Halottlátó bróker, pimasz boszorka: akinek a nyomában jár Clinton

2016.07.06. 17:04
1 hozzászólás
Halottlátó, spiritiszta, börtöntöltelék, szüfrazsett, hetilapkiadó, brókercég-tulajdonos, „Mrs. Sátán”: Victoria Woodhull kalandos, hosszú életébe sok minden belefért, és ha az ambícióján múlt volna, még egy dolog biztosan: hogy ő legyen az Egyesült Államok első női elnöke. 1872-ben indult, majd' ötven évvel azelőtt, hogy a nők egyáltalán a szavazati jogot megkapták volna.

Jövendőbeli elnöknő, Future Presidentess – volt egy nő a 19. században, aki szívesen hivatkozott így magára, és a saját korában mindenkinél közelebb jutott hozzá, hogy valóra is váltsa, amiről beszél.

Victoria Woodhullnak 75 évvel azelőtt sikerült az első női amerikai elnökjelöltté válnia, hogy a demokrata elnökjelöltség várományosa, Hillary Clinton – akinek a több mint egy éve húzódó emailbotránya ügyében kedden kiderült, hogy nem javasol vádemelést az FBI, a Wikileaks viszont nyilvánosságra hozta 1200 emailjét – egyáltalán megszületett volna, és majdnem 50 évvel azelőtt, hogy a nők szavazati jogot kaptak volna.

Pedig ahonnan és ahogyan indult, az inkább való egy Dickens-regény lapjaira, mint egy ígéretes életpálya első állomásának. 1838. szeptember 23-án született az Ohio állambeli Homerban Victoria Claflin néven, a félszemű Reuben „Buck” Claflim és az írástudatlan Roxanna, „Annie” tíz gyereke közül a hetedikként, nyomorba. Woodhull életrajzírója, Myra MachPherson szerint az anyját mindenki, aki ismerte, undok vén csoroszlyának tartotta, erőszakos ember volt, de az apa, Buck, egy piti bűnöző rajta is túltett: verte a gyerekeit, lopott és csalt, általában orvosnak, ügyvédnek adta ki magát, olyan sztorik maradtak fenn róla, mint hogy egyszer a rendőröktől szorongatva a szájába tömött és megevett pár hamis csekket.

A tízből csak hat gyerekük érte meg a felnőttkort. A kis Victoria egyszer azt mondta: kommunikálni tud halott testvéreivel, Bucknak meg több se kellett, meglátta a dologban a nyerészkedési lehetőséget, ráharapott. Fogta Victoriát és a húgát, Tennesseet, és szekéren nekivágott velük az országnak: a lányokat rákényszerítette, hogy jövendőmondónak, mágneses erővel gyógyító csodatevőnek, tisztánlátónak adják ki magukat, akik beszélni tudnak a holtakkal.

A család életelixírt is árult, gyógymódot ígérve mindenféle nyavalyára az asztmától a rákig, és egész jól is kerestek a bizniszen, amíg egyszer a rendőrök rajta nem ütöttek az úgynevezett rákgyógyító központon, ahol mocsokban fekvő, megégett embereket találtak. Az elixír állítólag lúgot tartalmazott. Tennesseet az egyik rákos beteg halála miatt emberöléssel vádolták meg, de végül nem tartóztatták le, a családnak sikerült meglépnie.

A részeges nőcsábász és a spiritiszta hős

Victoria 14 éves volt, amikor megismerte Canning Woodhullt, az orvost, akihez 15 évesen hozzá is ment feleségül. Hamar kiderült, hogy a jó doktor, akinek a karjaiba a szülei lökték, egy részeges, morfiumfüggő nőcsábász. Woodhull rettenetes szegénységben tartotta a feleségét, Victoria éhezett, rongyokban járt, miközben férje a szeretőit pezsgővel itatta, selyembe-bársonyba öltöztette. A házasságból két gyerek született, egyikük – 1854-ben – agykárosodással. Victoria a férje alkoholizmusát hibáztatta ezért. 11 évig tűrt, és amikor végképp elege lett, hozott egy merész döntést: vállalva, hogy egymaga neveli tovább a gyerekeit, elvált, ami a korban ugyan lehetséges volt, de csúnya foltot jelentett egy nő hírnevén.

Nem maradt sokáig egyedül, 1866-ban újra férjhez ment, második férje a polgárháborús hősként számon tartott James Blood volt. Ezzel a házassággal visszatértek Victoria életébe a holtak, Blood ugyanis hitt abban, hogy tud kommunikálni velük, és hitt abban is, hogy segítő angyalok munkálkodnak az emberek körül.

Ahogy az életrajzíró MacPherson felhívta rá a figyelmet, a spiritiszta mozgalom elég elterjedt volt akkoriban, több mint 4 millió tagot számlált, szinte vallásszámba ment. A polgárháború utáni Amerika melegágya volt az ilyesminek: ott volt egy generációnyi nő, akik elveszítették a férjeiket, apáikat, fivéreiket. MacPherson szerint ebben a korban a halottakkal társalgás, vagyis a holtak nevében beszélés a nőknek lehetőség volt arra, hogy hallassák a hangjukat. Victoriáék szeánszokat tartottak.

