Viola
-5 °C
-2 °C

Amerika változik? Még van remény

2008.09.08. 09:20
A héten új fejezet kezdődik az amerikai elnökválasztási kampányban. Túl vagyunk a demokrata és a republikánus elnökjelölő gyűlésen, Barack Obama és John McCain immár hivatalosan is elnökjelöltek. Végre kezdődhet a kampány. Mi? De hiszen az már január óta tart, nem? De bizony. Olyannyira, hogy a sok narratíva közül már nem is tudjuk, melyiknek higgyünk. Hogy mennyire képlékeny a helyzet, azt az is jelzi, hogy ennek a cikknek eredetileg Se változás, se remény lett volna a címe.

Hol is kezdjük? Talán 2004-ben, amikor a demokraták elnökjelölő konvencióján egy fiatal demokrata politikus, Barack Obama hatalmas sikert aratott hangadó beszédével. Amerika nem a demokratáké vagy a republikánusoké, Amerikai az amerikaiaké, mondta, és ez üdítően hangzott az árokásás és a sárdobálás csúcsidőszakában. A demokraták győzelme elkerülhetetlennek látszott, Bush iraki háborúja szétesőben volt, már mindent tudtunk a nagy tömegpusztítófegyer-svindliről, és már az sem volt titok, ami az abu grébi börtönben történt.

Jézussal cimboráltak

De jött Karl Rove, a republikánusok jófejséggel aligha vádolható, ámde zseniális stratégája - sejtésünk szerint a kis Karl valamikor 1966 táján békésen cigizgetett Salt Lake Cityben a Birgham Young közösségi center elött, amikor szembejött vele az ördög. Üzletet kötöttek. Rove így nem esett kétségbe a demokraták várható diadalától, elővette a választási térképet, majd a 2000-ben a másfajta republikánus, az együttérző konzervatív imázsával kampányoló Busht eltolta jobbra, az abortusz-buzik-fegyverek témára felépített kulturkampfos kampány pedig meghozta a remélt sikert, újabb négy évre a nyakunkon maradt George W. Bush, minden idők egyik legvitatottabb amerikai elnöke.

Vagy kezdjük inkább Richard Nixonnal, minden idők vitathatatlanul legmegosztóbb amerikai elnökével? Az ő bűneinek felsorolása meghaladja ezen elemzés kereteit, de úgyis csak legnagyobb bűne releváns a mostani választás szempontjából. Nixon legnagyobb bűne ugyanis nem a Watergate - abba legalább belebukott. Hanem az, hogy 1972-ben, újraválasztása érdekében kiárusította a Republikánus pártot a keresztény jobboldalnak, megteremtve ezzel a jobboldalon természetes többségnek nevezett valamit. A természetes többség lényege a kulturharc, a keleti-nyugati parti liberális elit szembeállítása a közép és a dél ókonzervatívjaival. És hogy ez a felosztás mennyire életképes, azt mi sem bizonyítja jobban, hogy az azóta lezajlott nyolc elnökválasztásból ötöt eleve a republikánusok nyertek, egyet a konzervatív déli demokrata Jimmy Carter, kettőt pedig Bill Clinton, aki egyrészt déli, másrészt első választását mérsékelt, gazdasági szempontból inkább konzervatív programmal nyerte, a másodikat meg Bob Dole ellen. Azaz, a demokraták csak úgy tudtak választást nyerni az elmúlt három évtizedben, ha versenybe tudtak szállni a republikánusokkal a konzervatív délen.

Bush 2004-es választási győzelmének a térképe a természetes többség és a déli stratégia szép példája:

<p><strong>><a href="http://www.washingtonpost.com/wp-srv/politics/interactives/campaign08/electoral-college/">Electoral College Prediction Map</a></strong> - Predict the winner of the general election. Use the map to experiment with winning combinations of states. Save your prediction and send it to friends.</p>

Remény a négyzeten

De kanyarodjunk vissza Barack Obamához. A szépreményű ifjú politikus nem sokkal fent idézett beszéde után megnyerte a szenátori választást, majd 2007-ben bejelentette, hogy versenybe száll a demokrata elnökjelöltségért. Akkor még mindenki azt gondolta, hogy idén Hillary Clinton lesz majd a demokraták elnökjelöltje. De Obama a remény és a változás megkapó, bár homályos üzenetével, karizmatikus személyiségével valóságos mozgalmat toborzott maga köré, és az pártestablishmenttel szemben sikerre vitte kampányát. Felcsillant a remény a változásra.

