Lesz-e 2017-től újabb CIA-puccs az Orbán-kormány ellen?

D SOS20110630047
2016.11.07. 20:56
17 hozzászólás

Az Egyesült Államok hosszú ideje legizgalmasabb elnökválasztásának előestéjén a republikánus jelölt Donald Trump nemzetközi támogatói között mindössze három hivatalban lévő kormány- és államfő található, legalábbis az ezt gyűjtő Wikipédia-oldal szerint:

Trumpot csak az 1985 óta hatalomon lévő kambodzsai miniszterelnök, Hun Szen, a flúgos Kreml-barát cseh elnök, Milos Zeman, és persze Orbán Viktor támogatja.

Az elsőség azonban a magyar kormányfőé: idén nyáron tusványosi beszédében mondott valami olyasmit, amit a teljes nemzetközi média ún. endorsement-nek, azaz a jelölt hivatalos politikai támogatásának értelmezett. Azok, akik a magyar kormányfő húzásaiban mindig logikát, vagy egyenesen valami zseniális tehetséget szeretnének látni, rögtön meg is magyarázták.

Szerintük Orbán belátta, már annyira elvágta magát a demokratáknál, hogy egy okos húzással előremenekül, inkább hazardírozik és beáll Trump mögé. Ha Hillary Clinton nyer, úgysem veszített semmit, ha viszont valami csoda folytán mégis Donald Trump, akkor megint próféta-szerepben tündökölhet. Mi azonban egészen máshogy láttuk: Orbán kissé elengedte magát, és ami valóban egyértelmű kiállásnak tűnt, az csak egy rosszul időzített, pocsék elszólás volt. Utóbbi értelmezést erősítette, hogy a miniszterelnök és emberei azóta sem győzik tagadni, hogy ez egy kiállás lett volna. A hivatalos kommunikáció szerint Orbán csupán Trump külpolitikai és migránsügyi elképzeléseivel ért egyet, de azokkal baromira. A kormányfő pedig épp hétfőn kerülte meg a kérdést azzal, hogy a magyarok nem dönthetnek az amerikai állampolgárok helyett.

Bár az előválasztások végefelé egyszer már körbejártuk, melyik jelölt elnöksége milyen hatásokkal járna a magyar-amerikai kapcsolatokra, sok idő telt el azóta, és a kép sokat tisztult.

Félelem CIA-puccstól itt, Putyin-befolyástól ott

2012-ben nem csak a Fidesz, de az akkori MSZP-vezetés egy részének is meggyőződése volt, hogy Bajnai Gordon zászlóbontása mögött az amerikai diplomácia támogatása, illetve amerikai politikai körök ennél is mélyebb támogatása áll. A jelenséget ezek a szereplők már akkor úgy értelmezték, hogy az Egyesült Államok bele akar nyúlni a hazai belpolitikai viszonyokba. Az USA külügyminisztere ekkor még Hillary Clinton volt, korábbi magyarországi látogatása és Orbánnal való konfrontációja miatt pedig a kormánypropagandának könnyű volt őt sejtetni a háttérben. 

2014 őszén, a kitiltási botrány és az internetadó elleni tüntetésekkor már jóval sarkosabb vélemények jelentek meg. Kövér Lászlótól Bencsik Andrásig egyes fideszes politikusok és véleményformálók már nyíltan arról beszéltek, hogy Orbán Viktor miniszterelnököt külső erők egy valamiféle puccsot előkészítve el akarják távolítani a hatalomból. A puccs mögött természetesen ismét amerikai szereplőket, és titkosszolgálati machinációt emlegettek. A paranoia 2015-ben újabb csúcsára ért, amikor civil szervezeteket és egyik fő korábbi amerikai finanszírozójukat, Soros Györgyöt kezdték el hasonló aktorokként emlegetni, utóbbit még a menekültválság szításával, migránsok betelepítésével nyíltan meg is vádolták.

