Már itthonról is dolgozhatnék, de maradok Németországban

Sok személyes történetet közöltünk már a Szevasztokon külföldön munkát vállaló magyarokról, Magyarországra települő külföldiekről, legutóbb pedig Svédországból visszaköltöző magyarokról. Az elmúlt évben megjelent történetekből kiderült, hogy a külföldre költözés, a külföldi munkavállalás soha nem egydimenziós választás. Egyik esetben sem lehet azt mondani, hogy az ember azért kezd új életet külföldön, mert szimplán több pénzt akar keresni, vagy mert éppen elégedetlen a hazai közállapotokkal. A döntés mögött sok egyéni, családi, élethelyzeti szempont is szerepet játszik. A külföldre költöző magyarok aztán új dilemmákkal találják szembe magukat, amelyekkel szintén egyénileg kell megküzdeniük.

Így van ezzel az ötvenes éveihez közeledő Tamás is, aki 2014 óta él Németországban feleségével. Ők gyermekeik nagykorúvá válása után döntöttek a külföldi munkavállalás mellett, gyermekeik pedig Magyarországon maradtak. Bennük is felmerült, hogy négy év után visszatérnek Magyarországra, de végül maradtak. 

Kényszervállalkozás, devizahitel

Tamás 2009 elején a válság nyomán vesztette el jól fizető itthoni állását, majd 4 évig kényszervállalkozóként dolgozott Magyarországon. 2013-tól egy német cég magyarországi leányvállalatánál volt Kelet-Európáért felelős értékesítési vezető, de már ekkor jelezte a menedzsmentnek, hogy szívesen dolgozna Németországban. Egy átszervezés után aztán 2014-ben kapott egy pozíciót a vállalat németországi központjában.

Tamás ekkor 47 éves volt, felesége 45, fiuk 21, lányuk pedig 19. Természetesen mindkét gyereknek felajánlották, hogy költözzenek ki velük, de rájuk bízták a döntést, hol akarnak élni. Egyik sem akart Németországba menni, nem akarták baráti kapcsolataikat feladni, és nagyon vonzó volt számukra itthon az önálló élet lehetősége. 

Tamás 2014 tavaszán így feleségével költözött ki Németországba. A döntésükben - mint olyan sok külföldön munkát vállaló magyar esetében - fontos szerepet játszott a devizahitel. Vissza akarták fizetni a hitel fennmaradó részét, amit végül 2014 végén meg is tettek. Az ingatlanpiac mélypontján adták el itthoni családi házukat. A hitel lezárása után így nem sok pénz maradt. Annyi semmiképpen sem, hogy az ezután villámgyorsan növekvő ingatlanárak mellett akár csak egyik gyereküknek is egy kisebb lakást vehettek volna.

2-3 órányira Budapesttől 

Fiuk közben itthon a Műegyetemre járt, gépészmérnöknek tanult. Ma már végzett mérnök, aki most éppen egy német cég stuttgarti központjában gyakornokoskodik, de néhány hónap múlva visszamegy Magyarországra. Lányuk 2 év útkeresés után az ELTE-n kezdett tanulni, idén fog végezni. Ő az elején nehezen viselte szülei hiányát, főleg az anyukájáét, de nem akarta föladni. Tamásnak és feleségének sok sírással járó skype-beszélgetést kellett átélnie, de mostanra rendbe rázódtak a dolgok.

Az elején iszonyú lelkiismeretfurdalása volt a feleségének és neki is, hogy egyedül hagyták a gyerekeket. Azzal vigasztalták magukat, hogy Németország nem a világ vége. Lakhelyüktől 35 perc a frankfurti reptér, ahonnan naponta indul olcsó járat Budapestre, és az út mindössze másfél óra.

Gyakorlatilag időben nem vagyunk messzebb egymástól, mintha Magyarország valamelyik távolabbi nagyvárosában élnénk. Másrészt ott vannak a nagyszülők Budapesten és Szegeden, így a gyerekek mégiscsak föl tudnak ugrani hozzájuk néhány jó szóért, pusziért, vagy kajáért.

