Valér
4 °C
8 °C

Hogyan veszítsünk el egy háborút?

2006.11.23. 08:32
Az iraki háború régesrég nem a győzelemről, hanem a vereség mértékéről szól. Három és fél évvel a nagyobb hadműveletek lezárása után az amerikaiak stratégiaváltásra készülnek, ám ennek már csak a kármentés a célja. "A picsába a demokratizálással" - mondják a Pentagonban, ahol tudják: választani már csak a rossz és az katasztrofális között lehet.

Hol van már az az idő, amikor Irak demokratizálását diadalmenetnek képzelte az amerikai vezetés. Bár Bush elnök hivatalosan már 2003. májusában kihirdette a "nagyobb hadműveletek" lezárását, a harcok intenzitása nem csökken, az áldozatok száma pedig egyre nő. "Miért pont most akar Irakról írni?" Tálas Péter biztonságpolitikai szakértő visszakérdezése tökéletesen leképezi a helyzetet. Irak a legátjárhatatlanabb mocsárra kezd emlékeztetni. Az amerikaiak nyakig süllyedtek benne, és már nem az a kérdés, hogy Irak bukás lesz-e, hanem hogy mekkora.

Nem lett virágkarnevál

Az, hogy az iraki demokratizálás virgákarnevál lesz, csak a legelvakultabb neokonzervatív héják gondolták. Az Egyesült Államok 2003-ban nagy ambíciókkal, letörhetetlen optimizmussal és gyakorlatilag rendezési terv nélkül vetette bele magát az iraki kalandba. Hadserege, a világ legjobban felszerelt fegyveres alakulata három hét alatt elsöpörte Szaddám Huszein diktatúráját. Azóta eltelt három és fél év, de Tálas szavaival "nem látni a javulást". A szakértő visszafogott, a helyzet valójában kezd katasztrofálisra fordulni.

Vessünk csak egy pillantást a statisztikákra. A Brookings Institution, egy neves washingtoni stratégiai kutatóintézet adatai szerint 2006 októbere a harmadik legvéresebb hónap volt a háború kitörése óta az amerikai hadseregnek. 104, Irakban szolgáló amerikai vesztette életét, ennél többen csak a 2005 januári választások előtti hónapban és 2004 áprilisában, a szunnita lázadás csúcspontján haltak meg. 2003 áprilisában, a nagy hadműveletek, Bagdad bevétele idején 74 halottja volt az amerikai hadseregnek.

Inkább háború, mint béke

Még árulkodóbbak az irakiak veszteségeiről tanúskodó adatok. Az erőszakos cselekmények áldozatául esett irakiak száma 2003-2006 között folyamatosan emelkedett. 2003-2005 között azonban az áldozatok számának alakulása hullámgörbét írt le. 2004-ben április - a szunnita lázadás csúcspontja - és december, a 2005. januári választások előtti hónap volt a legvéresebb, 1414,. illetve 1867 civil áldozattal. 2005-ben augusztus volt a legvéresebb hónap, ekkor a végleges alkotmányról folyt a vita Irakban. 2006-ra a havi kétezer áldozat vált az átlagos értékké, igaz, ehhez hozzájárulhatott az is, hogy a független kutatók 2006-ban már nem látták értelmét az erőszakos bűnözés és a felekezetek közötti összecsapások, illetve a terrortámadások áldozatai közötti különbségtételnek.


Forrás: Brookings Institution

Az erőszak körbeért, minden mindennel összefügg - vélik az elemzők. Ráadásul, a kép akkor se lenne kedvezőbb, ha a korábbi évek adataihoz hozzávesszük az erőszakos bűncselekmények áldozatait. Az Iraqi Body Count adatai szerint 2003. májusa és 2005. december 31. között 19 500 halottja volt az erőszaknak, ha ehhez hozzáadjuk az erőszakos bűncselekmények áldozatait is, akkor az adott időszakban összesen 42 100 iraki halt erőszakos halált. Az ENSZ adatai szerint 2006-ban szeptemberig 19 900 iraki vesztette életét, tehát csaknem feleannyian, mint a megelőző három évben összesen.

És ezek csak a statisztikák. Irak belpolitikai helyzetének elemzése külön elemzés tárgya lehet, inkább nézzük végig, milyen lehetőségei vannak az Egyesült Államoknak.

Tovább, de merre?

George W. Bush már a demokraták novemberi választási sikerei előtt lépéskényszerbe került. Második elnökválasztási győzelmekor még fennhangon hirdette, hogy nincs más dolguk, mint tartani az irányt. Az út azonban túlontúl is ismerős helyekre vezetett, idén egy televíziós nyilatkozatában már maga Bush is elismerte, hogy a helyzet némileg Vietnamra emlékezteti. Amerikai katonák tízezrei vannak lekötve egy idegen országban úgy, hogy vezetőiknek és parancsnokaiknak gyakorlatilag nincs elképzelése arról, mi a célja a katonai akciónak.

