A két válság, ami megmagyarázza Trump győzelmét

GettyImages-621635244
2016.11.09. 12:43 Módosítva: 2016-11-09 12:43:12
43 hozzászólás

Sokan pislognak értetlenül Egyesült Államokban és szerte a nagyvilágban, miután Donald Trump kedden óriási meglepetésre megverte Hillary Clintont. Ez valahol érthető is: az ingatlanmágnás/showman elnöksége ugyanis odahaza egy agresszív, instabil, a szabadságjogokat fenyegető elnökséget ígér; a világnak pedig a szövetségi rendszer teljes felforgatását, ötletszerű háborúkat és krónikus nyugtalanságot.

De azért nem véletlenül írtuk döntött betűkkel a valahol-t. Amerika ugyanis két politikai válság szorításában vergődik, melyek végére a kirívóan népszerűtlen, botrányokon és korrupciós ügyeken trónoló Hillary Clinton megválasztása sem tett volna pontot, legfeljebb néhány újabb kérdőjelet.

Azt mindenki érzi, hogy a több mint nyolcvan éve nem látott populista hullám új időket jelez – és Donald Trump ezen új idők hírnöke. Mégpedig nemcsak abban az értelemben, hogy világgá kürtöli a Roosevelt óta fennálló ideológiai törésvonal (az Ötödik Pártrendszer) végét, hanem abban az értelemben is, hogy

komoly, sőt ijesztő kérdéseket vet fel a demokratikus rendszerek életképességével kapcsolatban.

Elfogytak a pártok, és ez baj

A pártokat nemcsak nálunk szokás fafejekkel teli bürokratikus és korrupt szervezetekként elgondolni, hanem az Egyesült Államokban is, ahol pedig sokkal, de sokkal decentralizáltabbak és erőtlenebbek, mint Magyarországon. Ezért a tengerentúlon kevesen panaszkodtak, amikor a hetvenes évek – főleg a Watergate-botrány sokkját követően – a választók nyomására megkezdődött a pártok informális hatalmának leépítése.

Több lépés valóban a transzparenciát szolgálta, de például a kampányfinanszírozás átalakulása inkább csak a nagy, de a pártvezetéstől kevésbé függő donoroknak kedvezett. A folyamatot érdemes végigkövetni Jonathan Rauch gondolatébresztő tanulmányán keresztül, a lényeg: a pártok démonizálásának, politikai szerepük görcsös visszanyesegetésének

nem várt mellékhatása lett, a politikából eltűnt az alkura és kompromisszumra kényszerítő ütközőzóna.

A politikai osztály – vagy ahogy Rauch nevezi: közvetítők (middlemen) – kiesésével a politika sokkal zabolátlanabbá, kaotikusabbá vált. A pártszervezet kiküszöbölésével lényegében minden politikai vállalkozó előtt megnyílt az út a politikai karrierhez. Ez a trend pedig egyre ideologikusabb jelölteket dobott fel, és az ideologikusabb politikusok Washingtonban is csak elmélyítették a pártellentéteket.

A csavar az amerikai politika jellegéből adódik. Az egyes pártok győzelmét ugyanis a legtöbb képviselőházi választókerületben előre garantálják a manipulált körzethatárok és a nehezen változó szavazói szokások. A 435 megszerezhető képviselőházi mandátumból nagyjából 410-ről előre lehet tudni, melyik párt jelöltje kapja. Ezért az előválasztás fontosabb, mint a rivális párt rivális jelöltjével való csata. Azonban az előválasztásokon regisztráló törzsszavazók mindig a pártok legideologikusabb, legradikálisabb magját képviselik, ami azt jelenti, hogy még egy amúgy mérsékeltebb politikus sem negligálhatja őket (ez a dilemma kínozza Paul Ryan republikánus házelnököt is).

És mivel az Egyesült Államokban nagy hagyománya van annak, hogy a kampányokban a hivatalban lévő képviselő fejére olvassák törvényhozásbeli teljesítményét – egyébként ez nem egy rossz dolog –, ezért az előválasztásokra való tekintettel mindenki tartózkodik a másik párttal való egyetértéstől, sokszor még akár az érintkezéstől is. Ahogy arról a költségvetési huzavona kapcsán három éve írtunk, a kongresszusban gyakorlatilag megszűnt az átszavazás, a kompromisszumok kiügyeskedése. Azaz

a pártokrácia leépítése paradox módon a pártosságot erősítette.