Tamás 2018 áprilisában megvált addigi cégétől. Nagyon pozitív ajánlást kapott, és mindössze 6 napig volt munka nélkül. Most szinten Kelet-Európáért felelős vezető egy másik vállalatnál, ami lényegesen nagyobb, és jobban is fizet. Felesége angoltanár, aki már Magyarországon is felnőtt kurzusokat tartott. Ő most Németországban vállalatoknál szervezett tanfolyamokat tart a helyi nyelviskolán keresztül, illetve a szomszéd tartományban, a Volkshochschulén is vannak kurzusai.

Németországban kertes házban élnek kisvárosi környezetben. Közvetlen a ház mögött már szőlőket, dombokat, lankákat látni, közel van a Rajna folyó. Mindketten jól beszélnek németül és angolul, bejárnak Frankfurtba koncertekre, színházba, a magyar közösség rendezvényeire.  Évente 3-4-szer tudnak elutazni, ebből kétszer rendszeresen Magyarországra.  Vannak német ismerőseik is, akikkel összejárnak, együtt grilleznek, kirándulnak.

Nem sikerült gyökeret verni

Bármilyen szépen is hangzik minden, bennük is fölmerült a visszaköltözés gondolata. Tamásnak a mostani munkahelyén havonta egyszer-kétszer kell csak személyesen megjelennie, egyébként úton van a hozzá tartozó 12 országban vagy home office-ból dolgozik. Ezt a munkát lehetne akár Magyarországról is végezni, még az állását sem kellene feladnia amiatt, ha visszatérnének hazájukba.  

Nem sikerült úgy gyökeret vernünk, hogy ne legyen hiányérzetünk. Mert ugyan számíthatunk az itteni német ismerősökre, nem hagynának minket cserben, tehát ilyen szempontból megbízhatók, mint a barátok. De nem ugyanolyan intenzív és mély ez a kapcsolat, mint azokkal, akiket az ember az élete első 20 évében ismer meg. És a lélek tápláléka, a színház, irodalom, film sem ugyanaz németül, mint magyarul. Olvastam Esterházyt mindkét nyelven, németül nem okozott örömet.

Hosszas gondolkodás után végül mégis úgy döntöttek, hogy maradnak. Az ő vállukat már nem nyomja az a felelősség, hogy a gyerekeiket magyarnak neveljék. Viszont nagyra becsülik az őket körülvevő társadalmi és természeti környezetet Németországban. 

Ilyen életminőséget tényleg nem tudnánk Magyarországon biztosítani magunknak. Idősödve a működő egészségügy is nagyon komoly tényező a kinnmaradás mellett, meg a kiszámítható nyugdíj, és az, hogy meg is tudunk takarítani folyamatosan a nyugdíjas évekre.

Végigrágták magukban azt is, hogy magyarországi barátaikat sokkal gyakrabban valószínűleg akkor sem látnák, ha itthon élnének. Tamás azt mondja: "őszintén szólva kétlem, hogy ötvenen túl a kulturális különbségek akadályoznának itt az új barátságok kialakításában. Egy középosztálybeli német 50-es nagyjából pont ugyanolyan, mint én. Nem hiszem, hogy Magyarországon ugyanezen idő alatt jobb minőségű emberi kapcsolatokat tudtam volna kialakítani korábban ismeretlen emberekkel. Egyszerűen olyan minőségű barátságok, mint a fiatalkoriak, nem szövődnek mar ebben a korban."

A fiam azt mondja, ő nem akar 30-40 évet úgy leélni, ahogy mi most, meg a gyerekeket is magyar kultúrkörben szeretnék felnevelni. Abszolút megértem. Én meg azt mondom, a hátralevő 15 aktív évemet nem akarom a környezetem megváltoztatására irányuló küzdéssel tölteni, meg rosszkedvűen sem. Addig meg élvezzük, amit Németország ad nekünk, a hiányokat meg tőlünk telhetően igyekszünk önmagunk számára pótolni. Utána meg majd meglátjuk.