Trump meghekkelte Amerikát

GettyImages-494719541 master
2016.04.15. 15:58
18 hozzászólás

Donald Trumpról tavaly júniusban senki nem tudta elképzelni – mi sem –, hogy 2016 áprilisára a republikánusok összes mérsékelt riválisát kiüti a nyeregből, és szinte már csak egy óriási párt-összeesküvéssel lehet elütni attól, hogy ringbe szálljon az Egyesült Államok elnöki székéért.

Sikerét a Republikánus Párttól az amerikai munkásosztályig politikai és társadalmi válságok sora alapozta meg. De Trump sikere annak is köszönhető, hogy a szabad és plurális sajtó erőtlenné, sőt eszköztelenné vált az ingatlanmágnás/reality-celeb erőszakos tempójával szemben.

Van egy pont, amikor a politikai kommunikáció maga mögött hagyja az utolsó sebességfokozatot, amikor még lehetséges a demokratikus mérlegelés, a kormányzottak valódi beleegyezése. A képernyőkön egy választási vita közben felugró közvélemény-kutatások a hirtelen és magányos ítélkezés felé hatnak – pontosan az ellenkező irányba, melybe a jó állampolgárnak tartania kell. A demokráciához idő kell. És állampolgári kötelékek, közintézmények meg szabad sajtó.

Ezt a sejtést Jill Lepore történész fogalmazta meg a New Yorkerbe írt kampányriportjában; a sejtés mögött pedig az a félelem lapul, hogy a választóknak lényegében esélyük sincs a kampány során felmerülő témák, dilemmák, problémák megemésztésére, mérlegelésére – a valódi demokratikus döntésre. A választás lehetősége nem vész el, de elsorvad a választás képessége.

A folyamat fizikája egyszerű: a választók felé érkező tömény impulzusáradat mellett a visszajelzés és megbeszélés helyét átveszi az újraközlés. És ez a jelenség nyit kaput egy olyan neopopulista politika számára, mely túlterheléses támadást hajt végre politikai befogadókészségünk ellen.

Mindig is voltak – és lesznek is – olyan választók, akik politikai kérdésekben érzéseik, indulataik és felszínes benyomásaik alapján döntenek. Ez nem számít újdonságnak. Ami viszont igen, azt valahogy úgy lehet megfogalmazni, hogy

a politika a szabad sajtóban is egyszerű mennyiségi kérdéssé vált.

Kétmilliárd dollárnyi ingyenreklám

Ez a borús diagnózis ráadásul nem egy Adorno vagy egy Marcuse megállapításain, hanem a főleg szikár adatújságírással foglalkozó fivethirtyeight.com médiaelemzésén alapul. Az elemzés a Memorandum nevű program algoritmusa által dobott adatokkal dolgozik, mely azt mutatja meg, egy adott napon mi volt a fő sztori az egész amerikai médiát tekintve.

Ha politikáról van szó, akkor az elmúlt tíz hónapot tekintve viszonylag egyszerű a válasz: Donald Trumpról volt szó. Amióta bejelentette indulását, minden harmadik nap ő generálta a nap fő hírét, ha pedig történetesen valamilyen republikánus versengéssel kapcsolatos téma izgatta legjobban a sajtót, akkor azok kétharmada (68 százaléka) Trumpról szólt – pedig a pártban vagy tucatnyi esélyesebb politikus indult a jelöltségért.

És ez nem volt véletlen; Trump ugyanis minden riválisát, sőt az összes politikai szereplőt azzal nyomta és nyomja le, hogy több és szaftosabb sztorit szállít a médiának, mint bárki más. Hogy ezek a sztorik miről szólnak? Egy szóval összefoglalva:

a balhéról.

Balhé a tévében, balhé a vitákon, balhé a kampányrendezvényeken, balhé a Fox műsorvezetőnőjével, balhé a muszlimokkal és persze balhé a Twitteren.

Az tény, hogy ehhez a stratégiához Trumpnak a kezdőlendületet celebstátusza, extravagáns üzleti és médiavállalkozásai adták meg. De kellett hozzá az online média azon sajátossága, hogy egy idő után egyszerűen nem engedhette meg magának, hogy a legtöbb kattintást vonzó politikai témáját negligálja (kicsit így van ez Orbánnal és a magyar sajtóval is).

