Mémek, nácik és Trump: az amerikai szélsőjobb diadala

Az évtized legfontosabb kérdése, hová fut ki az amerikai politika radikalizálódása, mekkora súlya lesz a kormányzatban és a közbeszédben az évtizedeken át periférián tengődő, de másfél év alatt Trumppal szimbiózisban a fősodorba evező „fajvédő” csoportoknak, csoportocskáknak.

Amikor nagy levegőt vettem, hogy elmerüljek a neoreakciósok, fajvédők és alt-rightosok szellemi alvilágában, egy ismerősöm értetlenkedett, minek szálazgatni, kit lehet alt-rightosnak nevezni, kit nem:

Én a nácinál maradok

– mondta. De azt hiszem, nem volt igaza, mert Trumphoz hasonlóan az új amerikai szélsőjobboldal sem egyszerűen csak néhány új arcot jelent, hanem

És már ez megér egy rövid ismerkedést. Persze ehhez rögtön érdemes tisztába tenni: voltaképpen kikről is beszélünk, amikor a trumpista amerikai szélsőjobbról van szó? Nagyjából róluk:

1. a republikánus törzsszavazók rejtőzködő rasszistáiról
2. a nagy pártokat elutasító old school szélsőjobbról
3. a neoreakciósokról
4. és a Trump-forradalom igazi motorjáról: az alt-right mozgalomról

Azt azért érdemes szem előtt tartani, hogy egy roppant zavaros szcénában próbálok meg rendet tenni, ahol sok az átfedés, önellentmondás és acsarkodás (ahogy az a radikálisoknál lenni szokott). Egy közös nevező azonban adott: Donald Trump.

Délen fontosabbak a rasszisták, mint a feketék

A republikánus párt a hatvanas évek elejétől tudatosan tematizálta a déli államokban a faji kérést, nem elsősorban rasszizmustól, hanem politikai számítástól vezérelve. Ugyanis a feketék politikai aktivizálódásával szemben zsigeri ellenérzéseket tápláló szavazók átcsábításával akarták meghódítani a nyolcvan évig masszívan a demokraták felé húzó Délt (ami a kor politikai szótárában csak Solid South-ként szerepelt).

Nixon kampánystratégája, Kevin Price Phillips nem is kertelt, miért elemi érdekük a republikánusoknak a demokrata Lyndon B. Johnson elnök antidiszkriminációs törvényének támogatása:

A republikánusok ezentúl soha nem fognak 10-20 százaléknál több fekete szavazatot szerezni, de ennél többre nincs is szükségük. (...) Ugyanis minél több fekete regisztrál demokrataként Délen, annál több negrofób fehér hagyja ott a demokratákat, és válik republikánus szavazóvá. Itt vannak a szavazatok, amikre szükségünk van. A feketék nyomása nélkül ezek a szavazók szépen visszatérnének a helyi demokratákkal kötött alkuikhoz.

A republikánusok az első igazán radikális jelölt, Barry Goldwater 1964-es kampánya óta különböző intenzitással, de folyamatosan igazodtak a Southern Strategy-nek nevezett gondolathoz, ami lényegében a fehérek feketeellenességére való alapozás. És bár a jelöltek kerülték a nyíltan rasszista frázisokat, a kettős beszéd, az összekacsintás mindig a kampányok szerves részét képezte. A déli államok pedig a nyolcvanas évekre szép sorra váltak vagy csatatérállammá vagy pedig masszív republikánus erődökké. Nem csoda, hogy az óvatos retorikai distinkciókra nem sokat adó Trump – a párttárs Ted Cruz bázisának számító Texason kívül – simán be is söpörte ezeket az államokat az előválasztások során.

Győzelmében nagy szerepe volt annak a trendnek is (melyet itt mutattam be részletesen), hogy a republikánus pártelit jelöltállításra való hatása a kétezres évekre jelentősen meggyengült, ezzel együtt viszont megnőtt az előválasztások szerepe. Ezeken rendszerint a legideologikusabb, legradikálisabb törzsszavazók regisztrálnak, és a politikai kereslet villámgyorsan kitermelte a hiperdemagóg és hiperszélsőséges politikai kínálatot.

