A mi zsebünk is bánni fogja Trumpot

2016.11.14. 11:16
44 hozzászólás

Donald Trump formabontó figura, bár a megválasztása óta eltelt néhány nap megnyilvánulásai alapján az is lehet, hogy mégsem lesz teljesen elszabadult hajóágyú az Egyesült Államok következő elnöke. A választási programja ugyan elég sok okot ad az aggodalomra, az első sokk után az utóbbi napokban mégis felfelé indultak a tőzsdeindexek, tehát a piacok legalábbis bizakodók, hogy a kampánybéli populizmus mögött egy üzletbarát republikánus elnök rejlik.

Azonban ha Trump akár csak nagyvonalakban is a választási ígéretei és hivatalos gazdasági programja szellemében fog majd tevékenykedni a világ legnagyobb gazdaságának élén, az komoly potenciális veszélyeket hordoz, és nemcsak Amerikára, hanem nagyjából minden más országra és különösen Európára nézve. Az Economist Intelligence Unit korábbi elemzése szerint például Trump elnöksége legalább olyan súlyos globális kockázati tényező, mint a dzsihadista terror, és önmagában 1,5 százalékkal csökkentheti a világgazdasági növekedést.

A pesszimista forgatókönyv szerint az új elnök hiába szelídült meg, beiktatása után kénytelen lesz valamit villantani választói felé, így pedig gyorsan véget érhet a vele kapcsolatos piaci optimizmus. Ez annak fényében igencsak reális forgatókönyv, hogy Trump alapvetően egy populista hullámot meglovagolva került hatalomra, és ha valóban kormányozni akar majd, és nem csak egy túl jól sikerült marketingfogás miatt találta magát az elnöki székben, akkor politikai érdekei megkövetelik, hogy ezt a hullámot ne engedje teljesen leülni. Ez viszont jelentős károkat okozhat, amit Európában és ezen belül itt Magyarországon is nagyon erősen megérzünk majd.

Hogy ez pontosan milyen csatornákon keresztül következhet be, arra Trump programjából és nyilatkozataiból elég egyértelműen lehet következtetni. Ezeket szedtük össze.

1. Kereskedelmi világháború

Esélye Trump elnöksége alatt meghazudtolhatatlanul tudományos empirikus modellünk szerint: 68%
Európának és Magyarországnak okozott károk (10-es skálán): 5

Trump egyik központi kampánytémája, hogy Kína és más államok lehúzzák Amerikát, ezért jól oda kellene csapni nekik. Konkrétan arról beszélt, hogy 45 százalékos védővámot akar kivetni a „csaló” kínaiak termékeire, hogy megvédje az amerikai cégeket és munkahelyeket. De büntetné azokat az amerikai vállalatokat is, amelyek külföldön gyártatnak. Sőt, újra akarja tárgyalni az összes kereskedelmi szerződést, mert ezek szerinte előnytelenek Amerikának.

Ha van egy olyan gazdasági kérdés Trump programjában, amiben nem nagyon van tere hátraarcra, akkor az ez. Bár a szabadkereskedelem-ellenesség hagyományosan nem a legfontosabb politikai hívószavak egyike, a republikánus jelölt egyrészt nagyon erősen épített erre a témára a kampányban; másrészt korábbi interjúkból kiderül, hogy Trump már évtizedek óta hasonlóan gondolkodik a kérdésről, tehát itt vélhetően nemcsak szlogenről, hanem személyes meggyőződésről is van szó.

Szerinte Amerika legtöbb bajáért az ipar eltűnése és az okolható, hogy az ipari munkahelyek külföldre mennek. Aminek az ő olvasatában az az oka, hogy a kormány nem csap oda a termelést külföldre vivő cégeknek, meg azoknak az alacsonyabb jövedelmű országoknak, amelyek tárt karokkal várják a gyártósorokat. 

