További Külföld cikkek
- Lemondott a lengyel kulturális miniszter, Bartlomiej Sienkiewicz, hogy induljon az EP-választáson
- Meghalt Frank Field, volt munkáspárti miniszter
- David Pressman a kormány békejavaslatát bírálta
- Izrael ismét arra készül, hogy megtámadja Rafah városát
- Magyar Péter hangfelvétele miatt blokkolhatják újra a Magyarországnak járó uniós pénzeket
Lord Longford |
"Krisztust látogatja meg, aki elítélteket látogat"
Megvilágosodása fiatalkorában történik. Oxfordi tanulmányai során egy evangéliumi verssor ("Krisztust látogatja meg, aki elítélteket látogat") arra készteti, hogy börtönöket keressen fel. Először oxfordi elítélteket látogat meg - elsőként 1936-ban -, később az egész országban vizitel. Hetente egy-két elítéltnél teszi tiszteletét.
Mindenki azt hiszi, megőrült. A botránylapok szemét módon bánnak vele, idiótaként kezelik, aki ráadásul "rosszul érzékeli a nép hangulatát". (A brit bulvársajtó nagyon "rendpárti".) Nem érdekli: "A népszerűség és az igazságosság nagyon különböző dolgok" - mondja rendületlenül. Biccent, veszi a kalapját, és meglátogat pár gyilkost.
Olyan embereket keres fel, mint Charles Bronson, Anglia legszigorúbban őrzött rabja, aki emberrablással és fegyveres rablással "foglalkozott", amíg el nem kapták. Gyakorlatilag egész életét börtönben töltötte, több mint húsz évet pedig magánzárkában. (Bronson szívesen emlékezik Longford látogatására, kettejük fotója fel-felbukkan a brit újságokban és a neten is.) Vagy a gyermekgyilkos Myra Hindley, a fojtogató, akitől egyként borsódzik a britek háta. De Longfordot nem érdekli, kik vannak a rács túlsó végén - meglátogat mindenkit.
Börtönvizitelőből reformer
Sőt. Annyira belejön, hogy érdeklődése hamarosan az egész büntetés-végrehajtási rendszerre kiterjed. Reformok százait javasolja, és tucatnyi társaságnak lesz tagja. Nincs olyan börtönreformvita a parlamentben, amin ne venne részt. 1964-ben egy parlamenti bizottság élén javaslatot terjeszt a kormány elé a feltételes szabadlábra helyezés bevezetéséről, amit Wilson kormányfő el is fogad. Szintén a Wilson-kormány törli el Angliában a halálbüntetést, és legalizálja a homoszexualitást. (Utóbbi heves ellenzése jól mutatja, hogy Longfordot nem liberalizmusa indította a börtön- és büntetésviszonyok javítására, inkább némileg dogmatikus katolicizmusa.)
Kitartása e téren még a börtönlátogatásoknál is jobban idegesíti azokat az embereket, akik némiképp konzervatívabb álláspontra helyezkednek a büntetés-végrehajtással kapcsolatban. "A lord egy veszélyes eszement, akinek véleményét csak a véletlennek köszönhető társadalmi helyzete miatt veszik komolyan" - háborgott például a Hindley-gyilkosságok egyik áldozatának édesanyja. Longford pedig kedves mosollyal - és feltehetően egyre idegesítőbben - minden alkalommal újra nekiállt elmagyarázni, hogy a megbocsátás a legfontosabb keresztény erény.
Néha túllőtt a célon?
Egyik pillanatban higgadtan érvel amellett, hogy szükséges volna olyan atmoszférát teremteni a bírói karban, hogy minél kevesebb embert kelljen börtönbe küldeni, helyette pedig a büntetés alternatív eszközeivel kellene kísérletezni. Aztán elkapja a hév, és kikel a Guardian nevű liberális lap ellen, amely szerinte "levadászta" és börtönbe juttatta a volt konzervatív kabinetminisztert, Jonathan Aitkent. (Aitken egyike a nyolcvanas-kilencvenes évek meghatározó tory szélhámosainak. Sikkasztási ügyek miatt került összeütközésbe a Guardiannel, amiért utóbb elítélték. Longford felkereste a börtönben.)
Kor- és munkatársai közül kevesen kétlik, hogy Longford sültbolond volt. Viszont igen kedves bolond, aki keményen dolgozott a börtönviszonyok javításán. "Hát persze, hogy nem volt ki a négy kereke" - írja róla Bernard Levin. "Viszont nem ez a lényeg. Egész másról kellene beszélnünk: vajon igaza van-e?" Nos, az elítélteket kellene megkérdezni.