Ne dőljünk be, Trump győzelme nem támasztja fel a fasizmust

Donald Trump felelős elnök lesz, nem reális azt gondolni, hogy elnöksége egyenlő egy katasztrófával. Minél inkább ezt írja majd az amerikai média (és gondolom a magyar sajtó egy része is így tesz majd), annál erősebb lesz Trump. 

Ezt az Orbán-kormány egyik diplomatája írta levelezésünkben Trump győzelme után, miután a nyáron vitatkoztunk egy jót az elnökválasztási esélyekről, és miután végül az ő várakozásai jöttek be. A „médiának" (persze bőven nem csak róluk van szó) az USA-ban és Európában is valóban meg kell értenie, miféle súlyos hibákat követett el a Trump-jelenség értelmezése és kezelése során. És legalább az immár elkerülhetetlen Trump-elnökséggel kapcsolatos elvárásokban itt lenne az ideje realistábbnak lenni (hogy a külpolitikában és az orosz-viszonyban mi várható, arról ebben a cikkben lehet olvasni, külön nem térünk rá ki).

Valóságmegértés helyett valóságkonstruálás

Első körben ennek az újságírókból, elemzőkből és politológusokból álló, most eléggé leforrázott valóságértelmező rétegnek – ami jórészt elképzelhetetlen forgatókönyvnek tartotta Trump győzelmét – kellene belátnia, hogy egyszerűen nem szabad hinnie a saját előítéleteiben, illetve azoknak az innen-onnan kölcsönzött, sokszor eleve téves gondolati konstrukcióknak, melyek

Hogy Trump az ostoba fehér melósokat megvezető, rájuk támaszkodó neo-Hitler. Hogy ő a kifinomult, toleráns liberális elitnek valamiféle kérlelhetetlen ellenfele. Az illegális bevándorlók és a muszlimok rasszista réme. Vagy mondjuk hogy Le Penből a Brexit, abból meg Trump következik, és ha esetleg ennyire konkrétan nem is, azért valahogy a háttérben minden mindennel összefügg. Hogy egy új Világkorszak küszöbén állunk, visszatért a '30-as évek, és mindenki jó előre deszkázza be az ablakát, mert a nukleáris indítókódok hamarosan Trump éjjeli asztalának fiókjában lehetnek. 

És persze még sorolhatnánk tovább azokat a paneleket, melyekkel végső soron nem megérteni, elemezni és leírni, hanem démonizálni és olykor megsemmisíteni akarták ezt az amúgy rendkívül és kisstílű esendő figurát, akinek nem ördögi globális terveken, hanem a pinafogdosáson jár az esze.

Jobbik esetben persze egyszerűen csak kényelmesebb volt elkezdeni forgatni valami sztárelemző divatos politikai szlogenjét, mint időigényesen tanulmányozni az amerikai politikai berendezkedést, esetleg leülni beszélgetni egy tucatnyi Trump-szimpatizánssal, vagy éppen évtizedekkel korábbi Trump-interjúkat előbányászni. Végül azonban Jó és Rossz harcának beállítva már-már kozmikus szintre sikerült emelni az elnökválasztási küzdelmet, ahol a Trumpra irányuló össztűz és hisztéria a végletesen megosztott amerikai közéletben egy mítikus, tisztaszívű népi hőst teremtett sajátjai körében ebből az amúgy levitézlett, korrupt, tényleges vagyonáról hazudozó politikai kalandorból (vigyázat, magyar áthallások!). Hiszen amit az ellenfél és a liberális sajtó mond, annak úgyis az ellenkezője igaz – és akit az ellenoldal a leginkább támad, nyilván annak kell a mi igazi vezetőnknek lennie (ezt is ismerjük).

Pedig a valóságnál és annak feltárásánál nem létezik nagyobb fegyver a média kezében. És éppen ezért nagyon is igaz, hogy aki most Trump győzelme után apokalipszissel és világkatasztrófával riogat, az semmit nem tanult az elmúlt egy évből. Aggódni joggal lehet, de rettegni azért nem kell.

Nem lesz itt semmiféle fehér rasszista fordulat

Trump meglepetésgyőzelmének tényéhez képest nyilván kevésbé szenzációs, de szintén tény:

Azért nem érdemes populista-nativista-szélsőjobboldali fordulatot vizionálni az Egyesült Államokban, mert ennek a demográfiai alapjai nem hogy nem adottak, de pont az ellenkező irányba mutatnak. Amit most látunk, az az amerikai médiában „whitelash"-nek nevezett jelenség. Vagyis a fehér, vidéki Amerika lázadása az őket körülvevő világ átalakulása, az USA társadalmi-kulturális viszonyának fokozatos, de megállíthatatlan változása ellen. Bizonytalanságot, félelmet szül bennük, hogy úgy látják, kisebbségbe kerülnek, fenyegetve érzik életformájukat. Lehet, hogy ez egyeseknél explicit rasszizmussal is párosul, de sokuknál csupán csak azzal az érzettel, hogy a washingtoni kormány az ő problémáikkal már nem törődik.

