Ők taposták Hillary Clinton előtt az utat
További Fehér ház cikkek
- Donald Trump szerint Washingtonból irányítják az ellene folytatott büntető hadjáratot
- Donald Trumpnak saját elvbarátai vittek be egy gyomrost, ami a győzelmébe is kerülhet
- Donald Trump olyan „alkut” ígért az abortuszról, amely mindenkinek tetszeni fog
- Hatalmas bajban az elnök, de a kihívója sem örülhet annyira
- Barack Obama és Bill Clinton is segítette Joe Biden kampányát
Amennyire excentrikus figura volt a Fehér Házat megcélzó nők sorát megnyitó Victoria Woodhull, aki egyszerre volt szabad szerelmet hirdető szépség, halottlátó spiritiszta, brókercég-tulajdonos üzletasszony és szüfrazsett, annyira komoly, nyugodt és céltudatos asszony követte őt az úton: Belva Lockwood. Ő volt az első nő, aki az Egyesült Államok elnöki posztjára pályázott, és bizonyítottan szerzett szavazatokat is.
Nem választhatok, de választható vagyok
- jelentette ki Lockwood 1884-ben, amikor első alkalommal elindult az Egyesült Államok elnöki posztjáért egy kis kaliforniai szervezet, a Nemzeti Női Egyenlő Jogi Párt színeiben. Lockwood ekkoriban már 54 éves volt, olyan teljesítményekkel a háta mögött, amelyekről az ő idejében egy nő alig álmodhatott.
A fiatalsága még átlagos volt: a farmon született Belva Bennett rövid tanulmányok és még rövidebb tanítóskodás után 18 éves korában férjhez ment, ahogy egy tisztességes lánynak illett. A férje azonban meghalt tuberkolózisban, mindössze három évvel azután, hogy megszületett a lányuk. Pénze az asszonynak nemigen maradt. Ekkor döntött úgy, hogy továbbtanul.
Tanári munkákat vállalt, miközben harcolt azért, hogy a férfiakéval egyenlő béreket kapjanak a nők az oktatásban. Idővel a fővárosba költözött, és ott alapított egy koedukált magániskolát, ami ritkaságszámba ment akkoriban. Közben pedig kinézte magának az ügyvédi pályát. Sorra utasították el az egyetemek a jelentkezését, de végül csak talált egyet, ahol hagyták tanulni, és 1873-ban megszerezte a jogi diplomát. Ő lett az egyik első női ügyvéd az Egyesült Államokban, és 1879-ben ő volt az első, aki megszólalási lehetőséget küzdött ki magának, és elérte, hogy képviselhessen egy ügyet a legfelsőbb bíróság előtt.
1884-ben nem hitt maga sem igazán abban, hogy valódi esélye lenne a győzelemre az elnökválasztáson. A női jelölt állításával az igazi cél az volt, hogy felhívják a figyelmet a szüfrazsettek ügyére, és bátorítsák a nőket, hogy politizáljanak. Lockwoodnak végül 4711 (a hivatalos újraszámlálás szerint csak 4149, mert sok szavazat megsemmisült) szavazatot sikerült gyűjtenie 9 államban, amit sikernek élt meg. Nem meglepő, ha belegondolunk, hogy kizárólag férfiak szavazhattak.
Lockwood, aki második férje nevén vonult be a történelembe, szenvedélyes pacifista volt, hitt abban, hogy elérhető a világbéke. 1888-ben megpróbálkozott még egyszer az elnöki versennyel, de ő, Victoria Woodhull-lal ellentétben, még azt sem érhette meg, hogy a nők megkapják a szavazati jogot. 1917-ben halt meg. 3 éven múlt csak.
A republikánus özvegy
A következő nagy lépcsőfokot Margaret Chase Smith mászta meg: 1964-ben, 66 éves korában ő lett az első nő, aki a két nagy párt egyikének jelöltségéért szállt ringbe.
Ha republikánus jelölt lennék, nem várnám repesve, hogy Margaret Chase Smith ellen kampányoljak
- mondta John F. Kennedy 1963 novemberében, nem sokkal a halála előtt egy dallasi sajtótájékoztatón, amikor az újságírók a következő elnökválasztásról kérdezgették. Az epizódot felelevenítő The New Yorker szerint Kennedy a nevető riporterek előtt azzal folytatta: szerinte Smith félelmetes, mármint félelmetes politikai szereplő, már ha ezt a szót illő egyáltalán egy igen kiváló hölgyre alkalmazni.
A Maine-ből jött republikánus 27 delegálttal az oldalán érkezett pártja konvenciójára. Ott kikapott Barry Goldwatertől – akihez többen egyébként pont Donald Trumpot szokták hasonlítani –, de 227 ezer (és még 7) szavazatot összeszedett, vagyis egy jó debrecennyi ember sorakozott fel mögé. „Kevés az illúzióm és nincs pénzem, de maradok a végéig. Amikor állandóan azt mondják neked, hogy nem tudsz megcsinálni valamit, kedvet kapsz hozzá, hogy megpróbáld" – nyilatkozta egyszer.
Margaret Chase Smith Maine-ben nőtt fel, és nem volt épp túl kellemes gyerekkora. Az apja egy részeges borbély volt, az anyja sokat robotolt, gyári munkásként, mosónőként, boltosként vagy pincérként, mikor milyen munka akadt, hogy megéljen valahogy a hatgyerekes család. Margaret, aki a legidősebb volt a testvérei között, már 13 éves korában kénytelen volt munkába állni: az iskola mellett éjszakánként a maine-i telefontársaságnál operátorkodott.
