatkozás: az összes haderőnem együttműködve lerohanja Tajvant. Ebben nagy szerepet játszhat a kínai néphadseregben rendszeresített több mint 200 darab SZU-27-es és 110 darab SZU-30-as vadászrepülőgép, illetve a folyamatosan rendszerbe álló kínai J-10-es, JH-7-es és FC-1-es vadászgépek, amelyek már mennyiségi és minőségi fölényben is lesznek a tajvani légierő 160 darab F-16 As/Bs, illetve 60 darab Mirage 2000-es vadászgépeivel szemben.
A tartalékként bevethető ezer régebbi típusú kínai vadászgép nagy tömegű támadása második hullámban következhet. A kombinált katonai beavatkozás esetében a Szovremenij típusú rombolókkal, a Gepard fregattokkal, a Kilo tengeralattjárókkal felszerelt kínai haditengerészet biztosíthatja a több ezer csapatszállító hajóval érkező kínai szárazföldi hadsereg átkelését a szoroson.
Szimulált összeomlás
A harmadik a félkatonai megoldás, vagyis Kína egyszerűen tengeri és légi blokád alá veszi Tajvant. Ebben az esetben, mivel Tajvan külkereskedelme - 82 százaléka a szigetország GDP-jének, és ennek 99 százaléka a tengeren zajlik - a tajvani gazdaság napok alatt összeomlana. (A légi és tengeri blokádot jól kiegészítheti a tajvani állami és közintézmények informatiai rendszereit bénító kínai hackertámadás.)
Az összeomló tajvani gazdaság és a lakosság a reakciója a blokádra rövid úton térdre kényszerítheti a szigetet. A harmadik variáció végrehajtására, csakúgy, mint az elsőére, már az 1990-es években megvolt a lehetőség, amikor a tajvani haditengerészetnek négy tengeralattjárója volt, Kínának viszont hatvanhárom.
Lehetséges egy negyedik, vegyes megoldás is, az előző három módszer egyfajta keveréke. Ez indulhat a sziget teljes tengeri blokádjával és a kínai rakéták korlátozott csapásával a stratégiai célpontok ellen. Folytatódhat a levegőbe emelkedett tajvani légierő módszeres pusztításával, modern orosz légvédelmi eszközökkel. Aztán következhet a kínai vadászgépek tömeges bevetése, amellyel Peking kivívja az ellenőrzést a tajvani légtér felett. Ezek után következik a tajvani hadsereg összes alapegységének, különösen a tajvani partvédelemnek a légi pusztítása.
Közben a kínai haditengerészet legyőzi a tajvani tengeri erőket. A háború utolsó szakaszában a szétbombázott, demoralizált tajvani hadsereg semmilyen ellenállást sem tudna kifejteni a nagy létszámú kínai inváziós csapatokkal szemben. Az egész háború nem tarthat tovább pár napnál, így a kínai néphadsereg még az amerikai beavatkozás, az amerikai repülőgép-anyahajóknak a Tajvani-szoroshoz érkezése előtt kényszerítené térdre Tajvant.
Egy 2004 júliusában elvégzett tajvani számítógépes szimuláció azt mutatta ki, hogy az akkori erőviszonyok alapján a szigetország legfeljebb hat napig tudna ellenállni a kínai inváziónak. A háború hatodik napján elesne a főváros, Tajpej, és ezzel - habár a kínai hadsereg súlyos veszteségeket szenvedne - gyakorlatilag véget is érne a küzdelem.
A Föld pusztulása
Bármelyik megoldással kísérletezik is Peking, az biztosnak látszik, hogy ha Washington nem bírálja felül radikálisan térségbeli politikáját, a háború a Tajvani-szorosban elkerülhetetlen, éveken belül. Jelenleg úgy tűnik, hogy Peking a katonai akcióval még néhány évet kivár, időt hagyva a hadseregének a további fejlődésre. A tajvani védelmi miniszterhelyettes 2004-ben a kínai támadás időpontját a 2006 és 2008 közötti időszakra becsülte, szerinte ekorra a kínai néphadsereg már meggyőző légi és tengeri fölénnyel fog rendelkezni, és elég erős lesz egy amerikai beavatkozás elhárítására is.
