Stabilitás, elzárkózás, atom: Amerika külpolitikai választása

2016-11-08T115250Z 2 MTZGRQECB79UEPEU RTRFIPP 0 USA-ELECTION-TRU
2016.11.08. 18:12
5 hozzászólás

Annak ellenére, hogy az amerikai választókat elsősorban a hazai ügyek mozgatják meg, nem szabad elfelejteni (se nekik, se nekünk), hogy az elnöki hatalom (melynek kiterjedéséről itt olvashat) igazán a védelmi- és külpolitikában teljesedik ki. Az amerikai alkotmány ugyanis az „amerikai életek védelmé”-t és „a többi nemzettel való kapcsolattartást” is az elnök hatáskörébe utalta, és bár a Képviselőház, illetve a Szenátus ellenőrzési jogkörrel bír mindkét terület felett, a Fehér Ház mindenkori lakója a titkosszolgálatokon, a hadseregen és a külügyi apparátuson keresztül

csaknem korlátlan szabadsággal bír a hadügyek és a külpolitika irányításában.

Ezért is lehet érdemes Magyarországról is külön figyelmet szentelni a jelöltek külpolitikai elképzeléseiket. Azért itt megnyomnám azt, hogy lehet, mivel az elnökválasztási kampányokban felbukkanó külpolitikai programokra és megszólalásokra két dolog jellemző:

  1. a jelöltek között stratégiai prioritások tekintetében egyetértés uralkodik, a vita – egyes konkrét ügyektől eltekintve - inkább abban van, hogy ki tudja ezeket a prioritásokat erélyesebben és hatékonyabban megvalósítani. Obama inkább kivételnek számított, amikor 2008-ban az iraki csapatkivonással kampányolt.
  2. a kampány során a politikusok igyekeznek héjának tűnni, programjaikban is keményebb hangot ütnek meg az USA konfliktusosabb ügyeivel kapcsolatban. Hogy maradjunk Obamánál és 2008-nál: a meglepetésjelölt csak úgy tudta eladni az iraki háborúval kapcsolatos ellenérzéseit, hogy közben Afganisztánnal kapcsolatban kifejezetten harcias hangot ütött meg

A világ egyetlen globális hatalmának számító Egyesült Államokkal kapcsolatban meglehetősen egységes a nemzetközi elvárás:

politikája legyen stabil és kiszámítható

Méghozzá azért, mert bár meglehetősen vonzó azt mondani, hogy bizonyos területekre ráférne az újratervezés, mégis beláthatatlan következményei lennének annak, ha mondjuk a palesztinokkal szembeni izraeli jogsértésekre válaszul Amerika felmondaná a katonai szövetséget, netán az Öböl-monarchiák förtelmes jemeni intervenciójára az USA elkezdené mondjuk a húszikat támogatni.

A status quo meglehetősen idegesítő tud lenni, de a kontrollálhatatlan vérontás még idegesítőbb.

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az USA külpolitikája hibátlan lenne – Szíria és Jemen példája is mutatja, hogy sok mindent át kéne gondolni –, de azt igen, hogy az USA által dominált nemzetközi rendszer az elmúlt 20 évben (mondjuk Bosznia óta) hatékonyan akadályozta meg azt, hogy a helyi konfliktusok nemzetközi gömböccé dagadjanak. Ez alól az egyetlen nagy kivétel van: az Arab Tavasz elfajzása.

Trump nem akarja, hogy tudják, mit gondol az atombombáról

Ezeket a sajátságokat fontos volt felvázolni ahhoz, hogy megértsük, miért is okozott kisebbfajta pánikot Pekingtől Kijevig az, hogy Donald Trump egyszerre rúgta fel az amerikai külpolitikai konszenzust és a globális stabilitással kapcsolatos nemzetközi elvárásokat, amikor egyebek mellett:

  • elkezdte dicsérni Putyint
  • belengette, hogy elnökként nem fogja teljesíteni a NATO-tagokkal szembeni védelmi kötelezettségeket
  • megígérte Benjamin Netanjahunak, hogy Jeruzsálemet a zsidó állam „egy és oszthatatlan fővárosának” ismeri el
  • nukleáris fegyverekkel szerelne fel olyan amerikai szövetségeseket, mint Japán, Szaúd-Arábia és Dél-Korea.