Bár Donald Trump gyakran hadilábon áll a realitásokkal, ennek van valóságalapja. Az Egyesült Államoknak nagyon nagy, 366 milliárd dolláros kereskedelmi deficitje van Kínával szemben, és ez sokaknak nem tetszik. A republikánusok már hosszú ideje szájkaratéznak emiatt Kínával, de még a demokrata párti Hillary Clinton is kemény szavakkal illette Pekinget a kampányban.

Kína esetében három jogos kérdés merül fel, ami bántja az amerikaiak csőrét.

  • Egyrészt a kínai valuta, a jüan árfolyamát mesterségesen alacsonyan tartják, ami növeli a kínai termékek árversenyképességét, mivel más valutákban kifejezve alacsonyabb áron tudják eladni őket.
  • Másrészt a kínai vezetés elképesztő pénzeket önt a helyi cégekbe az államilag irányított bankrendszeren keresztül, amelyek így erőfölénybe tudnak kerülni azokkal a nyugati cégekkel szemben, amelyek nem politikai szívességek, hanem piaci feltételek alapján tudnak csak forráshoz jutni.
  • Harmadrészt a kínaiak előszeretettel nyúlnak le nyugati technológiákat, és (amúgy mindenki máshoz hasonlóan) szeretik az ipari kémkedést.

Nem jön be az odacsapás

Barack Obama kormánya 2009-ben 35 százalékos védővámot vetett ki az alulárazott kínai gumiabroncsokra. Ez ugyan megőrzött 1200 amerikai munkahelyet, de 1,1 milliárd dollárral növelte az importköltségeket, más szóval munkahelyenként 900 ezer dollárba (250 millió forintba, vagy más mércével mérve egy átlagos amerikai háztartás 18 évnyi jövedelmébe) került a washingtoni Peterson Institute szabadkereskedelem-párti agytröszt számításai szerint.  

Válaszként amúgy Kína az amerikai csirkére vetett ki védővámot, ami további 1 milliárdos kárt okozott az amerikai gazdaságnak. 

De akkor miért is lenne baj adni egy kokit meg egy sallert a csalóknak? Hát azért, mert Kína nyilván nem fog pityeregve bevonulni a sarokba, hanem vissza fog támadni. Az ilyen adok-kapok pedig hamar egy világszintű kereskedelmi háborúba torkollhat. 

Ennek pedig az egyik legnagyobb vesztese maga Amerika lenne. A világgazdaság ugyanis ennél kicsit bonyolultabb: az amerikai cégek rengeteget profitáltak a kereskedelmi akadályok lebontásából, egy sor fejlődő piacot taroltak le ennek köszönhetően. Emellett a termeléskiszervezés a fejlődő világban csökkentette a szegénységet, a fejlett világban pedig olcsóbbá tette a fogyasztási cikkeket, tehát nem csak árnyoldalai vannak, sőt. Trump ennek ellenére a tekintetben teljesen egyetért az európai újbaloldallal, hogy az outsourcing és a szabadkereskedelem = sátán.

Az sem mellékes, hogy önmagában a kereskedelmi deficiten rugózni elég ódivatú dolog a globális értékláncok korában. Statisztikailag például a kínai összeszerelő üzemekből az Egyesült Államokba beszállított iPhone-ok is kínai árunak számítanak. Ezeket darabonként több száz dollárért számolják el a vámon, tehát ennyivel nő Kína felé a deficit minden behozott telefonnal. Eközben a kínai hozzáadott érték elemzések szerint iPhone-onként kevesebb mint 10 dollár, azaz Kína valójában alig profitál ebből.

Tehát a legnagyobb amerikai techcégnek, az Apple-nek is elég nagy szívás lenne a védővám, meg minden amerikainak, aki iPhone-t akar. Azt viszont nehéz elképzelni, hogy a terv nagyot dobna az amerikai foglalkoztatáson: mégis hányan lehetnek az Egyesült Államokban, akik minimálbérért hajlandóak lennének napi 12 órában iPhone-okat összerakni,  ahogy teszik azt a kínaiak? A hazatelepítéssel sokkal drágább lenne minden (ha amerikai bér- és munkajogi sztenderdek szerint menne a termelés), és mindez az innovációnak sem tenne jót.