Ezért Trump mindig biztos lehet abban, akármit posztol, akármit mond, az óriási médianyilvánosságot kap. Miközben riválisai a New York Times március közepén publikált összesítése szerint 1,2 milliárd dollárt költöttek azért, hogy nézeteiket eljuttassák választóikhoz, addig Trump csaknem 2 milliárd dollár értékű műsoridőhöz jutott úgy, hogy ő maga összesen 10 millió dollárnyi hirdetést vásárolt.

A pápa is csak egy gumicsont

Trump felismerte – talán a Rolling Stone kampányriportjában prímán bemutatott saját médiafogyasztási szokásaiból leszűrve –, hogy minden botrány zaját el lehet nyomni egy másik botránnyal. Ezért soha nem várja meg, hogy egyes kijelentéseit körüljárják, mérlegeljék, kritizálják, hanem azonnal dobja is be az újabb balhét – tudván, hogy a médiának is szüksége van az újabb táplálékra. Egy olyan szintű megnyilvánulás, mint amikor Trump kiosztotta a pápát, kevesebb mint másfél napig volt csak vezető téma a sajtóban, utána gyorsan lekerült az archívumba.

Azzal, hogy a republikánus oldalon a sztorik nagyjából 62 százaléka Trumpról szólt, a többi jelölt ígéretei, fogadkozásai, de még sikerei is csak annyiban számítottak, amennyiben ezt Trumphoz lehetett kötni. Ezért csődölt be az a kezdeti konszenzus, hogy mindenki negligálja a trollstratégiával támadó Trumpot, hiszen a sajtó számára még ha negatív módon is, de ő vált a republikánusok egyetlen érdekes témájává.

Az elemzés megállapítja, hogy Trump sikeréhez azért kellettek olyan külső események is, melyek szerencsésen rezonáltak a vállalkozó menekültellenes narratívájára. Ilyen volt a párizsi, majd a San Bernardinó-i merénylet. Trump erre adott reakciói – például a muszlimok beutazási tilalmának belengetése – felszították az addigra már lankadó érdeklődést. A politikai realitásokra nem sokat adó radikalizmusa pedig a biztonságpolitikában is viszonyításai alappá tette őt – amiatt pedig nem sokat fájt a feje, hogy negatív kontextusban.

Átlátszó, mégis működik

Ahogy a Szicíliában apácazárdát alapító, majd több nővért is feláldozó feketemágus, Aleister Crowley egyszer állítólag megjegyezte:

Nincs olyan, hogy rossz hírnév. Csak hírnév van.

Ez azonban a politikában egészen eddig nem volt egészen igaz: a hírnév mellé mindig oda kellett tenni valami bizonyítékfélét, ami a jelölt tisztességéről, vezetői képességeiről és alkalmasságáról tanúskodott. Az „eddig”-ből gondolhatják, hogy Trump ezen is csavart egyet, miután megsejtette, hogy a „bizonyítás”, a „tények” a média egésze szempontjából messze nem számít olyan érdekesnek, mint a show. Az idézett elemzés szerint

a kampány alatt egyetlen olyan hír sem vált vezető témává, ami Trump politikai kérdésekben tanúsított pálfordulásairól vagy állításainak igazságtartalmáról szólt.

A szerző, Nate Silver önkritikusan meg is jegyzi, hogy a sajtó sokszor a nyilvánvaló bizonyítékok ellenére sem merte nevén nevezni Trump beszólásait, nem merte a gyűlöletkeltést gyűlöletkeltésnek, a rasszizmust rasszizmusnak, a hazugságot hazugságnak nevezni:

Trump esete komoly kihívást jelent a médiának abból a szempontból, hogy mit is jelent „objektívnek” lenni.

Akármit el tud adni, ha a politikát akarja, akkor azt is

Trump ráadásul feje tetejére állította azt a politikai bölcsességet is, hogy nem szabad olyat mondani, amit később a politikus fejére lehet olvasni. Ahogy egy mára klasszikussá vált elemző videóban elhangzik:

Miközben a politikában mindenki hiper-elővigyázatos, mert tudja, hogy szavait ízekre fogják szedni és fel fogják ellene használni, Trumpot ez nem érdekli. (...) Egész életében valamilyen üzlettel házalt, valamilyen érzést akart eladni. És ennek az érzésnek a sulykolásában nem zavarta azt sem, hogy ha a tények ellentmondanak, vagy a meggyőzéshez rasszista érveket kell előrántania.