És azért nem törődik, mert a vidéki fehérek szavazóként egyre kevésbé fontosak a mindenkori vezetés számára. Ez pedig valóban így van, mert a fehér szavazók száma egyre csak csökken.

A '60-as évek közepéig olyan bevándorlási kvóták voltak érvényben az Egyesült Államokban, melyek a (fehér lakosságú) európai országokat favorizálták, 1965-ban azonban ez radikálisan megváltozott. Az Immigration and Nationality Act (bevándorlási és nemzetiségi törvény) az országalapú kvóták rendszere helyett más szempontokat alkalmazott: a családegyesítés és a képzett munkaerő lettek a bevándorlási rendszer prioritásai. A megváltozott szabályok között, 1965-től 2015-ig 59 millió bevándorló érkezett az Egyesült Államokba, melynek 51%-a Latin-Amerikából jött. A Pew Research Centernek a latinó népességről írt részletes tanulmánya azt is modellezte, hogy nézne ki ma az Egyesült Államok lakosságának összetétele az elmúlt ötven év bevándorlói nélkül. A fehérek-latinók 85-4%-os aránya a valóságban 2015-re 62-18%-ra módosult, 

De nem áll, sőt az elmúlt tíz évben már egy újabb társadalmi folyamat indult meg. Bár jelenleg csak 6%-át adják az USA lakosságának az ázsiai származásúak, folyamatosan növekszik az arányuk a bevándorlók között. 2005 és 2015 között megtört ugyanis az a trend, hogy az USA-ban élő bevándorlók körében mind több és több a latin-amerikai. 2005-ben a bevándorló lakosság 48%-a volt spanyolajkú és 23%-a ázsiai, 2015-ben azonban már 47 és 26 ez az arány. Modellszámítások alapján 2045 és 2055 között fordulnak majd át a számok, vagyis veszik át a vezetést az ázsiaiak: 2065-re az USA-ban élő bevándorlóknak már 38 százalékát fogják kitenni, míg a spanyolajkúak csak 31 százalékát.

A demográfia azért fontos, mert a kisebbségi csoportok közismerten a Demokrata Párt támogatói. A négy évvel ezelőtti választási adatok igen tanulságosak: a feketék (93-6), latinók (71-27) és ázsiaiak (73-26) is óriási arányban Obamát támogatták republikánus kihívójával, Mitt Romneyval szemben, akit csak a fehér szavazók (59-39) mentettek meg egy sokkal súlyosabb vereségtől. De nem csak az USA társadalmának sokszínűbbé válása, a választói korfa is a Republikánus Párt ellen dolgozik.

Az adatokból az olvasható ki, hogy a Trumpot a Fehér Házba repítő „fehér lázadás" nem véletlenül éppen most, 2016-ban, a fenti trendek ellenhatásaként történhetett meg. De az is valószínű, hogy

A republikánusok ugyanis túl fehérek és túl öregek, és egyre kevesebben vannak. A 2000-es évek közepe óta nyílik az olló a két párt támogatottsága között, 2015-re a szavazásra jogosultak nagyjából 30 százaléka vallotta magát demokratának és csak 23-24 republikánusnak. Azonban mindkét szám csökken vagy stagnál – miközben a függetlenek aránya trendszerűen növekszik, és már a 40 százalékot is eléri. Vagyis a Republikánus Párt egyre kevésbé tud a felszínen maradni, ha csupán saját csökkenő, egyre öregebb és túlságosan fehér tábora mozgósításában bízik.

Trump megjelenése előtt is az volt a pártvezetés terve, hogy megpróbálják jobban kinyitni táborukat, és most, immár a következő négy évben az újraválasztásért küzdve Donald Trumpnak is csak az lehet az esélye, ha megbékélést hirdet azokkal a kisebbségekkel, akik jelenleg rettegnek tőle. Még az indianai előválasztást megelőzően vettünk részt egy beszélgetésen Washington DC-ben Sean Spicerrel, a Republikánus Párt fő stratégájával és kommunikációs igazgatójával. Spicer szerint amiben az Obama-kampány 2008-ban és 2012-ben is sokkal jobb volt, az a „ground game", vagyis a terepmunka. A szavazók regisztrálása a választás előtt, a velük való kapcsolattartás a kampányidőszakban, majd a választás idején a mozgósítás.

