Lázár, Olimpia
-2 °C
3 °C

Ma nem bántom magamat - Nine Inch Nails

2007.08.12. 15:08
Izgalmas és termékeny vitákat lehet folytatni arról, hogy Trent Reznor aka Nine Inch Nails a) a popzene legizgalmasabb kultfigurája, aki megdöbbentő eredetiséggel és öntörvényűséggel írja csillogó lézerlemezekre szenvedésekkel teli belső vízióit, vagy b) az indusztriál műfaj készen talált sémáit vizezte fel annyira, hogy azzal sikerült kiemelkednie az underground szubkultúrából a mainstream popzene porondjára.

Akármi legyen is az igazság, az kétségtelen, hogy ha kellő mennyiségű ember nem voksolt volna az a) verzió mellett, akkor aligha várták volna felajzott tömegek a világtörténelem első magyarországi NIN-koncertjét. Mert ugyan nem kell eredetinek lenni, de azért nem árt eredetinek látszani ahhoz, hogy egy előadóművésznek fanatikus rajongótábora legyen. Persze e szabály alól vannak kivételek; de mégis, kérdezzétek meg egy szerintetek teljesen eredetietlen előadó rajongóját, szerinte eredeti-e rajongása tárgya.

Ugyanakkor az, ami Trent Reznor művészetének (vélt vagy valós) eredetiségét alkotja, az nem könnyen vihető fel egy nemzetközi fesztivál nagyszínpadára. Az indusztriál-rock része, az igen, de a szenvedés meg az öntörvényű belső víziók, na azok nehezen. Ebben a helyzetben emberünk a következőt választotta: szenvedés egyáltalán nem volt, művészet is csak egy kicsi, jól elkülönítve.

Kattintson a képekért!

Pontosabban a szenvedés meg a sötétség (és a meg akarlak baszni, mint egy állat) bizonyára benne van a dalszövegekben, de a zenéből-show-ból teljesen hiányzott. Még a záró Hurt is majdnem archetipikus lassúnak tűnt, a kivetítőn lefelé hulldogáló fehér foltokkal, kivéve egy kis kiabálást meg a végén nagyon rövid gitározást. Ezt leszámítva jobbára táncolós-ugrálós rockzenét hallhattunk, a dobokban némi indusztriális hatásokkal. Meg néhány dark-szinti-pop dalt; meg néhány olyat, ami elektronikusan kezdődött, majd átment gitározósba. Mondjuk az előző napi Pink-koncerthez képest kemény volt, de csak ahhoz képest: aki szerint ez tényleg igazán durva és zúzós, az sajnos nem ismeri a világ zenetermelésének egy meglehetősen nagy hányadát.

A funkciónak mindez tökéletesen megfelelt, nevezetesen: a közönség felismerte a számokat - örült - ugrált. Ezen túlmenően zenei típusú izgalmakat nem tartalmazott a koncert túlnyomó része; azok a középre beillesztett, kábé negyedórás művészeti blokkra maradtak. Hogy jelezzék, most valami más van, le is ereszkedett egy ilyen izé (biztos van neve, de azt hiszem, nem led-fal volt, de ha igen, szégyellem magam), amin teljesen fölöslegesen villództak zöld nonfiguratív akármik meg fehér is volt egyszer sokáig. És az öt emberből hárman eléálltak, és a gépeken nyomtak indusztriális ritmusokra torzított gombcsavargatásokat, három rövid számon át. Aztán meg elindult egy "furcsább" szám a Downward Spiralról, miközben a zenészek mögé mentek a vetítőbigyónak (hogy egyesek mire nem képesek a show kedvéért), és legnagyobb meglepetésemre pszichedelikus gitározásba fogtak, ami csak a végén jutott el az indusztriál-metál csúcspontra. Nem, nem volt ez valami falrengetően eredeti művészeti vállalkozás, mégis, teljesen rendben volt, az adott körülmények között elérhető legnagyobb izgalmakat nyújtva.

Aztán vissza a rockoláshoz, és le is ment szépen a bő másfél órás műsor. Egy alkalommal Reznor elmesélte, hogy mindenféle fesztiválokon szoktak játszani, de ilyen sokan nem szoktak lenni, és ennek nagyon örül. Meg hogy egy nappal korábban jött, hogy megnézze a Skinny Puppyt, akiknek szerencséje volt nagyon régen előzenekara is lenni. Ez volt a leghosszabb átkötő szövege.

Kéne értékelni is sajnos. Hiába is próbálnánk titkolni, határozott szerkesztői utasítás van arra, hogy fikázni kell; és nem is lenne túl nehéz eleget tenni ennek, de sajnos nem tenném meg jó szívvel. Ez a koncert ugyanis nem nekem szólt. Persze akkor miért hallgattam meg, miért én írok róla - hát azért, mert a lemezekről azt szoktam gondolni, hogy azok nekem akarnak szólni. Igaz, legtöbbször nem tetszenek, de abban reménykedtem, hogy koncerten majd ugyanez jobban sikerül, mert ugye lehet ugrálni és az mindig jó. Hát ugrálni tényleg lehetett, csak az, ami miatt úgy érzem, nekem akar szólni, szorult be a maga (mondom, teljesen rendben lévő) blokkjába. Úgyhogy válasszuk szét az értékelést: a maga vállalásait tekintve valahová B, B- közé helyezném (röviden összefoglalva ez azt jelenti: rendben volt, de nem tökéletes); általános zeneművészeti előremutatásilag C. De ez csak olyan, mint régen a magyardolgozatoknál a külalak jegy: senkit nem érdekel.

Képek itt

Számomra egyébként e koncert hőse nem Trent Reznor volt, persze nem is a három korrekt, tökéletesen háttérbe húzódó zenész (dobos-szintis-basszusgitáros), hanem a gitáros, akinek neve is van, némi kutatással kideríthető: Aaron North. De hát pont ez az, hogy nyilván ő is tudja, hogy a nevét csak azok derítik ki, akik nagyon, nagyon elszántak. Mégis úgy viselkedett, mint egy igazi rocksztár, annak minden kellékével. Úgymint: fel-alá rohangálás; levegőbe rúgdosás; monitorhangfalra, mi több, lábdobra felállás; gitár, sőt, háttérvokálozáshoz rendszeresített mikrofonállvány eldobálása; sőt egy alkalommal még: erősítőhöz gitárt hozzányomva, erősítőre ráhasalva szólózás.

Vannak ugye azok a háttérzenészek, akik a "lenyomjuk a részünket a pénzünkért" hozzáállást választják. De a nagy rejtély az, hogy vannak olyanok is, akik úgy csinálnak, mintha a közönséget érdekelné az ő személyük azon túl is, hogy lenyomják a részüket. Vajon ők tisztában vannak azzal a nyilvánvaló ténnyel, hogy hát: nem érdekli? Ha nincsenek, milyen módszerrel csalják meg magukat? Ha tisztában vannak, akkor miért produkálják magukat mégis? Adódott idő ezeken a kérdéseken töprengeni a NIN-koncert alatt, mégsem jutottam közelebb a válaszhoz.

15%

Náray Tamás Zarah

4999 Ft
4250 Ft
15%

Pan-dji Vádirat

3499 Ft
2975 Ft