Fontos szempont, hogy 2008-ban az olimpiát Kínában rendezik, Peking addig nyugalmat akar, így elképzelhető, hogy a kínai vezetés 2008 utánra halasztja „a tajvani kérdés rendezését.” 2010-2015-re viszont Kína gazdasági, katonai és politikai ereje olyan mértékben meg fog nőni, hogy Peking egyszerűen nem lesz hajlandó tovább várni, már csak a kiépülő amerikai rakétavédelmi pajzs (NMD) miatt sem.
Ha Kína megtámadja Tajvant, az Egyesült Államoknak szembe kell néznie korábbi ígéreteivel. Ha Washington meg akarja védeni Tajvant, ahogy azt Bush elnök 2001-ben jelezte, akkor a diplomáciai segítség és a fegyverszállítások mellett katonailag is be kell avatkoznia. Ez azonban nukleáris háborút jelent, amit Amerika még a kínainál sokkal gyengébb nukleáris ütőerővel rendelkező államokkal sem kockáztathatna.
Ha Peking a 2010-re rendelkezésre álló 124 atomtöltetű interkontinentális rakétáját bevetné az Egyesült Államok ellen, az csaknem az egész amerikai népesség halálát, az amerikai gazdaság szétesését, vagyis Amerika világhatalmának végét jelentené. Kína a válaszcsapások sorozatában teljesen elpusztulna, de ez egyben valószínűleg a Föld pusztulását is jelentené. Tehát ettől az eshetőségtől a kölcsönös elpusztítás fenyegetése miatt akár el is tekinthetünk.
Kínát nem lehet elszigetelni
Az Egyesült Államoknak jogalapja sem lenne a beavatkozásra, hiszen Tajvan a nemzetközi jog szerint Kína része, ráadásul egy amerikai katonai akcióra az ENSZ Biztonsági Tanácsának is rá kellene bólintania, ami lehetetlen, hiszen itt Kínának – és Oroszországnak is – vétójoga van.
Kína mindenesetre nem riad vissza az amerikai katonai beavatkozástól sem. A kínai katonai szakértők azt állítják, hogy a térségben állomásozó – 2006-ben mintegy 85 ezer fős – amerikai csapatok nem olyan erősek, mint állítják. Kína ausztráliai nagykövete 1999-ben egyenesen kijelentette, hogy az Egyesült Államoknak nem lenne szabad beavatkoznia Kína és Tajvan vitájába, mert Washington csendes-óceáni szövetségesei, különösen Japán vagy Ausztrália egy jugoszláviai NATO-támadáshoz hasonló beavatkozásban nem fognak Amerika oldalán harcba szállni.
Afganisztán és Irak mellett – Irakban jelenleg 160 ezer fős amerikai kontingens tartózkodik, még logisztikai ellátása is komoly probléma – ráadásul más sem hiányzik Washingtonnak, mint egy újabb, még nagyobb háború, melynek a hatásai kiszámíthatatlanok nemcsak az ázsiai és a csendes-óceániai térségre, de magára az amerikai földrészre is. Maradna tehát Washingtonnak a tiltakozás, illetve annak a tétlen szemlélése, ahogy Kína megszállja a szigetet.
El tudja-e szigetelni Kínát mint agresszort a Nyugat, ha megtámadná Tajvant? Ma már kétségkívül nem. Kína az 1990-es évek végére vásárlóerő-paritáson számolva a világ második legnagyobb gazdaságává vált. Az évtized végére nem volt olyan nagyobb multinacionális cég amely megengedhette volna magának a kínai piacról való távolmaradást. Az ezredfordulón már több mint 340 ezer külföldi cég volt jelen Kínában.