A republikánusok ebből elmondása szerint sokat tanultak, és rengeteg pénzt fektettek az adatbázis- és szervezetépítésbe, hogy többek közt olyan fekete, latino stb. közösségekben is jelen legyenek és tudjanak kapcsolatot tartani a választókkal, ahol korábban pocsékul szerepeltek. Spicer szerint a 2014-es félidős választás megmutatta, „ahol a jelöltek hallgattak a központi kampánycsapat tanácsaira és a kisebbségi csoportokkal is kiépítették a kapcsolatot, ott bizony nyertek″. Gyakorlatilag emiatt győzhetett most Trump is, ugyanis a 2016. november 8-i adatok szerint kisebbség-ellenes retorika ide vagy oda, 

Ez pont azt a hajszálnyi különbséget jelenti, amivel Trump több északi államban, illetve Floridában is minimálisan fordítani tudott. Mivel pedig a mainstream republikánus stratégia a két év múlva esedékes újabb félidős választásokon is ugyanaz lesz, mint az előzőn volt, addigra a pártvezetésnek (RNC) vissza kell metszenie Trump elnök idegen- és kisebbségellenes retorikáját. Amihez minden erejük meg is lesz.

A republikánusok ugyanis november 8-án megtartották a Kongresszus mindkét házát. Azokról a képviselőkről és szenátorokról van szó, akik az előválasztási küzdelmek során végig ellenségesen, majd ellenérzéseiket csak nehezen leküzdve álltak be végül Trump mögé – már akik erre hajlandóak voltak. Most az elnökön lesz a sor, hogy ő igazodjon hozzájuk.

Semmi sem olyan durva, ez itt egy demokrácia

De Donald Trump politikai mozgásterét nem csupán az USA demográfiájának változása köti meg. Hogy Trump amúgy tényleg megtenné-e azt a sok agresszív ostobaságot, amiről a kampányban beszélt, azt egyelőre hagyjuk is: első körben azt nézzük meg, egyáltalán megtehetné-e.

Például mindjárt maga az államberendezkedés, ahol a szövetségi kormány csak korlátozottan tudja rákényszeríteni akaratát a tagállamokra. És ott van a már említett Kongresszus, amivel ha eldurvul az elnök viszonya, a képviselőházi és szenátusi többség lassítani, sőt akár blokkolni is tudja akár Trump akaratát is – az elmúlt ciklusban a republikánusok ott tettek keresztbe Barack Obamának, ahol csak tudtak. Aztán ott van az a Legfelsőbb Bíróság, amelyik az elnök legmeredekebb terveit garantáltan kukázni fogja: ha Donald Trump a Kongresszust és az alkotmány megkerülve próbálná meg kiterjeszteni hatalmát, nem fog sikerülni. 

Mindezeknek alapjaként pedig ott van maga az említett amerikai alkotmány, amelyik a világ bármely más hasonló dokumentumánál stabilabban garantálja az emberi- és szabadságjogokat. Az Egyesült Államok nem Oroszország, ahol az elnök gyakorlatilag azzal tölti fel a parlamentet, akivel akarja. Nem Lengyelország, ahol a kormányok bosszúból játszadozhatnak az Alkotmánybírósággal. És nem Magyarország, ahol más pártok és civil szervezetek bevonása nélkül egy kollégiumi öregdiák-társaság simán újraírhatja egyikük iPadjén a komplett alaptörvényt. Ha Donald Trump neadjisten hatósági zaklatásnak akarná kitenni a muszlimokat vagy rágalmazásra hivatkozva bezáratni vele kritikus lapok szerkesztőségeit, az elnöki rendelet aláírásánál tovább nem igazán jutna vele.

A törvényekbe foglalt intézményi fékek és ellensúlyok megléte közel sem minden. Az amerikai közélet és nyilvánosság rendkívül összetett, rétegzett, és hatalmas az ellenállóképessége. Ahhoz, hogy mondjuk egy elnöki elképzelésből – például, hogy egy óriási fal épüljön a mexikói határra – jogszabály, majd valóság legyen, a közélet összes szintjén támogatást kell szerezni.

Meg kell győzni róla a kongresszusi többséget. Ám ha a republikánus képviselők megijednek, hogy egy ilyen lépésen esetleg elúszik az újraválasztási esélyük, mert mondjuk elveszítik összes, amúgy sem túl sok latinó szavazójukat, vissza fognak táncolni. Aztán át kell passzírozni a javaslatot a civil szféra ellenállásán – ahol a bevándorlókat segítő jogvédő csoportok majd tüntetéseket terveznek és elkezdenek pénzt gyűjteni a trumpista ötletet támogató politikusok leváltására, negatív reklámkampányokban támadva őket.

És végül le kell gyűrni az óriásvállalatokat képviselő lobbicsoportok ellenállását is, akik az olcsó mexikói munkaerő elvesztésétől való félelmükben szintén dollármilliárdokat öntenek majd a falépítést ellenző civil akciócsoportokba. Akármit is ígért tehát Trump mondjuk a bevándorlóktól rettegő választóinak, ez arrafelé egyáltalán nem úgy megy, mint nálunk, ahol pár hónap alatt a katonák egyszerűen szögesdrótot húznak végig a szerb és horvát határon, az akadékoskodó civilekre meg egyszerűen ráküldik a Kormányzati Ellenőrzési Hivatalt.