Az amerikaiak három célt tűztek ki a háború kezdetén. Meg kell semmisíteni Irak tömegpusztító fegyvereit, csapást kell mérni a nemzetközi terrorizmusra és demokratizálni kell Irakot, ahonnan a sikerek után a demokrácia már magától terjed tova az egész Közel-Keletre. "A picsába a demokratizálással" - nyilatkozta a Guardiannak nemrég egy meg nem nevezett védelmi minisztériumi vezető.


Az erőszak áldozatául esett irakiak száma I.
Forrás: Brookings Institution

Az első célt könnyű volt teljesíteni, mivel Iraknak nem voltak tömegpusztító fegyverei. A hírszerzési adatok eleve bizonytalanok voltak, Bush vezetése ezekből is csak azokat szemezgette ki, amik indokolttá tehették a háborút. Ugyanígy semmi sem bizonyítja, hogy Szaddám ténylegesen segítette volna a nemzetközi terrorizmust. Bukásával viszont Irak a terroristák játszótere és menedéke lett. A demokráciára meg úgy, hogy a három nagy iraki népcsoport leginkább egymás kiirtásával van elfoglalva, nem beszélhetünk. Még a radikális síiták is annyira széttagoltak, hogy a szélsőségesek uralma alá került belügyminisztérium emberei más minisztériumok dolgozóit rabolgatják el. Háromból semmi.

Nem hagyják magára

Irak a szétesés szélére került, ez pedig biztosan elfogadhatatlan az amerikaiak számára. De megakadályozásáért sem sokat tehetnek, maradt tehát a kármentés. Az elmúlt hetekben, miután elkészült az Iraqi Study Group (ISG) nevű független szakértői csoport jelentése - a végleges változat az opponensi bírálatok után januárban várható, de a csoport vezetője, James Baker (Bush apjának külügyminisztere) szerint "semmi radikálisra" ne számítsunk - a kiszivárgott részletek szerint három lehetőséget vet fel, amihez még egy negyedik javaslat kapcsolódik.

Az első lehetőség az azonnali és teljes kivonulás. Irak otthagyása kétségtelenül népszerű bizonyos demokrata körökben, de a Demokrata Párt még kongresszusi győzelme ellenére sem lehet túl nagy hatással az iraki helyzetre. A külpolitika irányítása az amerikai alkotmány alapján elnöki feladat, a demokraták egyetlen lehetősége a helyzet befolyásolására az Irakban állomásozó csapatok költségvetésének megvonása lenne, magyarázta el Magyarics Tamás, a Teleki László Intézet Amerika-szakértője. Ennek kicsi a valószínűsége, mivel egyrészt a húzással a demokraták minden republikánus rágalmat igazolnának hazafiatlanságukról, másrészt megmagyarázhatatlan szívességet tennének Bushnak azzal, hogy a maguk vállára vennék a felelősséget Irak sorsa miatt.


Az erőszak áldozatául esett irakiak száma II.
Forrás: Brookings Institution

Az meg még valószínűtlenebb, hogy Bush hirtelen meggondolná magát, és hirtelen otthagyná Irakot a szétesés és az afganizálódás küszöbén. Hiszen az, hogy a három részre hullott Irak olajban is gazdag, síita lakta területei Irán kezébe pottyannak, tulajdonképpen még a derűsebb katasztrófák egyike lenne. A valószínűbb, hogy a létrejövő, jelentős bevételi forrással rendelkező arab-síita állam fellelkesíti a környező arab országokban gyakorlatilag másodrendű polgárként élő, de nagy számú síita lakosságát, és akkor a gombafelhők elülése után sok régi határt kéne újrarajzolni.

Hiszen Irán a síita Irak tényleges megszerzése nélkül is a térség nagyhatalmává válna, ez pedig semmi jót nem jelent Izrael számára. A zsidó állam végső elpusztítása ez esetben már több lenne egyszerű retorikai fordulatnál.

Pótcselekvés

Második lehetőségként a csapatátrendezést emlegetik, de eddig nem sikerült olyan szakértővel beszélnünk, vagy olyan elemzést olvasnunk, amiben értelmesen elmagyarázták volna, hogy ez mit jelent, milyen célja lehet és mit lehet vele elérni. Viszont a csapatok mozgatása a lázas tevékenység látszatát keltheti, és legalább addig sem hullik darabjaira az ország.

A harmadik lehetőség - és most ennek a legnagyobb a támogatottsága még prominens demokraták között is - az utolsó nagy lökés kódnéven futó csapaterősítés. Az ISG jelentésében is szereplő változatra dolgozott ki akciótervet egy nyugalmazott amerikai tábornok is, aki szerint a csapatok küldése elkerülhetetlen, de nem elégséges megoldás.