Trump tehát lényegében egy politikai porszívóügynök, aki történetesen saját brandjének kidolgozásán és eladásán dolgozik. A Trump-brandhez a következő értékeket igyekezett hozzárendelni:

  1. a siker
  2. az erő
  3. és a lázadás

A brand alakításában nagy szerepe volt a médiának, mely a politikájánál sokkal nagyobb terjedelemben tárgyalta sikerét. 2015 nyarán például a híreket 9 napon át uralta botrányos kijelentéseivel, de 13 napon át közvélemény-kutatási eredményeivel – ahogy azt az előbb is írtam, a szembesítések vagy leleplezések ennél sokkal kisebb nyilvánosságot kaptak.

A közvélemény-kutatásokról szóló sztorik rendszerint rá nézve kedvező adatokat tartalmaztak, melyek megmutatták, hogy valójában nem egy könnyen leírható, „futottak még” kategóriás jelölt; és ez újabb, még megdöbbentőbb eredményeket eredményezett, még nagyobb hírveréssel, és így tovább. Kezdetben Trump be-beszólogatott a nagy kutatócégekre, de ha megnézik, ma már posztjainak jelentős része a számára kedvezően alakuló adatokról szól. Ellenfeleire pedig általában olyan jelzőket aggat, hogy „gyenge” vagy enervált.

Azaz az erő önmagában is politikai értékké vált.

Ráadásul azzal, hogy minden előzetes elvárásra rácáfolva sikerült esélyes elnökjelöltté válnia, Trumpnak sikerült egyedüliként elhitetnie azt, hogy ő az, aki az általános bizalmatlanságnak örvendő elittel is képes szembeszállni, aki fel tudja és fel is meri rúgni a szabályokat – ez utóbbi meghatározó értéknek számít támogatói szemében.

És aki egyszer már megmutatta, hogy felül tud emelkedni a mainstream szabályain és várakozásán, arról könnyebben lepereg a kritika is – Trumpra tényleg jogosan ragadt rá az, hogy ő az igazi „teflonjelölt”. Az erő imázsa azonban igen törékeny, mert ahogy a sikerek híre kitermelte az újabb sikereket, úgy a megingás sztorija is beindíthat egy öngerjesztő folyamatot. A legutóbbi wisconsini vereség és a republikánus elnökjelölő konvenció körüli spekulációk máris egy mini-lavinát eredményeztek – ez utóbbiról egészen biztosan írni fogunk, a lényeg, hogy Trump a relatív többség birtokában is elbukhatja a jelöltséget, mivel küldöttei nem feltétlenül támogatói is.

Trump lefektette a neopopulista kánont

Tehát: a neopopulista politikusnak arra van szüksége, hogy önmagát sikeresként, erős emberként és a – pontosan nem körülírt – „rendszerrel” szembeni lázadóként tudja eladni.

Ennek a törekvésnek paradox módon az amúgy plurális és szabad média felhasználásával tud megágyazni. A médiapiaci versenyben ugyanis a karakter és a karaktert övező botrányok számítanak a legértékesebb terméknek, és a neopopulista kész arra, hogy ezeket a híreket napi rendszerességgel szállítsa, és arra is, hogy megnyilvánulásaival felrúgja azokat a politikai konszenzusokat, melyekből ő amúgy sem profitálhat.

Trump kommunikációja pusztán mennyiségénél fogva is kizárja a kritikát, finomítást, megfontolást. Silver szerint a média a politikával együtt olyan helyzetbe került, melyre az amerikai előválasztási rendszer 70-es évekbeli elterjedése óta nem volt példa:

Trump jelöltsége precedens nélküli eset, ami azt jelenti, hogy mindannyiunknak menet közben kell kibogoznia, mi is folyik. (...) De azt is mondhatnám, Trump meghekkelte a rendszert, kihasználva az amerikai politikai intézmények gyengeségeit.