Szellemeken át a vasúti mágnás szívéig

De Bloodot nem csak a szellemek érdekelték: politikai és társadalmi nézeteiben radikális volt, aki fontosnak tartotta a nők jogait, és arra biztatta feleségét, aki gyerekkorában kevesebb mint három évig járt iskolába, és egyhuzamban még egy évet sem töltött iskolapadban, hogy képezze magát. Ő bátorította arra is 1868-ban, hogy húgával együtt költözzenek New Yorkba.

A spiritisztaként munkálkodó nővérek New Yorkban elszegődtek Amerika egyik leggazdagabb embere, a vasúti mágnás Cornelius Vanderbilt mellé tanácsadónak, aki akkoriban odáig volt a mozgalomért, és égett a vágytól, hogy beszéljen rég halott anyjával.

Az újságok megszellőztették a pletykát, hogy Victoria Vanderbilt szeretője volt. Az életrajzírója kétli ezt, szerinte, ha már egyáltalán, Tennessee lehetett a szerető, de akárhogy is, a mágnás felkarolta a nővéreket, a tippjének köszönhetően 1869-ben szép vagyont kerestek a tőzsdén, és az ő segítségével megalapították 1870-ben saját cégüket: az első, nők által működtetett brókercéget.

Boszorkányos brókerek

A megnyitóra összeöltöztek, szoknyájuk a kor mércéje szerint botrányosan rövid volt, a bakancsuk tetejét súrolta, a lapok a pénzügyek királynőinek és boszorkányos brókereknek nevezték őket. A nővérek a pénzükből újságot is alapítottak 1870-ben, egy radikális hetilapot. A Woodhull & Claflin’s Weekly hat évig létezett, ők adták ki az első angol nyelvű verzióját Marx Kommunista Kiáltványának.

Ekkoriban Victoria már elkötelezett híve volt a szüfrazsettek, a női választójog ügyének. 1869 januárjában részt vett egy gyűlésen, akkor nyerte meg magának a mozgalom. Valóban sokat nyert vele: szónoki tehetsége, karizmája és szokatlan múltja híressé tette, és az sem ártott a népszerűségének, hogy kimondottan gyönyörű volt.

Úttörő a kongresszus előtt

Nem sokkal később, 1871-ben ő lett az első nő, aki szót kapott egy kongresszusi bizottság előtt: a nők választójogáról beszélt. Azzal érvelt, hogy mivel a nők állampolgárok, adóztatják őket, ezért kellene hogy szavuk legyen az adózás kérdéseiben, ráadásul az alkotmány tizennegyedik és tizenötödik kiegészítése már magában rejti a nők szavazati jogát, csak arra volna szükség, hogy a kongresszuson átmenjen egy törvény, garantálva ezeket a jogokat. Nem járt sikerrel, de pusztán azzal, hogy megtartotta ezt a beszédet, vezető szerepet vívott ki magának a szüfrazsettek között.

Woodhull 1870-ben jelentette be, hogy indulni akar az elnökségért. Az Egyenlő Jogok Pártja zászlaja alatt sikerült keresztülvinnie a tervét. 1872. május 10-én a New York-i Appollo Hallban jelentették be mint jelöltet. Az alkalomra fekete selyembe öltözött, fél órán át beszélt a változás szükségességéről, a hallgatóság ujjongásban tört ki a végén, perceken keresztül, állva tapsolták. A jelölést júniusban ratifikálták.

Nő, és még a tetejébe túl fiatal is

Alelnökjelöltnek mellé a híres abolicionistát, Frederick Douglasst választották, ő azonban soha nem volt hajlandó ezt elismerni, és inkább a republikánus Ulysses S. Grantnek kampányolt (ő is nyert).

Ironikus módon Woodhull jelöltségével nem is a neme volt elsősorban a probléma, hanem az életkora. Az elnököknek legalább 35 évesnek kell lenniük, ő pedig a beiktatás idején még csak 34 éves lett volna. Néhány történész emiatt megkérdőjelezi, hogy valódi jelöltnek számított, a korabeli újságokból azonban úgy tűnik, nem csináltak nagy ügyet ebből.

A Woodhull számára legfontosabb ügyek a munkások és a nők jogaival voltak kapcsolatosak: szakszervezetek, 8 órás munkanap, egyenlő bér, segítség a dolgozó anyáknak, véget vetni a családon belüli erőszaknak, de kampányolt olyan dolgokkal is, mint a halálbüntetés ellenzése, a monopóliumok korlátozása, jobb közoktatás, jogsegély a szegényeknek, szociális jóléti programok, adóreform, szexuális felvilágosítás az iskolában, a prostitúció legalizálása vagy éppen rövidebb szoknyahossz, hogy ne kelljen a nőknek végigvonszolniuk nehéz szoknyáikat a koszos, saras utcákon.