Pusztító megoldás

Ettől még a probléma, azaz hogy a leépülő amerikai ipar rengeteg helyen munkanélküliséget, nyomort, elkeseredést és tehetetlen dühöt hagy maga után, természetesen nagyon is valós és súlyos, és eleve elég nagy szerepet is játszott abban, hogy Trump elnökké válhat. Nem véletlen, hogy elsősorban az északkeleti rozsdaövezetben, a leépülő volt ipari fellegvárakban tudott nagy meglepetéseket okozni a republikánus jelölt.

Azonban elképzelései bár a laikusnak jól hangozhatnak, mégsem jelentenének gyógyírt az Egyesült Államok gondjaira, mert az alacsonyabb képzettségű, lecsúszó rétegeken hosszabb távon nem segít az ipar erőszakos és értelmetlen hazatelepítése – hacsak nem akar valamiféle posztmodern géprombolásba átcsapni a dolog, hiszen a robotok több munkahelyet vettek el tőlük, mint a kínaiak. Pont ellenkezőleg, az ilyen stratégia csak további lecsúszáshoz és elszegényedéshez vezet, csak nem lokális, hanem országos szinten.

A probléma gyökere nagyon leegyszerűsítve az, hogy a leépülő amerikai területeken egy, a 20. század ipari virágkorában kitermelődött társadalmi rendszer áll szemben a 21. századi, jelentősen átalakult gazdasági szerkezettel. Trump erre nagyjából azt mondja, hogy vissza kellene hozni a 20. századot. Ez ugyan politikai szempontból jó szlogennek bizonyult, valójában egyáltalán nem reális és nem is tanácsos 2016-ban arról álmodni, hogy legyen újra olyan a gazdaságszerkezet, mint 1970-ben volt. Hiszen akkortájt nemcsak a vagyoni egyenlőtlenségek voltak kisebbek, de az általános életszínvonal is, csak ezt a nosztalgia hevében könnyű elfelejteni. (Ennek a magyar változata ugyebár a „Kádár alatt legalább mindenkinek volt munkája”.) A múlthoz való visszatérés csak mélyítené a lecsúszást.

A mérges fehér melósokon pedig nem is az időutazás segítene, hanem az, ha képzéssel, átképzéssel, szociális programokkal, a leszakadó területek felzárkóztatásának támogatásával javítanák az esélyeiket a 21. század globális munkaerőpiacán (a másik lehetséges verzió Bernie Sanders demokratikus szocialista forradalma lenne, de ennek ugyebár Trump alatt pont az ellentéte fog megvalósulni a republikánusok szabadpiaci gazdaságpolitikájával). Az igazi felzárkóztatásról azonban Trump terve egy szót sem szól, cserébe viszont minden bizonnyal kereskedelmi világháborút szítana, amivel mindenki rosszul járna, az amerikaiak ugyanúgy, mint akár a kínaiak vagy a mexikóiak.

Az egyik legnagyobb vesztes pedig az Európai Unió lenne.

Az EU egyfelől rendkívül exportfüggő, ezért egy kereskedelmi háború nagyon komoly károkat okozna, ráadásul pont akkor, amikor az unió gazdasága amúgy sem zakatol. Másrészt ha valamire nincs szükség jelenleg, az az, hogy még egy válsággal kelljen foglalkozniuk az amúgy is a menekültekkel, eladósodott déliekkel, távozó britekkel és szélsőjobbos populistákkal küzdő európai vezetőknek.

És persze lőnének az EU–USA szabadkereskedelmi egyezménynek is. De az is szinte biztos, hogy bukna az Észak-amerikai Szabadkereskedelmi Egyezmény (NAFTA), miután Trump Mexikóra is büntetővámot akar kivetni. Mielőtt pedig azt mondaná, hogy nem baj, a szabadkereskedelem úgyis csak a nagy cégek eszköze, hogy kifosszák a kis országokat: 

azt tudta, hogy Magyarország a világ hetedik leginkább kereskedelemfüggő gazdasága?