Imádom a Donaldot, de vigyáznia kell, nem lehet ennyire radikális

Sokkal kacskaringósabb volt a fajgyűlölő-neonáci szélsőjobboldal útja Trump elfogadásáig. Ahogy ez az alapos rekonstrukció bemutatja, a régi motorosoknak igen nehéz volt megemészteniük őt; Trumpot ugyanis sokan a New York-i zsidó elit bábjának tartottak, még többen egyszerű ripacsnak, akit kizárólag saját népszerűsége érdekel. A vállalkozó reputációja akkor kezdett változni a Stormfronton és a többi fajgyűlölő fórumon, amikor a 2010-es évek elején elkezdte nyomni a Twitteren azt a konteót, miszerint Obama nem Hawaiin, hanem Kenyában született, azaz az alkotmány szerint nem lehetne amerikai elnök.

A fajvédőket és neonácikat azonban nem a birther-konteó felkarolásával, és nem is a radikális – megválasztása óta egyébként ejtett – ígéreteivel sikerült megnyernie Trumpnak, hanem azzal, hogy a Twitteren simán posztolt náci oldalakról indított álhíreket, sőt több alkalommal fehér fajvédő oldalak bejegyzéseit retweetelte (például a feketék által elkövetett bűncselekmények kamu statisztikáit). Ez nemcsak óriási promóciót jelentett a retweetelt náciknak – gondoljunk bele, egy pár ezres oldalt hirtelen odatolnak 16 millió követő szeme elé –, de a szélsőjobboldalon a tettet mindenki óriási összekacsintásként értékelte. Az áttörést pedig az jelentette, amikor Trump nem volt hajlandó elhatárolódni David Duke-tól, a Ku Klux Klan vezetőjétől.

És azóta hiába próbált kompenzálni az amúgy valószínűleg semmilyen nézettel nem rendelkező Trump, a fenntartásaikat feladó rasszisták már Trump minden gesztusába belelátták azt, hogy csak taktikusan viselkedik. A fenti elemzés idézi a náci Stormfront egyik kommentelőjét, aki már a túlzott radikalizmustól óvta a jelöltet:

Eddig imádtam a Donaldot, de elővigyázatosabbnak kéne lennie, mert pengeélen táncol. Nem lehet ennyire szélsőséges... még nem.

Visszatérés a királyok korához

A legizgalmasabb jelenség a szélsőjobboldalon az úgynevezett alt-right feltűnése volt, mely a másik két ággal ellentétben tényleg Donald Trumpnak köszönhetően, sőt, tulajdonképpen vele együtt tört fel a politika és az internet alvilágából. A kifejezés egy fajvédő – és egy magyarországi hatósági kitiltással is büszkélkedő – szélsőjobbostól, Richard Spencertől származik még 2008-ból, és tényleg azt jelenti, hogy Alternatív Jobboldal. Eredetileg az olyan neoreakciósokat sorolták ide, mint a Sötét Felvilágosodás(Dark Enlightment) monumentális röpiratát jegyző monarchista-egyenlőségellenes szerzője, Nick Land; vagy Jared Taylor, az American Renaissance think-tank főnöke, a „faji realizmus” elméletének megalkotója, aki évtizedek óta próbálja bebizonyítani, hogy a különböző rasszok eltérő agyi kapacitással bírnak, úgyhogy erre – és nem a családi-társadalmi háttérre – vezethető vissza az amerikai feketék relatív rosszabb iskolai teljesítménye.