A Time magazinban vázolt elképzelés szerint a nagyjából 20 000 fős csapaterősítés az iraki kormány felhatalmazásával kezdene neki a rendteremtésnek a legzűrösebb, szunnita tartományokban és Bagdadban. Ezzel párhuzamosan az iraki kormány is határozott menetrend szerint képezné ki saját biztonsági erőit és ütemesen venné át az ellenőrzést a "pacifikált" területeken, ahol az amerikaiak megsokszorozott erővel fognának neki az újjáépítésnek - így elnyerve az irakiak a háború elején még sokat emlegetett szívét és lelkét.

Még az is rossz, ami jónak látszik

A tervnek van pár buktatója. Például az irakiakat csak azzal a fenyegetéssel lehet ténylegesen rábírni az együttműködésre, hogy ha nem teljesítik a feltételeket, azonnal megindul a csapatkivonás, és akkor a fentebb már vázolt poklok közül lehet csupán választani. Erre amúgy akkor is jó esély van, ha az akció sikerül. Hiszen a terv a legpozitívabb végkifejlet esetén is csak azzal kecsegtet, hogy egy-két éven belül Irakban létrejön valami, amit valószínűleg a síiták fognak irányítani, valószínűleg nem demokratikusan, de ez mindegy is, a lényeg, hogy talán képesek lesznek maguk egybetartani az országot viszonylagos nyugalomban.

A negyedik lehetőséget Tony Blair vetette fel. "Tárgyaljunk Szíriával és Iránnal" - jelentette ki a már a politikai hagyatékát rendezgető brit. "Ügyes PR-blöff" - állapítja meg Tálas Péter. Ahogy az Economist elemzői írták, tárgyalni jó, mert beszélgetni mégiscsak jobb, mint lövöldözni. De túl sok mindenről sem Szíriával, sem Iránnal nem lehet.

Egyrészt, nincs miről tárgyalni. Irán ugyan biztonságos hátországa a síita, Szíria a szunnita militánsoknak, de szerepük nem több ennél. Semmivel sem tudják garantálni, hogy ténylegesen befolyásolni képesek az iraki helyzetet. Másrészt, nincs mit felajánlani. Még ha Irán ténylegesen is garantálni tudná, hogy megfékezi a hatalomtól megrészegedett síitákat, akkor sem fog senki beleegyezni, hogy legyen atomfegyverük. Ráadásul, Irán stratégiai helyzete sosem volt jobb a mostaninál. Atomfegyvere így is, úgy is lesz, akár beleegyezik a világ, akár nem.

Szíriát talán könnyebben le lehet kenyerezni, lehet, hogy a kereskedelem fellendítésének ígérete is elég lenne meggyőzésükhöz. Ugyanakkor Szíria még Iránnál is kevesebb befolyással van az iraki eseményekre.

A kurd adu

Az Egyesült Államoknak csupán egyetlen aduja van, a kurdok. Akik Észak-Irakban de facto már most egy független államban élnek. Szíriában és Iránban is jelentős kurd kisebbség él, tehát Irak egyben tartása már csak emiatt is fontos lehet mindkét országnak. Bush pechjére azonban kurdok Törökországban is élnek, és a még mindig legfontosabb térségbeli szövetségesnek számító Ankara a kurd függetlenség emlegetésére is idegesen reagál.

Hogy legalább egy pozitívumot is mondhassunk, ezt a kurdok is tudják. Amikor november elején Abdullah Gül török külügyminiszter egy belső - mármint törökországi - felhasználásra szánt nyilatkozatában határozottan kijelentette, hogy szó sem lehet arról, hogy az észak-iraki olajipari központ, Kirkuk kurd kézre kerüljön, mindkét Kurd vezető azonnal és megnyugtatóan reagált. Kirkukról ugyan Dzsalal Talibani, Irak kurd államfője és Maszud Barzani kurd elnök sem volt hajlandó lemondani, de azonnal hangsúlyozták, hogy egy független Kurdisztánnak nincs realitása.

Amúgy pedig Kurdisztánban nyugalom van. Abdullah Gül hangoskodása ellenére a kurd-török kapcsolatok virágoznak. Az olajipari bevételekből éledező kurd gazdaságba ömlik a török tőke, ez pedig a határ török oldalán élő kurdok életét is megkönnyíti. Hiszen teremnek a munkahelyek, így csökkenhet a török délkelet gazdasági elmaradása, ami akár a nemzetiségi problémán is enyhíthet. Magyarics Tamás szerint ha valami, akkor talán ez jelenthet némi esélyt. Végül is, az iraki kurd vezetők egy tűzszünetet már kiközvetítettek a törökök és a szélsőséges Kurd Munkáspárt terroristái között.

Elég sovány eredmény ez három és fél év után. És bár az amerikai tervezők menetrendről beszélnek, és hosszú távon egyikük sem kérdőjelezi meg a kivonulás szükségességét, sejtelmük sincs róla, mi marad a nyomukban. Működő demokrácia a legjobb esetben sem.