Különösen a republikánus pártot tartja fogva a 2009-ben alakult Tea Party mozgalom, mely már 2014-ben megmutatta a pártelitnek, hogy a népharag milyen könnyen sodorhatja el akár a demokraták irányába a legminimálisabb kompromisszumkészséget mutató politikust is. Dave Brat, a Tea Party jelöltje Virginiában ugyanis simán megverte Eric Cantor frakcióvezetőt, dacára annak, hogy a pártelit képviselője negyvenszer többet költött kampányára, mint a tök ismeretlen Brat. 

Dave Brat és Donald Trump 2015. szeptember 9-én, Washingtonban.
Dave Brat és Donald Trump 2015. szeptember 9-én, Washingtonban.

Cantor bukása sokkolta a közvéleményt – nem csak a republikánusokat -, és előrevetítette az abszolút outsider Donald Trump hosszú menetelését az elnökjelöltségig.

A pártok pedig a gyengülés miatt képtelenek irányítani, ki legyen a jelöltjük. Régebben a pártelitek kézben tudták tartani a jelöltállítás és az előválasztás folyamatát, és ha valamiért mégis számukra vállalhatatlan ember lett a befutó, a választási kampányban nem féltek kifarolni mögüle. Ez történt 1972-ben George McGovernnel, aki aztán irdatlan nagyot bukott Nixon ellen. 

Az outsider Trump viszont totális ellenszélben nyerte meg az előválasztást, ellenfelei ugyanúgy kényszeres hazudozónak, a konzervativizmus rákfenéjének és elborult nárcisztának nevezték, mint a híveit kivéve mindenki más. Aztán miután nyert, lényegében a teljes republikánus elit felsorakozott mögötte. És nem csak volt ellenfelei, hanem az összes, fontos posztot betöltő republikánus politikus. Eleinte még az indianai kormányzó Mike Pence is sajnálkozott Trump miatt, aztán gyorsan beállt mellé alelnökjelöltnek.

Attól tartottak és tartanak ugyanis, hogy ha nagyon berzenkednek ellene, magukra haragítják a republikánus jobbszélt. Márpedig a republikánus szavazók között ők jelentik a többséget. Így reális fenyegetés, hogy a következő kongresszusi előválasztáson büntetésül kapnak egy Tea Party-s kihívót a nyakukba.

Ugyanemiatt nem voltak hajlandók meghallgatni Obama legfelsőbb bírósági jelöltjét, és halogatták 2014-15-ben közel fél évig az igazságügyminiszter-jelölt jóváhagyását. És ugyanemiatt nem, vagy csak korlátozott körben várható, hogy a republikánus, de amúgy nem Trump-rajongó képviselők és szenátorok látványosan szembe menjenek majd az elnökükkel.

De a demokrata pártot is kevés választotta el a cantori pillanattól, hiszen a pártelit nagytőkével kötött frigyét élesen kritizáló Bernie Sanders szintén a párton kívülről érkezve és híveit részben a párton kívülről toborozva nagyon megszorongatta Hillary Clintont – egyébként pont Sanders példája mutatta meg, hogy a pártokrácia eltűnésével beálló káosz nem feltétlenül termel ki rosszabb politikusokat. És borítékolható, hogy a pártelit által tisztességtelen eszközökkel is támogatott centrista Clinton bukása a demokratáknál is óriási őrségváltást eredményez majd.

Nem nőttünk fel a demokráciához

2016-ban a modern politika egy másik paradoxona is elemi erővel tört fel: miközben az Egyesült Államok és az egész világ együtt menetel bele az információalapú társadalmába,

a demokratikus társadalmak egyre kevésbé tűnnek bölcsnek.

Ez az állítás igen sarkos, és nem könnyű megérteni, milyen bölcsességről is van szó.

Ahogy az ilyenkor lenni szokott, nem lehet megspórolni, hogy azzal kezdjem: már az ókori görögök is azért nézték rossz szemmel a demokratikus kormányzatra, mert úgy vélték, az emberek nagy része ki van szolgáltatva indulatainak és szenvedélyeinek, és nem képes/nem akar olyan ismeretekre szert tenni, mellyel aztán valóban bölcs, a közösség érdekeit szolgáló döntéseket hozhat.

A felvilágosodás ezzel szemben azt ígérte, hogy az emberek bölcsessége a politikai szabadsággal együtt fog növekedni (az ígéret leginspirálóbb megfogalmazását itt lehet olvasni), az eszmék piaca előbb-utóbb egyenlően teríti el a felelős állampolgársághoz szükséges tudást. Erre az ígéretre ráerősített az internet kora, ami az enciklopédisták projektjét beteljesítve azt az ígéretet hordozta magában – kevésbé programszerűen –, hogy az információ hiánya többé nem lehet gátja a jó döntések meghozatalának.