Ezek a figurák igyekeztek tudományos és politikai értekezésekkel érvelni a maguk tradicionalizmusa mellett – kicsit hasonlóan, mint a Jobbik ideológiai hátországának számító Magyar Hüperión folyóirat. Különösen Nick Land írásairól süt, hogy a neoreakciósok a modernség folyamatát a permanens társadalmi forradalmi időszakként éli meg, mely során alapvető civilizációs kategóriáink sérültek – ezért a válaszoknak is hasonlóan radikálisnak, ellenforradalminak kell lenniük. Land jobb pillanataiban nagyon emlékeztet Joseph de Maistre francia esszéistára, aki a francia forradalom megrázkódtatásaira válaszul dolgozta ki a Trón, az Oltár és a Hóhér (!) szenthármasságán alapuló reakciós rendszerét. 

Mémként ünnepelték Trumpot

A neoreakciósok nem sok vizet zavartak, egészen addig, amíg meg nem jelentek a nézeteiket fel nem kapó új generációs nácik: az alt-right netmozgalmárai.

A neten ugyanis az excentrikus Trumpnak jelöltsége nulladik percétől kezdve masszív rajongótábora alakult ki a mizantróp geekek és a 4chan fórumozói körében. A korábban csak a rasszista és antiszemita mémekkel ujjgyakorlatozó trollok a kampányban gyorsan rámozdultak Trump republikánus ellenfeleire és a demokratákra; bosszantó/gyermeteg/sértő mémekkel árasztottak el minden felületet, amit elértek. Hogy miért? Ezt néhány bekezdéssel később jobban kifejtem, de azt hiszem, ez a választás napján született poszt önmagában is sokatmondó:

Úristen, sikerült elnöké választanunk egy mémet!

A trollhadsereg mellett az új generációs alt-right szélsőjobb a konvencionálisabb műfajokban is megjelent. Zászlóshajója a Trump-forradalommal együtt feltörő Breitbart News, ami TV2-szintű „leleplező” riportjairól, uszító nyelvezetéről és az összes többi orgánum – kedvenc céltáblája a mainstream republikánus Fox - szidalmazásáról híresült el. Ahogy Trump a politikában, úgy a Breitbart a médiában mutatott új, álhírekkel kikövezett utat az elitből kiábrándult amerikaiaknak. A lap felfutásában elévülhetetlen érdemeket szerző Steve Bannon közvetlenül is bekapcsolódott Trump kampányába, és most vezető stratégaként, gyakorlatilag az elnök árnyék-kabinetfőnökeként költözik a Fehér Házba.

Egyértelmű, hogy a minden médiafronton támadó, alt-right masszával valami új jelent meg, amit lehet ugyan egy kalap alá venni a rasszista skinheadekkel, „patrióta” milicistákkal vagy más old school szélsőjobboldaliakkal, de nem érdemes. A jelenségnek ugyanis kevés köze van a fehér munkásosztályhoz, a hívőiket nem fenyegetik becrackezett feketék az autóipar szellemvárosaiban.

A Kuruc.info virágkorát idéző antiszemita nyelvi lelemények ellenére kevés közük van a klasszikus antiszemitizmushoz is. És nem azért, mert a Breitbart alapítói, a néhai Andrew Breitbart és Larry Solov mindketten zsidók, és lapjuk is erősen Izrael-párti (pontosabban reformzsidó-ellenes és Netanjahu-párti); hanem azért, mert

Ezt az alt-rightot értelmező – valójában programhirdető – legfontosabb cikk is alátámasztja. Szerzőpárosa (akik hangsúlyozzák, hogy egy zsidó származású londoni melegről és egy kevert hátterű félig pakisztániról van szó) szerint

az alt-right fiatal, kreatív és mindig készen áll a szekuláris eretnekségre.

És specifikumát nem valamilyen avítt szélsőjobboldaliságban kell keresni, hanem „mániákus provokáció-függésében”. Tagjai sem „aluliskolázott, ostoba skinheadek”, akiket „az erőszak és törzsi gyűlölködés” mániája vezérel, hanem „veszedelmesen éleselméjű” fiatalok.

De ha ilyen jó arcok, akkor igazából mi a bajuk a zsidókkal, a feketékkel, a latinókkal, vagy a nőkkel?