Sok szempontból teljesen jogos, hogy Donald Trump megkérdőjelez egyes rossz politikai lépéseket - például a Hillary Clinton által is megszavazott második iraki háborút -, viszont hatásvadász retorikai bombái kül- és biztonságpolitikai szempontból sokszor értelmezhetetlenek. Az meg egyenesen riasztó, hogy Trump nem rejtette véka alá

a konfliktusmegoldás legitim eszközének tartja a nukleáris fegyver bevetését

A hidegháborút is túlélt tabu feszegetésénél Trump nyíltan ki is mondta, hogy a kiszámíthatatlanságra törekszik:

Az a helyzet, hogy kiszámíthatatlanságra van szükségünk, és amikor ilyen kérdések merülnek fel [ti. Trump elnökként bevetne-e atomfegyvert az Iszlám Állam ellen] akkor nem jó dolog erre válaszolni, mivel az ellenség figyel, és őszintén szólva nem akarom, hogy az ellenség tudja, mit gondolok. Ezt figyelembe véve nem zárok ki semmit.

Az ilyen kijelentések olvastán nem csoda, ha Hillary Clinton kampányának egyik fő érve az volt, hogy nem szabad az atomkódot olyan instabil ember kezébe adni, mint Trump.

De Clinton pályáját az is kijelölte, hogy ő maga Obama külügyminisztereként dolgozott, és saját aspirációit az Obama-éra folytatási szándékával szokta legitimálni. Ennek megfelelően Trump több ötletét – például a Jeruzsálemre vonatkozót – egyértelműen az Obama-érával való szembenállás inspirálta.

Harc a kínai fronton

A kampány külpolitikainak nevezhető vitáit alapvetően a stabilitás vs. instabilitás ellentéte határozta meg, de azért vannak konkrétumok is, melyek fogódzót jelenthetnek egy mégoly halovány külpolitikai vízió felvázolásához.

Európa

A legfontosabb európai konfliktusforrás Oroszország, mely nem csak külpolitikai témaként bukkant fel a kampányban, hanem hekkerei révén a választást befolyásolni akaró tényezőként is. Ezért amikor a kampányban Európáról volt szó, akkor a menekülteken kívül leginkább az orosz problémáról beszéltek. (A magyar demokrácia hanyatlása természetesen szóba sem került, de a választás magyar szemmel is érdekes.)

Trump meglehetősen pozitívan nyilatkozott Putyinról – az igazsághoz hozzátartozik, nem intézkedéseinek tartalmi oldalát, hanem az elnök vezetői képességeit méltatta -, ami nem csak egy republikánustól szokatlan, de ezen a szinten amerikai politikustól is. És bár elítélte az ukrajnai beavatkozást, a konfliktust leginkább európai belügynek tartja. Hillary Clinton viszont egy republikánus héját is megszégyenítő ígéretekkel állt elő:

  • erősítene az orosz üzleti érdekeltségek elleni szankciókon,
  • fejlesztené a Kelet-Európát védő amerikai rakétapajzsot
  • segítene Európának az orosz energiafüggőség lerázásában

Kelet-Ázsia

Mindkét jelölt fokozott katonai jelenléttel fegyelmezné meg a hágai döntés ellenére a Dél-kínai tengert saját felségvizének tekintő Kínát, de közben mindkettőjük szerint nyomást kell gyakorolni az ázsiai nagyhatalomra, hogy tartsa kordában vazallusát, Észak-Koreát, melyet Trump szerint egy „mániákus” vezet. A republikánus jelölt viszont Kínával a kereskedelem és a jüan-dollár árfolyam frontján is felvenné a harcot.

Közel-Kelet

A két jelölt természetesen egymást licitálják felül a terrorszervezetek elleni elszánt fellépést tekintve, azonban az Iszlám Államot felszínre dobó, igen mély és bonyolult konfliktus megoldásának részleteivel nem kényeztették el a választókat. Clinton és Trump is növelné az amerikai kontingens létszámát (a republikánus jelölt egy 20-30 ezres hadtestet lengetett be) repüléstilalmi zónát vezetnének be Szíria felett és biztonságos zónákat alakítanának ki a menekültek számára. Mindketten jobban be szeretnék vonni az USA helyi szövetségesét is a Kalifátus elleni háborúba, Trump azt mondta, hogy ha a szaúdiak nem akarnak katonákat küldeni, akkor Amerika nem fog tőlük olajat vásárolni.

A fő nézetkülönbség az iráni nukleáris megállapodással kapcsolatban merült fel. Clinton támogatja a második Obama-adminisztráció (melynek ő már nem volt tagja) által tető alá hozott szerződést, mely az atomfegyver-előállító kapacitás fejlesztésének leállítása fejében feloldotta a síita teokrácia elleni embargót. Trump viszont álláspontjával - a republikánus fősodorba beállva - újratárgyalná az egész szerződést.