Hogy a magyar kormány legfelsőbb körei számára az Amerika-ellenesség és a CIA-puccs, vagy éppen Soros állítólagos machinációinak emlegetése csupán cinikus kommunikációs húzás, vagy esetleg részben maguk is elhiszik, azt nem tudjuk – de inkább az utóbbira tippelnénk. Ezek a félelmek, gyanúk és vádak nem sokban különböznek azoktól a hivatalos orosz, illetve orosz propagandaoldalak által terjesztett narratíváktól, miszerint Grúziától Ukrajnáig a színes forradalmakat közvetlenül az amerikaiak robbantották ki titkosszolgálati eszközökkel.

Eközben a másik oldal Washingtonból pontosan azt nézhette végig, hogy az Orbán-kormány először antidemokratikus intézkedéseivel, majd 2014-től a keleti nyitás külpolitikájával és az addigi, Martonyi-Németh-féle atlantista külpolitikai gárda teljes lecserélésével, és persze a paksi orosz bővítés aláírásával egyre inkább Moszkvához kezdett el közeledni. Szijjártó Péter pedig korábban maga ismerte el, hogy azért nincs semmi esély miniszteri vagy legfelsőbb szintű kétoldalú találkozóra, mert az amerikaiak erről hallani sem akarnak.

Ugyan a 2014-es kitiltási botrány óta a felszínen békésebbnek tűnnek a kétoldalú kapcsolatok, de az '56-os forradalom washingtoni megünneplésének esete pontosan mutatta, hogy semmilyen előrelépés nem történt. A magyar ügyekkel is foglalkozó hivatalos amerikai külügyes elit Victoria Nuland európai ügyekért felelős helyettes államtitkártól Rob Berschinskiig teljesen ignorálta a washingtoni magyar követség ünnepségét, és tüntetőleg az Orbán-kormánnyal rendkívül kritikus történész, Charles Gati ellen-összejövetelére mentek el . 

Budapest túlzott Kreml-barátságára adott reakcióként értelmezhető az is, hogy Colleen Bell első beosztottjának egy korábban Moszkvában többször is szolgált, a putyini nyomulást jól ismerő karrierdiplomatát küldött a State Department. Mivel Bell nagykövet mint politikai kinevezett az új elnök beiktatásával várhatóan hamar távozik, jó eséllyel ő, vagyis David J. Kostelancik viszi majd huzamosabb ideig az itteni amerikai missziót. De hogy hogyan, az innentől már azon múlik, ki lesz az új elnök.

Ha jön Trump, nehéz lesz az USA-val riogatni

Trump esetleges elnökségéről korábban már megírtuk: a republikánus jelölt oroszbarátsága és teljes érték- és elvnélkülisége alapvetően jól jönne az Orbán-kormánynak. Csakhogy a milliárdos rossz értelemben vett pragmatizmusa, külpolitikai felkészületlensége és folyamatos önellentmondásai óriási kockázatot jelentenek. Egy Trump-elnökség olyasfajta bizonytalanságot és kiszámíthatatlanságot hozna magával, ami a kelet-közép-európai régióban, a Kreml agresszív befolyásolási akciói közepette nagyon is súlyos kockázatokkal járna. Egyáltalán nem biztos, hogy a Moszkva, Brüsszel és Washington közt egyensúlyozgató, de a Kreml szándékaitól (és módszereitől) valójában ugyanúgy tartó Orbán-kormány ezzel hosszú távon jól járna.

Még valahol az elnökválasztási kampány közepén jó előre bejelentette több tucatnyi veterán republikánus külpolitikai szakember, hogy Trumpot semmi szín alatt nem tudják támogatni. De a Kongresszus republikánus külpolitikusainak befolyásosabb részéről is nehezen képzelhető el, hogy asszisztálnának Trumpnak a kampány során hangoztatott – pl. a NATO-elkötelezettség lazítása – terveihez. Donald Trump elnökké választása a State Department állományában, illetve a külügy politikai vezetésében is olyan válságos helyzetet idézhet elő, melyben az apparátus lebénulhat, vagy esetleg szándékosan szabotálni, hátráltatni kezdi az elnök akaratát.