A kínaiak 2005-ben több tévét, hűtőgépet és mobiltelefont vásároltak, mint az amerikai polgárok. Az ázsiai óriás gazdasága 2003-ban 258 millió tonna acélt használt fel. Az USA 104 milliót. Az ipar és a lakosság szénigénye együttesen negyven százalékkal múlta felül az amerikait. Kína 2006-ra az USA mögött a világ második legnagyobb olajimportőre, és a második legnagyobb energiafogyasztó a világon. Erre az időre Kína lett a legnagyobb működőtőke-befogadó országgá.
Az ezermilliárdos kínai jegybanki tartalék a legnagyobb a világon. (Ha a kínai jegybank elkezd megszabadulni a dollártartalékaitól, az könnyen az amerikai valuta teljes összeomlását hozhatja.) A kínai export 2006-ban meghaladta a 970 milliárd dollárt, és ezzel Peking a világ legnagyobb exportőre lett; nemcsak a hagyományos exportcikkekből – ruházat, játékok stb. – exportált többet, mint az USA, hanem már információtechnológiai termékekből is. A kínai külkereskedelmi aktívum 2006-ban elérte a 250 milliárd dollárt, a folyó fizetési mérleg a többlete meghaladta a GDP 10 százalékát. Az óriási amerikai költségvetési hiányt is jórészt Kína finanszírozza, 2006-ban 345 milliárd dollár értékű amerikai államkincstárjegy volt kínai kézen.
Kínát ma már nem lehet késő elszigetelni. 2012-re vásárlóerő-paritáson számolva Kína válik a világ legnagyobb gazdaságává. Kína nélkül ma már az egész világgazdaság összeomlana.
Amerika komoly bajban van a Távol-Keleten. Oroszország, Irán és Kína közül Kína „Kínán belül” tartása fog a leghamarabb robbanni. Kína hamarosan érvényesíteni próbálja akaratát Tajvan felett, diplomáciailag nem megy, erővel. Tajvan elvesztése azonban a távol-keleti pax americana robbanáspontját jelentheti, és azt is, hogy az amerikai globális hegemónia napjai meg vannak számlálva. Washington szégyenteljes tétlenkedése Tajvannál beláthatatlan következményekkel fog járni.
Tajvant oda kell adni
A katonai beavatkozás mellett Kínának jó esélye van arra, hogy a egyszerűen gazdaságilag fűzze magához Tajvant, majd a gazdasági kötődést kihasználva a politikai újraegyesülést is véghez vigye. Kína növekvő ereje a tajvani kemény irányvonal átértékelését is meghozta. A Kína-párti tábor ereje folyamatosan nő Tajvanon. A 2004. márciusi elnökválasztáson Csen Suj-pien a 13 millió szavazatot figyelembe véve mindössze 0,2 százalékos többséggel, alig 30 ezer szavazattal nyert a Kína-barát Koumintang vezetője, Lien Chan előtt.
A 2004 decemberi parlamenti választások a függetlenségpárti erők vereségét és a Kínával békülékeny Kuomintang és szatellitpártja győzelmét hozták. A Kuomintang parlamenti többségére támaszkodva aztán – habár a tajvani alkotmány szerint a kormányt az elnök nevezi ki – 2005-től folyamatosan blokkolta a Kínát irritáló újabb amerikai haditechnikai eszközök beszerzését.
A Koumintang és maga Peking is számíthat az egyesítés ügyében a tajvani közvélemény támogatására. Habár a tajvaniak többsége még 2006 elején is a status quo megőrzése mellett volt, ez a többség gyorsan elfogyhat, különösen egy elhúzódó gazdasági recesszió alatt. A lakosság reagálása egy nagyobb háborúval fenyegető konfliktus előtt is kiszámíthatatlan, elképzelhető, hogy a polgárok a tajpeji kormányzat ellen fordulnak, mondván, ahelyett, hogy háborúznánk, fűzzük szorosabbra kapcsolatainkat az anyaországgal.
Ezek a körülmények Pekingnek kedveznek, és az sem kizárt, hogy Kína - Amerika akarata ellenére - katonai erőt nem is alkalmazva, politikai és gazdasági eszközökkel éri el a sziget visszacsatolását.