Timót, Xénia
-5 °C
0 °C
Index - In English In English Eng

Sakkban tartja Dél-Amerikát Chávez

2007.12.22. 11:56
Bár szinte mindegyik dél-amerikai országnak szúrja a szemét, az államfők mégsem emelik fel szavukat Chávez ellen, mert a venezuelai elnök a baloldali ellenzék erősítésével vágna vissza. Egyelőre csak a spanyol király szólt be.

A latin-amerikai országok legtöbb vezetője megkönnyebbüléssel fogadta, hogy a venezuelai választók a december elején megtartott népszavazáson elutasították Hugo Chávez államfő alkotmánymódosítási javaslatait, amelyek lehetővé tették volna az elnök korlátlan újraválasztását és a szocialista rendszer bevezetését.

Próbálkozott

A színfalak mögött kétségkívül megkönnyebbültek, hogy Chávez vesztett, nyilvánosan viszont amiatt fejezték ki örömüket, hogy a venezuelai elnök elismerte vereségét, és nem próbált választási csalásra hivatkozni. Azóta azonban olyan információk kerültek napvilágra, amelyek bizonyítják: Chávez valójában megkísérelte a maga javára fordítani a népszavazási eredményt.

Az El Nacional napilap egyik számában megírta, sőt a Newsweek újságírójának egy hírszerzési forrás is megerősítette, hogy a venezuelai hadsereg főparancsnoka lényegében katonai puccsal fenyegette meg Chávezt arra az esetre, ha nem hajlandó beletörődni a népszavazás eredményébe. Az elnök végül visszavonulót fújt azzal a feltétellel, hogy a hivatalos választási eredményekben minimálisra csökkentik a népszavazáson elszenvedett vereségének arányát, hogy meg tudja őrizni méltóságát, és nagylelkű demokratának tüntethesse fel magát a világ előtt.

A szoros végeredmény közzététele után így Chávez még a szavazatok újraszámlálását sem kérte, ehelyett inkább fogadta latin-amerikai kollégái elismeréseit "demokratikus" magatartásáért. De vajon miért nem mondták ki ezek a vezetők őszintén a véleményüket? Bizonyára tudtak Chávez manipulációjáról, és a nicaraguai Daniel Ortegát, az ecuadori Rafael Correát, a bolíviai Evo Moralest és az argentin Kirchner házaspárt leszámítva egyikük sem sajnálta igazán a "szocialista forradalmár" Chávez kudarcát.

A hallgatás hátterében az állhat, hogy ezek a vezetők tisztában vannak vele: Chávez a térség szinte valamennyi országában számíthat az "ötödik hadoszlopra". Miközben bírálóan nyilatkozik térségbeli ellenfelei politikájáról, felhasználja Venezuela erőforrásait arra, hogy a választóik között barátokra tegyen szert. Olyanokra, akik odaadó hívei Chávez eszményeinek, de főként pénzügyi támogatásának, és könnyen nyomorúságossá tehetik országaik vezetőinek életét kezdve egészen a baloldali brazil Luiz Inácio Lula da Silvától a jobboldali liberális mexikói Felipe Calderón vagy a kolumbiai Álvaro Uribe kormányáig.

Rossz viszony

Cháveznek sikerült lényegében az összes térségbeli vezetővel viszályt provokálnia az elmúlt évek során. Nemrég például ólomkatonának nevezte Calderónt, megkérdőjelezve tavalyi választási győzelmét. Ebben a hónapban kijelentette, hogy nem akar kapcsolatot fenntartani Kolumbiával, amíg a "hazug" Uribe az ország elnöke. Ezenfelül megvádolta a brazil szenátust, hogy George Bush amerikai elnök "ölebeként" viselkedik, továbbá kigúnyolt mindent, ami spanyol, beleértve magát a spanyol királyt, a kormányt, az ellenzéket és a bankokat. Néhány hete arra figyelmeztetett, hogy amennyiben a jobbközép ellenzék nyeri a jövő tavasszal tartandó választásokat Spanyolországban, államosítani fogja a Venezuelában működő spanyol vállalatokat.

Chávez folyamatosan beleártja magát szomszédai belügyeibe. Tavaly beavatkozott a mexikói választásokba, Salvadorban pénzelte a baloldali Farabundo Martí Nemzeti Felszabadítási Frontot (FMLN), Nicaraguában pedig anyagilag támogatta a közművek fejlesztését a sandinista polgármester irányítása alatt álló fővárosban, Managuában, és ezzel hozzájárult Ortega győzelméhez az elnökválasztáson. Nyíltan a pártját fogta a nacionalista Ollanta Humalának a 2006-os perui államfőválasztáson, Argentínában pedig a Kirchner házaspárnak nyújtott pénzügyi támogatást. Beavatkozott továbbá Ecuador, Brazília, Bolívia és természetesen Kolumbia ügyeibe is, ez utóbbi esetben sikeresen megakasztva a Kolumbiai Forradalmi Fegyveres Erők (FARC) által fogva tartott túszok szabadon bocsátása érdekében folytatott nemzetközi közvetítési erőfeszítéseket.

Venezuela Chilével fenntartott korábbi jó viszonya nemrég némileg lehűlt azt követően, hogy Chávez részt vett a chilei ARCIS egyetemen megrendezett, erősen baloldali nagygyűlésen. Amikor a venezuelai államfő megtudta, hogy az egyetemtől megvonták az állami támogatást, előrántotta a csekkfüzetét, és hatalmas összeget adományozott az iskolának. Természetesen Venezuela számára ez csak aprópénz volt a közel 90 dolláros hordónkénti olajárból adódó napi 250-300 millió dolláros bevételéhez képest. Michelle Bachelet chilei elnököt nyilván zavarta az eset, mégis megőrizte nyugalmát, és inkább a spanyolokra hagyta, hogy végre kimondják: elég volt. Már régen a levegőben lógott, hogy valaki lehűtse a venezuelai elnököt, ám az egyértelmű volt, hogy latin-amerikai kollégái közül erre senki nem fog vállalkozni. Végül is I. János Károly spanyol király volt az, aki elvesztette a türelmét, és "miért nem hallgatsz már"? felkiáltással belefojtotta a szót Chávezbe a novemberi ibero-amerikai csúcstalálkozón.

Chávez folytonos beavatkozása az oka annak, hogy senki nem mer vele szembeszállni, és egyáltalán nem meglepő, hogy a régió vezetői üdvözölték "demokratikus magatartását" a népszavazás kudarca után. Ezúttal a térség államai nem kerültek abba a helyzetbe, hogy választani kényszerültek: vagy felemelik a szavukat, és elítélik Chávezt választási csalásért vagy becsukják a szemüket, és szentesítenek egy elcsalt népszavazást. Lehetséges azonban, hogy ez volt az utolsó alkalom, hogy a latin-amerikai vezetők ilyen könnyen kitérhettek a dilemma elől.