Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!A kezdők általános tévképzete a Madness-szel kapcsolatban, hogy ők egy ska-együttes, pedig hát egyáltalán nem. A Madness az egy elsőrangú popegyüttes, néhány valóban skás számmal. Az első lemezeiken, amikor még túlsúlyban volt a ska, akkor sem azt a villámgyors és pattogós zenét játszották, amit sok kortársuk a hetvenes évek legvégi brit 2 Tone-mozgalomban. (Mellesleg a kicsit lassabb tempóval talán az ő zenéjük állt a legközelebb az eredeti, hatvanas évek beli jamaikai skához.)
Nagy volt a teher a Madness vállán, bár ők ebből nyilván semmit nem éreztek, hiszen az ő fellépésük volt az egyetlen az idei Szigeten, amelyen a poptörténelem egyik kötelező olvasmányával találkozhatott a réten összegyűlt közönség. Amelyet egyébként tökéletes körülmények fogadtak. Számtalan nagyszínpados koncert végigácsorgása után már világosan látom, hogy itt a legjobban koncertet közepesen erős szélben és szemerkélő esőben lehet élvezni, mert így levegő is van és a meleg is elviselhetőbb.
Remek érzés volt azzal szembesülni, hogy a Madness milyen parádésan oldotta meg a rá bízott feladatot. A program eleve tökéletesen volt összeválogatva, szépen figyelembe véve az előadás helyszínét és az előadók átlagéletkorát. Ehhez persze kell egy ilyen gazdag életmű, ám így is jó húzás volt az összes nagy slágert eljátszani, ami egy fesztiválra való, és az összes olyat (például a Driving In My Cart) nem, amelyik meg nem. A Madness mindig arró
l a modern popzenéből sajnos olyannyira hiányzó, „szórakozás“ nevű fogalomról szólt, ami nem feltétlenül igényli, hogy mondjuk a teljesen felesleges, 1999-es Wonderful lemezük számait elővezessék.
A szórakozáshoz az első lemezek skás és popos, sokszor groteszk és sokszor nagyon-nagyon vicces számai kellettek, néhány ízléses és szintén fesztiválra való feldolgozással a 2005-ös, The Dangermen néven kiadott lemezükről. Max Romeo Chase The Deviljét Kelet-Európában a Prodigy Out Of Space-éből úgyis mindenki ismeri, a Supremes You Keep Me Hanging Onja meg van akkora sláger, hogy arra az is megmozdul, aki soha korábban nem hallotta.
Így ötven felé annyi nutty dancinget, hülye táncot, amit az együttes oly magas szinten művelt, és amely minden idők legjobb színpadi mozgású produkciójává tette őket, már nem lehet elvárni. A legnagyobb showman, a másodénekes és trombitás Chas Smash térdizületei már biztos megkoptak, így nem volt olyan heves a karlóbálás és a figurázás. A zenei szaktudás viszont semmit nem fakult, a kedélyes focihuligán szaxofonos, Lee Thompson, az együttes mindig háttérben maradó agya, a billentyűs Mike Barson és a gitáros Chris Foreman egyaránt hibátlanok voltak, ami, tekintve, hogy 1976-ban ők hárman alapították az együttest North London Invaders néven (mert onnét származtak és minden bulit megszálltak), eleve feladatuk nekik.
Suggs énekes már a nyolcvanas évek legelejére (amikor még a huszat sem töltötte be, jézusom), kivívta helyét a Történelem Nagy Frontemberei közt, és szerencsére méltósággal bele is tudott öregedni a szerepbe. Bolondozás helyett ma megfontolt bolondozás van, több viháncolás nem is való egy, a Savile Row-n varratott, hajszálcsíkos, díszsebkendős öltönyhöz. Ami egyébként egy ízléses napszemüveggel párosítva simán felveszi a versenyt vagányságban bármelyik bőrdzsekivel.
A Madnessnek a már említett, a judeokeresztény kultúrkört alapvetően meghatározó számai, mint az Our House, a House Of Fun, a One Step Beyond, a Night Boat To Cairo és a Baggy Trousers jónéhány, kicsivel kevésbé ismert, ám cseppet sem rosszabb száma van, és szerencsére péntek este a Szigetre ezekből is bőven jutott. A kicsit calypsós Wings Of A Dove, a romantikus It Must Be Love, a nagyon brit Grey Day, és a Madness saját Ghost Townja, az Embarassment egyaránt működni tudtak a nagyszínpadon. A közönség pedig nagyon hálás volt, a pestishordozó patkányokként mindent elárasztó francia mocskostalpúaktól a boldogan skankelő magyar családapákig én szomorú arcot a közönségben nem láttam. Mert a Madness legnagyobb vívmánya a csodálatos zene mellett mindig ez a furcsa, magyarra tulajdonképpen normálisan le sem fordítható valami volt, hogy „FUN“. (A)
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