Persze lehet, hogy ebből sem lesz semmi, hiszen Trump már Kínának is elkezdett udvarolni.

2. Pénzügyi és adósságválság

Esélye: 24%
Kárfaktor: 9

Az előbbieknél még pár fokkal veszélyesebb, hogy Trump merőben unortodox nézeteket vall a pénzügypolitikáról. Tavasszal a kampány során konkrétan azt mondta, hogy

az állam nem tud csődbe menni, mert ő nyomtatja a pénzt.

Ha pedig baj van, akkor nyomtat még. Azt hogy ez miért hatalmas baromság, itt foglaltuk össze. De igazából a magyar történelemből is lehet példát meríteni, például a második világháború után hiába nyomtattak sok millió billpengőt, ezzel csak hiperinflációt sikerült szítani, gazdasági kilábalást nem.

Azt is felvetette, hogy az amerikai állampapírok után nem fizetné vissza a teljes névértéket, hanem rábírná a hitelezőket, hogy írják le az adósság egy részét. Amiben külön vicces, hogy amerikai államadósság 70 százaléka belföldi befektetők kezében van, tehát végül is az adósságleírással saját népét fejné meg. Ráadásul az amerikai állampapír a nyugdíjalapok egyik legkedveltebb eszköze, azaz így a jövőbeli nyugdíjakat is megcsapolná. Ez már majdnem olyan lenne, mint egy részleges magánnyugdíjpénztár-államosítás.

De globális szinten is beláthatatlan folyamatokat hozna az adósságmachináció. Az amerikai állampapírok a legbetonbiztosabb befektetési eszközök a világon, és ha Trump lerombolná az ezekbe vetett bizalmat, az elképesztő tőkemenekítési hullámot indítana el.

Persze azért annak nagyon kicsi az esélye, hogy kormányon valóban ilyen baromságokba kezdjen Trump, és az utóbbi időben már eleve összeszedettebb volt gazdasági témákban. Ettől függetlenül viszont fenntartotta támadásait az amerikai jegybank szerepét betöltő Federal Reserve-vel szemben, és jó eséllyel hamarosan telepakolhatja saját embereivel. A Fed elnökének mandátuma 2018-ban jár le, addigra tehát biztosan trumpista ember fogja majd irányítani a világ legfontosabb pénzügyi intézményét, és az eddigi jelöltek nem valami biztatóak, az egyikük konkrétan egy televíziós személyiség.

Nem csak monetáris, fiskális oldalon is vannak veszélyek. Trump ugyanis előállt egy gazdasági tervvel, amiben több ezermilliárd dolláros adócsökkentést ígért, viszont ennél jóval kisebb mértékben vágná meg a kiadásokat. A megoldás szerinte az, hogy irtózatosan felpörögne az adócsökkentéstől az amerikai gazdaság, amitől pedig nőnének az állami bevételek.

A baj csak az, hogy független számítások szerint nemhogy nem pörögne fel, egyenesen belassulna a gazdaság Trump terveitől, tehát hatalmas, egyes elemzések szerint 10 ezer milliárd dolláros lyuk tátongana a költségvetésen. Ebből fakadóan robbanna az amerikai államadósság, és ugyanott vagyunk, mint az elején.

E tekintetben azért valamelyest enyhíti a potenciális károkat, hogy a kongresszus keresztülhúzhatja Trump terveit, bár a törvényhozásban többségben lévő republikánusok is erősen adócsökkentés-pártiak, és hiába beszélnek éjt nappallá téve a felelős költségvetési politikáról, ezt valahogy sosem sikerül máshogy finanszírozniuk, csak adósságnöveléssel. A másik, erősebb ellenérv, hogy Trump nyilván nem akarja lerombolni saját vagyonát, márpedig egy pénzügyi káosz nyilván nem tenne jót hotelei és irodaházai kihasználtságának.