Akkortájt, amikor 2007 őszén egyre többen beszéltek Obamáról, John McCaint éppen temették. Az arizonai szenátor 2000-ben, Bush ellenében egyszer már próbálkozott, de Karl Rove kampánygépezete hamar kicsinálta. Bushhoz azóta se került sokkal közelebb, függetlenkedései, mérsékeltsége miatt pedig amúgy is kilógott a republikánus fősodorból. Ráadásul ragaszkodva ahhoz, hogy Irakban csak a csapaterősítés lehet a megoldás, egy népszerűtlen témát magára vállalva kampányolt. "Inkább veszítenék el egy választást, mint egy háborút" - mondta. Mégis, az esélyekre rácáfolva - igaz, egy meglehetősen töredezett és szürke mezőnyben - megnyerte a republikánus előválasztásokat. A két párt jelölőgyűlése előtt úgy tűnt, egy nem tipikus demokrata fog megküzdeni egy nem tipikus republikánussal.

Az első törést a narratívában Obama okozta, amikor Joe Bident választotta alelnökjelöltjének. A 36 éve szenátor politikust aligha lehet kívülállósággal gyanúsítani, ráadásul a szenátus egyik legliberálisabb tagja. Az amerikai politikai szótárban a liberális olyasvalaki, aki hisz abban, hogy az állam bele tud nyúlni úgy a polgárai életébe, hogy az jobbá váljon a beavatkozástól. Amerika legjobb fej republikánusa, P. J. O'Rourke szerint "meg kell értenünk, a liberálisok jobbak nálunk. Ők törődnek az emberekkel". És Joe Biden kiválasztásából pontosan az következett, aminek következnie kellett.

Vissza a gyökerekhez

Barack Obama az elnökjelöltséget elfogadó - nem mellesleg Martin Luther King híres beszédének 45. évfordulóján elmondott, már csupán a feketék emancipációja miatt is történelmi jelentőségű - beszédében klasszikus liberális programot hirdetett. Olyannyira klasszikusat, hogy gazdasági programja szinte szóról szóra megegyezik John Kerry, a négy éve elbukó demokrata elnökjelölt programjával. Obama adóemeléseket ígért - persze csak a vállalati adókat és a gazdagok adóit emelné, mint például a részvényjövedelmek adóját. Hogy az amerikaiak ötven százaléka számít befektetőnek? Hát izé. Az emelkedő bevételekből pedig nagy állami elosztóprogramokat működtetne, például kvázi államosítaná az egészségbiztosítást. Az amerikai munkahelyeket pedig protekcionista politikával védené a globális piac hatásaitól. A változás tehát nem konkrét, hanem elvi, nem a politika céljairól, hanem minőségéről szól. Hogy mégis valami konkrétumhoz lehessen kötni, a demokraták kampányuk fő témájává annak bizonygatását tették, hogy John McCain győzelme csupán újabb négy évnyi Bush-kormányzást jelentene.

Sarah Palin és John McCain

Aztán jött John McCain, és Obama beszédének másnapján bejelentette, hogy a teljesen ismeretlen Sarah Palint, Alaszka kormányzóját választja alelnökjelöltjének. Palint a republikánus kampánygépezet rögtön kérlelhetetlen reformerként próbálta lefesteni - végül is az alaszkai republikánus párt korrupt vezetői ellenében kampányolva lett 2006-ban az állam kormányzója. Ennél azonban látványosabb volt a konzervatívok reakciója, a mérhetetlen lelkesedés, amivel az abortuszellenes, melegházasság-ellenes, fegyverbarát keresztény családanya jelölését fogadták. Karl Rove csatlakozott McCain kampányához, és elővette 2004-es stratégiáját, gondoltuk. Ahelyett, hogy megpróbálnának új többséget felsorakoztatni jelöltjük mögé, a republikánusok megint csak a természetes többségre és a déli stratégiára hagyatkoznak.

Aztán az elnökjelölő-gyűlésen szó sem esett abortuszról, buzikról, fegyverekről. Annál többet beszétek arról, hogy vissza kellene térni a párt gyökereihez - nem azokhoz, amiket Nixon ültetett, hanem a szigorú költségvetést, alacsony adókat hirdető, az emberek öngondoskodását serkentő republikanizmushoz. Bár a republikánusok sosem ígértek mást, valójában a két Bush és a konzervatív ideál, Ronald Reagan idején is nőt az állami újraelosztás. McCain a szigorú költségvetési politika mellett pártokon felülemelkedő politizálást hirdetett, amire tud is példát hozni múltjából. Ha McCain komolyan mondja, amit mond, és ha Palint tényleg azért (is) választotta, mert az alaszkai kormányzó elviekben szintén a költségvetési fegyelem híve (a gyakorlatban azért Alaszkában extraadót vetett ki az olajvállalatok extraprofitjára), ráadásul a kormányzásban szintén nyitott az együttműködésre a demokratákkal, még van remény a változásra.

Ki nyer ma?