A politikával először a férje, Clyde Smith révén került kapcsolatba, ő 1936-ban szerzett helyet a képviselőházban. Az asszony titkárnőként dolgozott a férje stábjában, a háttérben, amíg a férfit le nem verte a lábáról egy súlyos betegség. Innentől egyre több feladatot vett át, és a férje, mielőtt meghalt volna, arra buzdította a támogatóit: ha ő már nem lesz képes indulni, álljanak be majd az özvegye, Margaret mögé. Így történt.
Margaret Chase Smith, aki kikérte magának, ha feministának nevezték, mert nem szerette ezt a címkét, évtizedeket töltött a politikában. Alig voltak nők a kongresszusban, amikor 1940-ben bejutott, és 1949-ben ő lett az első nő, akit saját jogán beválasztottak a szenátusba. A sorozatos újraválasztásokat annak is köszönhette, hogy a szavazásoknál a saját feje után ment, fütyült a pártfegyelemre, az érdekelte, mi a jó maine-i választóinak. Woodhullhoz és Lockwoodhoz hasonlóan igen magas kort ért meg, sőt, az övékénél is magasabbat: 97 éves korában halt meg, 1995-ben.
A rettenthetetlen Shirley Chisholm
1972-ben Shirley Chisholm nemcsak nőként számított úttörőnek: ő volt az első afro-amerikai, aki nagy párt elnökjelöltségéért indult. Ő sem hitte komolyan, hogy nyerhet, de remélte, hogy a jelöltségével formálni tudja Amerika jövőjét.
Az ő színre lépése már egy olyan korszakban történt, amikorra az amerikaiak elkezdtek megbarátkozni egy női elnök gondolatával, vagy legalábbis a felvetést csípőből elutasítók kisebbségbe kerültek. A FiveThirtyEight nemrég összeszedte, hogy alakult a kérdés megítélése a közvélemény-kutatások szerint az utóbbi nyolc évtizedben. Amikor a Gallup 1937-ben először feltette a kérdést, hogy szavaznának-e női elnökjelöltre, ha egyébként az illető minden más szempontból alkalmas lenne a pozícióra, az amerikaiak 64 százaléka nemmel felelt. Az igen-tábor 33 százaléknyi volt, és 3 százalék nem tudta megítélni a kérdést.
A döntetlenig 1949-ben jutott el az ország, akkor 48-48 százalék volt a női elnökjelöltet számításba vevők és eleve elutasítók aránya. Miután az ötvenes, hatvanas években nem is igazán foglalkoztak a kérdéssel a közvélemény-kutatók,1971-ben készült az első olyan felmérés, amely már az igeneket hozta ki többségnek (66 százalékkal).
Shirley Chisholm egy évvel ezután indult: 12 államban 152 delegáltat gyűjtött maga mellé, és a támogatóit arra használta fel a demokrata konvención, hogy harcoljon a nők, az afro-amerikaiak és a szegények jogaiért. Elérte, hogy ügyüket felvegyék a párt politikai programjába. A demokrata jelölt abban az évben végül George McGovern lett, aki utána Richard Nixonnal szemben maradt alul.
Mire az elnökjelöltséggel megpróbálkozott, Chisholm már túl volt egy fontos történelmi elsőzésen: 1968-ben őt választották először be a kongresszusba afro-amerikai nőként. Nem szerette, ha leegyszerűsítve egy az egyben azonosították azokkal a közösségekkel, amelyeknek a tagja volt.
Nem a fekete Afrika jelöltje vagyok, bár fekete vagyok és büszke. Nem a nőjogi mozgalom jelöltje vagyok, bár nő vagyok és erre is ugyanolyan büszke
– mondta.
A BBC egy januári cikkében, amelyben furcsállta, miért nem ismerjük sokkal többen Chisholm nevét, az unokáját, Marya Boseley-t idézve azt írta róla: „Megvolt a bátorsága, és képes volt elérni másoknál is, hogy elhiggyék, ők is lehetnek valakik, hogy egyenlőek vagyunk, hogy a nemünk nem jelenti azt, hogy nem szerezhetjük meg a legmagasabb pozíciót”.
Chisholm egyébként azt állította, a politikában nőként több hátrányos megkülönböztetést kellett elviselnie, mint afro-amerikaiként. „A férfiak férfiak" – mondta. 1982-ben vonult vissza végül a politizálástól, és élete végén visszatért eredeti szakmájához, a tanításhoz.
A szegénységből jött pszichoterapeuta
1988-ig kellett várni arra, hogy legyen egy nő, aki mind az 50 államban és a fővárosban is felkerül a szavazólapra. Lenora Fulani volt az, akinek sikerült a mutatvány, és egyébként afro-amerikaiként is ő volt ebben az első.
Fulani Pennsylvaniában nőtt fel. Hogy az lett belőle, aki, abban saját bevallása szerint nagy szerepe volt annak, hogy gyerekként látta az apját meghalni kezeletlen tüdőgyulladásban. Ahogy mesélte, nem volt mentő, ami hajlandó lett volna kijönni az ő szegény, afro-amerikaiak lakta környékükre.
A civilben pszichoterapeuta Fulani, aki még mindig csak 66 éves, 1988-ban az azóta már megszűnt Új Szövetség Párt színeiben indult. A közvélemény-kutatásokban mért támogatottsága nem volt elég magas ahhoz, hogy meghívják a tévévitákba, de így is: kis párt színeiben, különösebb hírverés nélkül, nőként 225 ezer szavazatot össze tudott szedni, az összes szavazat 0,2 százalékát. Soha előtte nőnek ennyit még nem sikerült. Négy évvel később, 1992-ben tett még egy próbát, az a kísérlet már sokkal rosszabbul sikerült. A '92-es választáson, amelyet Bill Clinton nyert meg, csak 0,07 százalékot vitt.
A cikk megírásához felhasználtuk a Guardian gyűjtését és a National Women's History Museum anyagait.
Rovataink a Facebookon