3. A világgazdasági kormányzás szétbarmolása

Esélye: 72%
Kárfaktor: 4

Van annak valami furcsa bája, hogy miközben a világ jelentős része azon van kiakadva, hogy a világgazdaságot és a nemzetközi szervezeteket az amerikaiak irányítják, addig az amerikai populista jobboldal attól retteg, hogy majd az ENSZ nevű világ-összeesküvés átveszi a hatalmat az Egyesült Államok felett.

Elég nehéz elképzelni, hogy Trump, aki gazdasági populizmusban nagyjából ennek a közönségnek játszik, ne menne neki elnökként az összes nemzetközi szervezetnek, ami az útjába kerül, legyen szó az ENSZ-ről, a Nemzetközi Valutaalapról, a G20-ról, a Kereskedelmi Világszervezetről, vagy bármi másról.

Ez pedig alapvetően aláásná a nemzetközi együttműködést és a világgazdasági koordinációt. Bár ebből szabad szemmel relatíve kevés látható, azért sok múlt azon a válság alatt, hogy volt párbeszéd és valamilyen szintű segítségnyújtás az érintettek között a baj kezelésében. Ezek a szervezetek pedig amúgy is egyfajta stabilizátor-szerepet játszanak a világgazdaságban: például ha szétverik az IMF-et, ki fog hitelezni a csőd felé tartó országoknak.

Ahogy az is fontos szempont, hogy vannak elég egyértelmű és amúgy a második világháború után még Amerika által lefektetett játékszabályok a világgazdaságban. Ezek nélkül még nagyobb fejetlenség uralkodna, mint jelenleg. Ami megint csak Amerikát gyengítené a legjobban. És persze az EU-t.

Amikor Trump arról beszél, hogy ő jobb bizniszeket tudna kötni elnökként, mint amik most érvényben vannak, akkor nagyjából azt mondja a világnak, hogy helló, én sokkal csúnyábban át tudnálak verni és le tudnálak teperni titeket, mint a korábbiak. Erre pedig borítékolható, hogy mi lenne a reakció.

És még mielőtt azt mondaná, hogy nem is lenne baj, ha végre végleg megtörne a szemét amerikaiak hegemóniája, nem árt tudni, hogy rövid távon valószínűleg valami hatalmas fogat-fogért őskáosz lépne a helyébe, miközben a tudomány mai állása szerint

a nemzetközi szabályok és intézmények leginkább az olyan kis, gyenge és exportfüggő országoknak állnak érdekében, amilyen Magyarország is.

4. Recesszió Amerikában

Esélye: 82%
Kárfaktor: 4

Igazából ez Trumptól függetlenül is bekövetkezhet, sőt valószínűleg be is fog.

Nem lennék a helyemben

Trump egyik fő kampányszövege, hogy tragikus állapotban van az amerikai gazdaság. A megoldás?

„Őszintén szólva, ha kipukkad a (gazdasági) lufi, remélem, ez még azelőtt lesz, hogy elnök leszek, mert nem akarom megörökölni ezt" - nyilatkozta.

A növekedés alacsony, a kockázati tényezőkből sok van, a foglalkoztatási és gazdasági aktivitási mutatók nem rosszak, de nem is túl erősek. Tehát nem lesz egyszerű dolga a következő elnöknek.

Emellett pedig eleve régen volt már recesszió Amerikában. A gazdaság 2009 vége óta növekszik, aminél hosszabb konjunktúra csak háromszor volt az elmúlt 150 évben. (Az eddigi leghosszabb töretlen növekedési szakasz 10 évig tartott, 1991 és 2001 között.) Más szóval: egy-egy hosszabb növekedési időszakot így is, úgy is recesszió szokott követni, és most már lassan ideje megjönnie.

Ez persze elég mesterkélt érvnek hangzik, de közgazdászok és gazdasági újságírók teljesen komolyan veszik. Trump pedig növelheti a recesszió esélyét, ha valóban az utolsó pontig megvalósítja kaviárkapitalista programját.

A lényeg ebből az, hogy ha döglődik a világ legnagyobb gazdasága, azt mindenhol megérzik.