Hogy melyikük nyerhet? Nagy összegű fogadást egyikükre sem mernénk kötni. Négy térképet közlünk alább. Az elsőn Barack Obama lehetséges maximális győzelmét vázoljuk fel:

<p><strong>><a href="http://www.washingtonpost.com/wp-srv/politics/interactives/campaign08/electoral-college/">Electoral College Prediction Map</a></strong> - Predict the winner of the general election. Use the map to experiment with winning combinations of states. Save your prediction and send it to friends.</p>

A második McCain lehetséges maximális győzelmének térképe:

<p><strong>><a href="http://www.washingtonpost.com/wp-srv/politics/interactives/campaign08/electoral-college/">Electoral College Prediction Map</a></strong> - Predict the winner of the general election. Use the map to experiment with winning combinations of states. Save your prediction and send it to friends.</p>

Ezen térképek egyike sem fog megvalósulni. Korábban már foglalkoztunk azzal, hogy a mostani választásokon átrajzolódhat a hagyományos, a természetes többség logikája diktálta térkép. Egyre inkább úgy gondoljuk, hogy ez így is lesz. Elsőként nézzünk egy valószínű térképet, ami Barack Obama választási győzelmét jelentené:

<p><strong>><a href="http://www.washingtonpost.com/wp-srv/politics/interactives/campaign08/electoral-college/">Electoral College Prediction Map</a></strong> - Predict the winner of the general election. Use the map to experiment with winning combinations of states. Save your prediction and send it to friends.</p>

A fenti térkép viszonylag konzervatív jóslat. Obama ezek szerint megtartja azokat az államokat, ahol John Kerry nyerni tudott, ezen felül megszerzi Iowát (ezt szinte biztosra vehetjük), Új-Mexikót (hósszú hónapok óta jobban áll a felmérésekben), Coloradót (necces, de nem lehetetlen), Nevadát (Colorádónál is neccesebb) és a legnagyobb falatot, Virginiát (a klasszikus déli államban nagy demográfiai változások történtek, sok, Obama bázisához tartozó fiatal értelmiségi költözött be Washington virginiai elővárosi övezeteibe, valószínűbb a megszerzése Coloradóénál). A térkép gyengéje, hogy nem számol a republikánus hódítási lehetőségekkel.

Utolsó térképünk McCain győzelmét vetíti előre:

<p><strong>><a href="http://www.washingtonpost.com/wp-srv/politics/interactives/campaign08/electoral-college/">Electoral College Prediction Map</a></strong> - Predict the winner of the general election. Use the map to experiment with winning combinations of states. Save your prediction and send it to friends.</p>

Bár ez a térkép vadabbnak tűnhet, mint az Obama győzelmét jósló, valójában konzervatívabb. Ugyanis, bár ez első blikkre talán nem látszik, ez sokkal inkább figyelembe veszi Karl Rove stratégiáját és a természetes többséget. Az, hogy eltér a hagyományos déli stratégiás térképektől, leginkább a demokgráfiai változások indokolják. Ezen a térképen is azzal számolunk, hogy Virginia, a fent kifejtett okokból, átáll a kékekhez. De ugyanezen demográfiai okokból Michigan meg átáll a republikánusokhoz. Bár a felmérések szerint Michiganben Obama vezet pár ponttal, talán itt lehet a legerősebb a Bradles-hatás, azaz itt torzíthatja leginkább a közvélemény-kutatásokat a fehér szavazók látens rasszizmusa. Michigan az Egyesült Államok egyik legszegregáltabb állama, ahonnan ráadásul tömeges a feketék elvándorlása. 2006-ban a kisebbségek pozitív diszkriminációjáról szóló szavazáson 58-42 arányban döntöttek a gyakorlat eltörlése mellett.

És bár a térképen nem számoltunk Nevada pártváltásával, ugyanígy nem számoltunk Pennsyilvaniáéval sem. Márpedig Pennsylvania - Michiganhez hasonló okokból - szintén megszerezhető terület a republikánusoknak.

Így állunk most, nyolc héttel a választás előtt. 2008-ban mindkét amerikai elnökjelölt a változás üzenetével kampányol. Lehet, hogy Barack Obama nyer, akinek a változás mellett a remény a másik jelszava. És valóban, a változás nála a reményhez hasonlóan megfoghatatlan. Cselekvési programja a megszokott demokrata program, de üzenete a szebb jövő reményében együttműködő Amerikáé. És akinek a megválasztása már önmagában is történelmi mérföldkő lenne, a feketék teljes emancipálása. Lehet, hogy John McCain, aki konkrét célokat is megfogalmazott, és a szebb jövő reményében akár az együttműködésre is kész. De a választás mégis a régi törésvonalak mentén dőlhet el, a döntő tényező pedig az lehet, hogy mennyire barátkoznak meg a szociálisan konzervatív, de hagyományosan demokrata fehér munkásrétegek egy fekete elnök gondolatával. Mondhatni, a demokraták magukra hozták a bajt. Addig-addig mondogatták, hogy McCain is csak egy Bush, mígnem - Karl Rove közvetítésével - lepaktált az ördöggel. Feszült, szoros és izgalmas küzdelemre számíthatunk. A kesztyűket már levették, az eslő pofonok már elcsattantak. Ne számítsanak tiszta küzdelemre.

Van véleménye? Jöjjön kommentelni!

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!