Az alt-rightnak leginkább a politikai korrektséggel van baja, úgy gondolja, hogy ez a szólás és kifejezés szabadságnak korlátozása, és ezért tesztelgeti a határokat az antiszemita trollkodással és a l'art pour l'art, nem kis öniróniával elővezetett Trump-kultusszal. Nagyjából egyetértés van a különböző alt-right kulcsfigurák között, hogy a faji, vallási és nemi identitás tiszteletben tartását minden más szempont fölé helyező közbeszéd megfojtja a valódi vitát, az őszinte érvelést és a vérbő humort.

A panasznak annyi alapja tényleg van, hogy az Egyesült Államokban tényleg felbukkannak a korrektség anomáliái, annyiban viszont egyszerű kamu, hogy a panaszkodók a polkorrektség elvetésével nem A föderalistavitáinak fonalát akarják felvenni, hanem igazolni akarják primkó gyűlölködésüket. Trump – vagy ha már a trumpistáknál tartunk: Orbán – sem nietzschei pimaszságtól vezéreltetve hagyta maga mögött a polkorrektséget, hanem egyszerű suttyóságból (ne mondja senki, hogy borzalmas veszteséget szenvedett volna nőkről való tudásunk a Megyn Kelly menstruációjára tett megjegyzés nélkül).

Jön a fehér ember szabadságharca

Az alt-right a polkorrektség legnagyobb áldozatának a faji/etnikai gondolkodást tartja, mert eltakarja a Nagy Igazságot, miszerint:

És azt az alapelvet a republikánus párt is elárulta, amikor inkább az olyan ideológiai kérdésekre helyezi a hangsúlyt, mint mondjuk az adózás vagy az egészségbiztosítás, és nem a fehér Amerika etnikai/kulturális egységének megőrzésére. Azt, hogy pontosan mi is ez az identitás, elég sokféleképpen fogalmazzák meg – a nettó biológiai rasszizmus érveitől az európai kulturális alapok védelméig minden elő szokott kerülni. Abban azonban a szélsőjobboldalon mindenki egyetért, hogy egy „identitáspolitikán” alapuló, etnikailag zárt, azaz az európai gyökerű emberek demográfiai, kulturális és persze politikai dominanciáját garantáló államra van szükség. És az is közös, hogy mindenki úgy gondolja: 2016 őket igazolta.

És részben igazuk is van, ugyanis Trump kampánya színtiszta identitáskampány volt, azaz arról szólt, mi nem Amerika, mi nem amerikai. És diadala végső soron az amerikai szélsőjobbnak is, mely évtizedek óta csak a politikai undergroundból harsogta azt, hogy végső soron úgyis a rassz számít. A választási eredmények is azt mutatják, hogy 2016-ban újabb lendületet vett a fehér és nem fehér szavazók tömbösödése – igaz, a város-vidék ellentét, illetve a végzettség szerinti különbség is legalább ilyen mély barázdákat húzott az amerikai társadalomba.Nem csoda, ha az alt-right sajátjaként ünnepelte a választási sikert, Richard Spencer Washingtonban háromszáz lelkes fajvédő előtt deklarálta a „fehér ember” szabadságharcát:

Egyszerű választás előtt állunk: harcolunk vagy meghátrálunk, ellenállunk vagy becsicskulunk. Ezek a fehér ember választásai. Két héttel ezelőtt azt mondtam volna, hogy Donald Trump megválasztása lehet, hogy csökkenti a fehér amerikaiakra nehezedő nyomást. De ma már egyértelmű, hogy a választás csak felszítja a gyűlölet és hisztéria ellenünk irányuló viharát.