5. Gyorsuló klímakatasztrófa

Esélye: 78%

Kárfaktor: 9

Donald Trump szerint a globális felmelegedés valami balos összeesküvés, a környezetvédelem pedig egy szükségtelen liberális hülyeség, ami csak visszafogja az ipari termelést és ellehetetleníti a gazdasági növekedést. De nem csak ő gondolja így, igazából ezek az egész Republikánus Pártban népszerű gondolatok.

Trump választási ígéretei között emlegette a párizsi klímaegyezmény felrúgását, amiért több száz tudós is nekiment. Ez a nemzetközi szerződés nemrég lépett hatályba, és az a célja, hogy a kötelezettséget vállaló 195 ország a Föld légkörének felmelegedését 2 Celsius-fok alatt tartja az iparosodás előtti mértékhez képest, és folytatja az arra irányuló erőfeszítéseket, hogy a felmelegedés csak 1,5 fokos legyen.

Tudósok szerint ez eleve nem elég ambiciózus cél, és az elérendő szén-dioxid-kibocsátáscsökkentés nem elég ahhoz, hogy megakadályozzuk a Föld éghajlatának jelentős és visszafordíthatatlan átalakulását és bizonytalanabbá válását. Trump szerint azonban még ez is sokkal több, mint amit Amerika hajlandó bevállalni. Sőt, ő a szénipar fellendítését, az olaj minden környezeti kockázatra és kárra tekintet nélküli kitermelését, az iparra vonatkozó környezeti korlátok lazítását támogatja.

Mivel az Egyesült Államok egy főre vetítve a világ leginkább környezetszennyező állama, és egymaga felel a globális üvegházgáz-kibocsátás ötödéért, ha ők kilépnek a szerződésből, akkor annak nem sok értelme lesz. Így Trump gyakorlatilag egy tollvonással buktathatja meg a klímaváltozás elleni, így is elég nyögvenyelősen haladó harc egyetlen nagyobb eredményét. És hiába szelídült sok témában Trump megválasztása óta, ez azért nem tűnik ilyennek, sőt: a természetvédelmi szervbe és az energetikai minisztériumba rögtön egy klímaváltozás-szkeptikust, illetve egy olajlobbistát küldött képviselőjeként.

Ha ezt a vonalat folytatja, az egyben azt is jelenti, hogy nőnek majd a természeti kockázatok és a szélsőséges időjárás okozta károk. De persze lehet, hogy a tudósok 99 százaléka téved, és tényleg egy nagy tévedés az egész klímaváltozáshiszti. Ennek azonban nagyon kicsi az esélye.

6. Háború – és nem kereskedelmi

Esélye: 18%
Kárfaktor: 10

Trump még saját szövetségeseit is megszorongatná, amiért nem fizetnek eleget a NATO-célokra, vajon hogyan lépne fel ellenségeivel szemben?

Egy jófajta világszintű kereskedelmi-gazdasági háború egy ponton túl könnyen fajulhat fegyveres incidensig. Főleg, ha egy Trump szintű figura a világ legerősebb hadseregének főparancsnoka.

Mexikó nem akar fizetni a falért a határon? Kína visszabünteti az amerikai cégeket? Küldjünk oda egy repülőgép-hordozót!

Igazából még csak világháború sem kell. Trump amúgy is be akar vonulni Szíriába és el akarja venni az olajat, amihez nyilván lenne szava néhány közel-keleti országnak is. De az is érdekes lenne, hogy hogyan reagálna egy nagyobb amerikai terrortámadásra. Egy hasonló temperamentumú emberről nem nehéz elképzelni, hogy előbb üt és aztán kérdez; az amerikai beavatkozások pedig mindig olyan jól szoktak elsülni mostanában.

Persze Trump egyszerre ígérte az értelmetlen háborúk befejezését és Amerika világpolitikai szerepének visszafogását, valamint azt, hogy még több pénzt költ a hadseregre. A kettőt együtt nehéz elképzelni, kérdés, hogy végül melyik irányba mozdul majd.