Szabad szerelem és a képmutató lelkipásztor

Hitt a szabad szerelemben, ami számára azt jelentette, hogy a nők megtalálhassák az igaz szerelmüket, házasságban vagy azon kívül, hosszabb vagy rövidebb időre. Úgy gondolta, a monogámia lenne az ideális, de nem tartotta realisztikus célnak a házasságok többségében. Ellenezte azt, amit szexuális rabszolgaságnak nevezett, a kettős mércét, ami a férfiaknak megengedi a hűtlenséget, a nőket pedig ugyanazért megbélyegzi. Nem a levegőbe beszélt a szabad szerelemről: volt idő, amikor egyszerre élt egy fedél alatt a volt férjével, az aktuális férjével és a szeretőjével.

A kettős mérce és a monogámia körüli képmutatás ostorozása juttatta végül abba a helyzetbe, hogy az elnökválasztás napját kénytelen volt húgával és férjével együtt rács mögött tölteni. 1872. november 5. előtt három nappal, november 2-én tartóztatták le őket, miután a lapjukban cikket jelentettek meg egy köztiszteletben álló brooklyni lelkipásztor, Henry Ward Beecher állítólagos házasságtöréséről.

Mrs. Sátán

Ugyanebben a lapszámban jött ki a cikkük egy bankárról, Luther Challisról, aki – a korabeli szóhasználat szerint – „elcsábított" két tinilányt egy bálban. A cikket Tennessee írta, benne ezzel a mondattal: „És ez a csirkafogó Challist, bizonyítandó, hogy szűzlányt csábított el, napokig az ujján viselte, diadalát közszemlére téve, a szüzesség vörös trófeáját.” Obszcenitás és rágalmazás vádjával kerültek börtönbe.

Nem ültek sokáig, csak úgy egy hónapig, és végül nem találták őket bűnösnek, de a renoméjukat alaposan megtépázta az eset. Szereztek egy elszánt és híres ellenséget is, Harriet Beecher Stowe-t, a Tamás bátya kunyhója szerzőjét, aki a házasságtörő hírébe hozott Beecher testvére volt, és mindennek elhordta, többek közt „aljas börtöntölteléknek” és „pimasz boszorkának”nevezte Woodhullt. Cifrább címekből is kijutott neki, egy Thomas Nast nevű karikaturista egyenesen a Mrs. Sátánt aggatta rá.

A választáson végül Victoria egyetlen elektori szavazatot sem szerzett, és hogy végül is összesen hányan szavaztak rá, arról nem maradt fenn feljegyzés. Annyit tudunk csak, hogy 12 évvel később az ugyanennek a pártnak a színeiben induló női elnökjelölt 4149 szavazatot szedett össze hat államban.

Új élet, új férj Londonban

Woodhull 1876-ban elvált Bloodtól, és abbahagyta az újságkiadást. Miután – főleg a Breecher-ügy folyományaként – gyűlölet és nevetség céltáblája lett az Egyesült Államokban, 1877-ben Londonba költözött. A szóbeszéd szerint az is közrejátszott ebben, hogy Vanderbilt meghalt 1877 januárjában, a gyerekei marakodni kezdtek az örökségen, és a két nővért lefizették, hogy ne maradjanak tanúskodni a tárgyaláson.

Woodhull Londonban ismerkedett meg harmadik férjével, egy bizonyos John Biddulph Martinnal, aki egy vagyonos angol bankárcsalád Oxfordban taníttatott fia volt. Az anyós nem nézte jó szemmel a házasságot, de végül kénytelen volt belenyugodni. Woodhull adott még esélyt magának és a Fehér Háznak, kétszer is: 1884-ben és 1892-ben is megpróbálkozott az elnökjelöltséggel. Hangoztatta: az a végzete, sorsa, hogy elnök legyen.

Ekkorra azonban már a szüfrazsett mozgalom támogatását is elveszítette. Az első elnöki próbálkozás óta nem hívták meg többé a gyűlésekre, és azt terjesztették róla, hogy erkölcstelen, bujálkodó nőszemély, amikor pedig kiadtak egy összefoglalást a mozgalom történetéről, egy az egyben kihagyták belőle. Végül feladta.

Miután a harmadik férje meghalt 1901-ben, Victoria a vagyonos özvegyek életét élte. Ő volt az egyik első nő Angliában, aki autót vezetett, de emellett hosszú élete végén is aktív maradt: újra újságot adott ki, jótékonykodott, alapított egy rövid életű mezőgazdasági iskolát, segített a Vöröskeresztnek az első világháború alatt.

1927-ben, 88 éves korában halt meg. Még megérte, hogy az Egyesült Államokban megkapják a nők a szavazati jogot.

A cikk a Politico, a Vice, a History és a National Women’s History Museum anyagai alapján készült.