Amire Hegel sem számított: A trollok összeomlás helyett kormányra kerültek

A választás után a nagy közösségi oldalak és fórumok üzemeltetői is rádöbbentek, hogy valami baj van a totális szólásszabadsággal. Abban az értékben, amit egykoron az emberi méltóságból vezettek le, mára a nők és kisebbségek nyilvános megalázásának eszköze lett; a politikai közösség közös tudásának garanciájából pedig a politikai közösség egyes tagjainak megbélyegzését igazoló frázis. Azonban ahogy Steve Huffmann Reddit-főnök szavaiból vagy Zuckerberg választás után bedobott ígéreteiből kitűnik, a troll-felületek gazdái maguk sem igazán tudják, hogyan is kéne megmenteni a rasszistáktól a Pepe, a béka mémet. De az sem világos, hol kéne megfogni az olyan, nyíltan publikáló alt-right sztárokat, mint az előbb már idézett Breitbart-cikk egyik szerzője, Milo Yiannapoulos, aki Derek Zoolander és Oscar Wilde zabigyerekeként turnézza végig az amerikai campusokat, és aki táncikálni kezdett a tévé előtt, amikor Hillary Clinton elborzadva olvasta fel kattintásvadász publicisztikáinak címeit:

A születésszabályzás elcsúfítja és megbolondítja a nőket

vagy azt

Mit szeretnél jobban: ha a lányod feminista vagy ha rákos lenne?

Az értetlenség jogos, különösen Amerikában, ahol az iróniát Richard Rorty nagy hatású esszéi óta egymás megértését elősegítő liberális értéknek szokás tartani, de most kiderült, hogy

A megdöbbentő fordulat megértéséhez nem haszontalan fellapozni az európai romantika irónia-vitáját, ami tűpontosan megmutatta, hogyan válik baljóssá a tabudöntögetés és a provokáció.

A vita egyik szereplője a német romantika egyik kulcsfigurája, Friedrich Schlegel volt, aki úgy vélte, a kifejezés csak akkor lehet igazán szabad, ha mindenkiben teljes bizonytalanságot és zavarodottságot idéz elő. Ennek fő eszköze a megszakítottság, az a lehetőség, hogy bármit zárójelbe lehet tenni, bárhol ki lehet kacsintani – messze túl a köznapi értelemben vett humoron vagy viccen. Schlegel töredékeinek, pamfletjeinek és aforizmáinak fő célpontjai ráadásul – Milo Yiannapouloshoz hasonlóan – pont azok voltak, akik nézeteit komolyan akarták venni:

Senkit nem téveszt meg ez az irónia, csupán azokat, akik megtévesztésnek hiszik, és vagy örvendeznek a pompás móka láttán, mellyel az egész világot bolonddá teszik itt, vagy mérgesek lesznek, ha rájönnek, hogy itt őket be akarták csapni.

Ez a hozzáállás nagyon nem tetszett a vita másik szereplőjének, Georg Friedrich Hegelnek, aki rendkívül alaposan elemezte az irónia működését. Hegel elég meggyőzően mutatta ki, hogy az irónia nem más, mint az Én minden önkritikán felülemelkedő „hiúsága”. Ez a hiúság ráadásul ha értékekhez nem is kötődik, de pályáját le lehet írni. Méghozzá úgy, hogy miután a totális szabadság nevében az ironikus minden tabut (például a politikai korrektség tabuit) sikerrel ledöntötte, a nyilvánosság tisztára söpört teréről nem az előítéletek és hamis bálványok tűnnek el, hanem az igazolt vélekedések és józan belátások is. Hegel valami olyasmit akart mondani, hogy olyan tökéletes lesz az irónia által létrehozott üresség, hogy abban a racionalitás (ami az ironikusok szerint amúgy is csak egy tabu) után csak az önkény adhat kapaszkodót. Ugyanis sem az önkényt, sem az előtte való behódolást nem kell megmagyarázni. Tehát Hegel szerint az irónia paradox módon

Hegel bonyulult érvelésének – amiről részletesebben itt írtam – az a végkövetkeztetése, hogy a totális irónia összeomlik. Ezért ő személy szerint óvott mindenkit attól, hogy az ironikusok ellen harcoljon (ugye: „Ne etesd a trollt!”), mert a radikális antiracionalizmus egy idő után úgyis össze fog omlani. Azonban azt nem láthatta előre, hogy kétszáz évvel később az ironikusok újabb hulláma az összeomlás helyett politikai mozgalommá terebélyesedik, majd kormányzati tényezővé válik.