+1. Akiknek jó lesz

Amint a fentiekből látszik, Trump elnökségének legnagyobb nyertese Kína lenne, nem is véletlenül jelent meg több olyan cikk is, amely azon élcelődik, hogy Trump kampányszlogenjével szemben nem Amerikát, hanem Kínát tenné újra naggyá. 

Ennek fényében viszont elég meglepő, hogy a felmérések szerint a választóknak tetszett Trump gazdasági szlogenhalmaza. A milliárdos talán legnagyobb hívószava, hogy sikeres üzletember, és az országot is úgy vezetné, mint egy vállalatot. Amit ezek szerint sokan elhisznek neki, miközben azok jóval kevesebben vannak, akik mélységeiben is átlátják, hogy hogyan működik a világkereskedelem és a pénzügyi rendszer. 

Ettől függetlenül valóban lesznek nyertesei egy Trump-elnökségnek. Donald Trump hatalmas adócsökkentésével minden keresőnek több maradna a zsebében. A legjobban pedig a gazdagok járnának, nekik csökkennének legjobban a közterheik (az NBA-sztár LeBron James például évi 15 millió dollárral lesz gazdagabb, hiába támogatta Hillary Clintont). Ez persze nem feltétlenül szálka a republikánus tábor szemében, hiszen a konzervatív oldalnak Ronald Reagan óta vesszőparipája az adócsökkentés, és egy kis számolgatás után mindig kiderül, hogy terveik a gazdagoknak kedveznek. 

A probléma ezzel csak annyi, hogy a Trump-féle adócsomag ugyebár hatalmas lyukat ütne a költségvetésen, a kiadáscsökkentést meg általában a legszegényebbek szívják meg. Ráadásul egy ekkora lyukat önmagában még kiadáscsökkentéssel sem lehetne könnyen betömni. (Ez is így van a republikánusokkal Ronald Reagan elnöksége óta: jön az adócsökkentés, az adósság és a deficit meg elszáll. Ugyanezt eljátszotta Geroge W. Bush is.)

A szegényebb rétegeknek talán az jelenthetne valamiféle kiutat, hogy Trump alatt rövid távon valóban több lesz a szabad munkahely. Ha ugyanis teljesíti ígéretét, és tényleg

kiebrudalja Amerikából az összes, illegálisan ott tartózkodó embert, 7-7,5 millió munkahelyet szabadíthat fel.

Bár a választás után már csak 3 millió kitoloncolandó emberről beszélt, még ez is rengeteg felszabaduló meló. Kérdés viszont, hogy mennyien akarják majd elvállalni azt a rengeteg rosszul fizetett állást, amit manapság a papírok nélküli mexikóiakkal végeztetnek. Vagy hogy mekkora visszaesést okoz majd a munkaerőhiány az építőiparban és a szolgáltatási szektor alsóbb szintjein. 

Ha van értelme, hazajön az ipar

Mára egyébként eleve kezd megdőlni az ipari kiüresedéssel riogató dichotómia. Ugyanis azokban az iparágakban, ahol bizonyos okokból megéri, már mostanság is előszeretettel települnek haza vagy ruháznak be eleve otthon az amerikai cégek. 

Ennek számos hajtóereje van. Ilyen például az amerikai munkaerő magasabb termelékenysége, illetve a kínai bérigények jelentős növekedése. De sokat nyomnak a latba a logisztikai szempontok, illetve az is, hogy a palagáz-forradalommal jelentősen mérséklődtek az ipar energiaköltségei az Egyesült Államokban.

A gazdasági valóság tehát ez esetben is sokkal összetettebb, mint a politikai szlogenek.

A Trump táborának gerincét adó fehér melósok a gazdasági bevándorlás mellett elsősorban a gyári munkahelyek leépítésétől vannak kiakadva, aminek a Trump-féle vámpolitika szintén adhat valamiféle lökést, de ezek sem jó minőségű állások lesznek. Az árakat pedig jelentősen növeli majd a termelés erőszakolt hazatelepítése, ami a középosztályt érinti a legérzékenyebben.