Bár ez azt jelenti, hogy egy nyíltan Moszkva-barát külpolitikai fordulatot nem igazán tudna az elnök átvinni az apparátuson, csakhogy az amerikai külügy reagálóképességének lassulása így is, úgy is a Kreml malmára hajtaná a vizet. Vlagyimir Putyin pedig minden bizonnyal élne is a lehetőséggel, és még több politikai-gazdasági-titkosszolgálati befolyásolási operációt indítani – például Budapestet megcélozva.

Mindez persze teljesen hipotetikus, és Trump Kelet-Európa politikájáról beszélni eleve azért megmosolyogtató, mert neki nincs olyanja, vagyis olyanja sem. És az amerikai politikai klíma alapján hosszú évekig nem is lenne rá idő, hogy egy ilyesmit kitaláljon: Trump megválasztása esetén az USA társadalmi és politikai élete olyan, még a korábbiakhoz képest is elképesztő mértékben kettészakadna, hogy az új adminisztráció figyelmét, energiáit a belpolitikai válságkezelés kötné le. 

Trump alacsony esélyei, másrészt már említett totális kiszámíthatatlansága miatt ennél mélyebben értelmetlen abba belemenni, hogy az amerikai és magyar populista vezető hogyan jönnének ki egymással. Egy biztos: CIA-puccsal és amerikai nyomulással Orbánék ebben az esetben nem tudnának többé riogatni.

Természetesen Clintonra készülnek, de

Fideszes forrásaink szerint természetesen Orbán nyílt Trump-dicsérete ellenére a politikai realitásokkal mindenki tisztában van. Ugyanakkor a realitások nem csak Clinton magas győzelmi esélyeit jelentik, de azt is, hogy egy eleve népszerűtlen, megkopott fényű politikus elnökként talán éppen emiatt korlátozottabb mozgástérrel is fog rendelkezni. Nem csak az közkeletű bölcsesség, hogy a volt first lady az esélyes, de az is, hogy nagyobb eséllyel egyciklusos elnök lesz belőle. Egy 2020-ig tartó Clinton-elnökség pedig Budapestről nézve kibekkelhetőnek tűnik. 

Ez pedig már most egy olyan ciklusnak tűnik, ahol ha a demokraták meg is szerzik a szenátusi, és tényleg csak valamiféle extrém esetben a képviselőházi többséget, hamar el is bukhatják. 2018-ban a félidős választásokon ugyanis – egyszerűen azért, mert akkor főként demokraták által betöltött mandátum sorsáról döntenek majd a szavazók – a republikánusok a Kongresszus mindkét házában visszavehetik az irányítást, és a 2020-as kampányra készülve nekiláthatnak úton-útfélen blokkolni Clinton politikáját. Ezt persze ő is tudja, ezért valószínűsíthető, hogy Hillary Clinton még ezelőtt, 2017-18-ban látna hozzá azoknak a fontosabb demokrata, progresszív ügyeknek a kongresszusi átpasszírozásához, melyekhez később nehezen tudna támogatottságot szerezni. 

Hogy ez mit jelentene az amerikai külpolitika szempontjából? Mivel a két nagy amerikai párt establishmentje külpolitikai kérdésekben áll talán a legközelebb egymáshoz – ezt a republikánusok egyik meghatározó külpolitikai háttérembere, Robert Kagan és a demokrata Victoria Nuland házassága jeleníti meg talán a legjobban –, Hillary Clinton pedig szíve mélyén szintén egy végtelenül pragmatikus politikus, egyértelmű, hogy az alkukötések során könnyebben, és talán szívesebben engedne a külpolitika terén, mégpedig a „héjább″ republikánusok igényeinek. Sőt, akár az sem elképzelhetetlen, hogy – a választás eredményétől függően – akár egy republikánusé legyen a külügyminiszteri, vagy akár (erre példa is van) a védelmi miniszteri poszt. Mindez pedig egy, a korábbiaknál jóval erőteljesebb, ráadásul kétpárti támogatottságú, agresszívabb és kezdeményezőbb fellépést jelentene a Kreml, és annak szatellitországai, szövetségesei ellen – Orbán Viktornak eléggé küzdenie kell majd, hogy ő maga ne sorolódjon ide.

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!