Azonban valami közbejött, méghozzá William Davies közgazdász szerint nem más, mint hogy épp

megkezdtük az átmenetet a tényközpontú társadalomból az adatközpontú társadalomba.

És ez az átmenet a politikára vonatkoztatva azt jelenti, hogy míg korábban a megfelelő tekintéllyel bíró intézmények (például a tudomány) eldöntötte, hogy „mi van”, azaz mi számít ténynek; addig a mai adatdömping és ennek megfelelő szondázása (például a valós idejű közvélemény-kutatások vagy a Twitter-analízisek) már inkább azt mutatják meg, hogy „mi lehet a reakció”. Davies állítja, hogy a politika egyre inkább a közhangulat letapogatásának művészetévé válik, és Trump meg a brexit példája azt mutatja, a választásokon

nem az a nyerő, aki a tények, hanem az, aki az érzések oldalán áll.

Ha azonban a valóságról alkotott tényállítások a politika számára kevésbé fontosak, mint az elvárások és érzések adatainak szorgos begyűjtése, akkor az még egy fenyegető következménnyel jár:

a választók politikai realitását sem a tények, hanem a politikai szándékoknak megfelelően kiszemezgetett adatok alakítják.

Ezzel a gyakorlatban minden magyar szembesülhetett, amikor a kormány plakátokra tette a menekültválság komplexitását meg sem karcoló adatait, melyek elsősorban az állandó ismétlésnek köszönhetően váltak ténnyé.

De az Egyesült Államokban is igen erős az a politikai vonal, mely politikát formál az emberek bizalmatlanságából, „restség és gyávaság okozta kiskorúságából” (hogy visszatérjek Kant leírásához). Ez eredményezte azt, hogy a 2016-os elnökválasztás kampánytémáinak ijesztően nagy részét merítették a legostobább összeesküvés-elméleteinek alvilágából.

Árulkodó jel, hogy Amerikában republikánus oldalon ragaszkodtak ahhoz, hogy a Facebookon terjedő híreket senki ne szerkessze, hogy megmaradjanak azok a buborékok, melyekbe a felhasználókat bezárják a preferenciáira rácuppanó algoritmusok. Azaz az oltásellenesek ne találkozhassanak a védőoltások hasznossága melletti érvekkel, a kreacionisták az evolúció bizonyítékaival, a birther-ek (ők azok, akik abban hisznek, hogy Obama nem is Amerikában született) ne botoljanak bele az elnök születési anyakönyvi kivonatába.

A tudás töredezettségét növeli az egy kalap alá vett „médiá”-val való elégedetlenség. A Gallup szeptemberi kutatása szerint Amerikában csak az emberek 32 százaléka hisz abban, hogy a mainstream média „a maga teljességében, pontosan és elfogulatlanul közvetíti a híreket”. Ez az index soha nem volt még ilyen alacsony azóta, hogy a cég 1972-ben elkezdte mérni a média iránti bizalmat. A republikánus szavazóknál egyébként az index csak 14 százalékos. 

Ez a kiábrándultság sokakat paradox módon arra indított, hogy az elfogulatlanságra a hagyományos lapokkal szemben semmit nem adó politikai hecclapokat - például a Trump-kampány hátán felívelő Breitbart Newst – tekintsék mértékadó információforrásnak. 

Így a politika világába igyekvő jelöltek, ha kellően népszerűek a közösségi médiában, már nem feltétlenül szorulnak sem a kampányokat hagyományos finanszírozó nagyvállalatok, sem a párt intézményei, sem a sajtó támogatására. Sőt, a gazdasági és pártelit, valamint a sajtó támogatásának hiánya – miként Trump esetében – épp azt bizonyította a mindinkább aktivizálódó Trump-fanok szemében, hogy jelöltjük tiszta.

Ugyanez volt egyébként a helyzet a demokratáknál Bernie Sandersszel. Amikor utóbb kiderült, hogy a párt vezetése próbált a hagyományos szerepfelfogásból adódóan eljárni és segíteni a szívüknek kedvesebb jelöltet (Clintont), azonnal kitört a botrány. Az előválasztást lebonyolító DNC-t antidemokratizmussal vádolták, a vezetőjének távoznia kellett.

A paradoxon tehát az, hogy a pártok meggyengültek, ám a választóik pártosabban szavaznak, mint valaha, és egyre jobban utálják a másik pártot. 2014 és 2016 között a republikánusok és a demokraták szimpatizánsai körében egyaránt több mint 10 százalékkal, 55-60 százalékra nőtt azoknak a száma, akik szerint a másik párt veszélyes Amerikára.

(Borítókép: Chip Somodevilla / Getty Images)