A hadiipari szektor Trump keménykedő védelmi politikai ígéretei miatt örülhet. Azt már többször hangoztatta, hogy ha hatalomra kerül, a diplomaták helyett katonatisztek tanácsára fog hallgatni, ők pedig természetesen jóval inkább hajlamosak fegyveres fellépést szorgalmazni. Több háborúzás pedig több fegyverbeszerzést ígér, az pedig kapacitásbővítést és több profitot a hadiiparnak.

Jól járna Trumppal az olajipar, az energetika és a pénzügyi szektor is. A Demokrata Pártban ugyanis Barack Obama elnöksége alatt egyre hangsúlyosabb lett a környezettudatosság, ami természetesen nem kedvez az olajkitermelésnek, főleg annak fényében, hogy a palaolaj- és palagáz-forradalom egyre mocskosabb módszereket hozott. Trump alatt viszont nem kellene attól félni, hogy holmi környezetvédelmi aggályok egyáltalán szóba kerüljenek.

Általában véve is igaz Trumpra és a republikánusokra, hogy a vállalati érdekeknek kedveznek, hiszen jellemzően irtóznak mindenféle gazdasági szabályozástól. A Demokrata Pártban pedig egyre nagyobb a keletje a szabályozási kedvnek, valahol erről is szól Bernie Sanders előretörése. Elég nagy például a szakadék a pénzügyi szektorral kapcsolatos tervekben: Trump bár sokat beszélt a Wall Street megrendszabályozásának fontosságáról, végül programjában már arról van szó, hogy csökkenteni kell a pénzügyi szektor szabályozását, sőt el kell törölni a válság tanulságai alapján hozott banktörvényt, amely kicsit szorosabbra húzta a gyeplőt a nagybankokon.

Trump általában véve is szabályozási moratóriumot és radikális adócsökkentést, emellett pedig infrastruktúra-fejlesztéssel való gazdaságélénkítést hirdet, ami eddig tetszik a piacoknak. A kérdés, hogy betartja-e majd ígéreteit, úgy a rosszakat, mint a jókat, és hogy ebből milyen mix fog kisülni a végére. 

Nem is lesz sehogy se

De amúgy meg lehet nyugodni. Trump elnökként biztos meg fog változni, ez már most is látszik, pedig egy hét sem telt el megválasztása óta. Eddig csak játszotta az eszét, de összeszedi majd magát, rendesen vezeti az országot.

Legalábbis ebben reménykedik mindenki, és még Trump saját kampánystábja is ezzel házalt a republikánus vezetőknél. Vagy abban, hogy igazából őt teljességgel nem érdeklik a szakpolitikai kérdések, és helyette majd úgyis a Republikánus Párt bejáratott emberei viszik majd a gazdaságpolitikát, akik bár sok mindenben osztják Trump nézeteit, egy fokkal azért jobban értenek a dolgokhoz.

Mit tehet meg Trump?

 A fentiekből az 1-es és a 3-as pontot különösebb kongresszusi beleszólás nélkül is véghez viheti.

A 2-eshez nagyon hülyének kell lennie, és a kongresszus partnersége is kell hozzá. A 4-esbe viszont elég erősen bele tud szállni, és erre vélhetően lesz törvényhozásbeli támogatottság is.

A recesszió pedig alapvetően nem csak rajta múlik, elég összetett dolog, de sokat tehet érte. 

Ha pedig hatalomra jutása után sem tolódik középre, akkor azért azt is tudni kell, hogy az amerikai elnök nem mindenható, a fékek és ellensúlyok rendszere ugyanis az Egyesült Államokban azért nagyjából működik. A kongresszus és a független intézmények pedig nyilvánvalóan kevésbé radikálisan állna hozzá a dolgokhoz, és rövid pórázon fogná Trumpot. A programjának eleve egy csomó része van, amelyet nem is tudna csak elnöki jogkörével megvalósítani, így pedig végképp kicsi az esély egy kataklizmára.

Főleg, hogy a rendkívüli hidegfejű és megfontolt republikánusok vannak többségben mindkét házban, akik sosem választanának meg egy Trump-szintű elnökjelöltet. Vagy várjunk csak!