• Cinematrix
• Média
• Showbiz
• Kultpol
• Klassz
• SciFi
• Életmód
• Litera
• Archívum

• Mellékletek

• Kiskarácsony
• Sziget 2005
• Korrektorblog
• Filmszemle 2005
• Sziget 2004

• Szavazások
• Ámuljon a jövő Budapestjén!

Küldje el ezt a cikket barátjának, ismerõsének!
Nyomtatható változat

Az Alanis Morissette-kazettáimról akkor feledkeztem meg, amikor annak végleg eljött az ideje. Valamikor 2001 környékén untam rá a Jagged Little Pill és a Supposed Former Infatuation Junkie utolsó dalára is. Az ezredfordulóra minden kínai karaokegépben toplistás szám lett az Ironic, valamint minden ivarérett férfi szembesülhetett az MTV-n azzal, hogy ha egy nő meztelen, az nem csak fülledt, magamutogató erotikát jelenthet, hanem például őszinte, hogy úgy mondjam, kendőzetlen köszönetnyilvánítást is. Az öntudatra ébredés himnusza így szólt 1998-ban:

Oké, de hogy kerül Alanis Morissette egy évtizeddel később a Sziget nagyszínpadára, ráadásul egy olyan brit tinicsajszédítő, Beatles-utánérzésből örömködő, ötlettelen egynyári zenekar elé, mint amilyen a Kooks?

Néhány éve teljesen véletlenül futottam bele a No Pressure over Cappuccino című szerzemény unplugged verziójába. Egyszerűen jó volt hallgatni. Majd néhány hete váratlan felindulásból végighallgattam Morissette összes albumát, taktusról taktusra, repeat all üzemmódban. A felismerésem pedig az, hogy így harminchoz közeledve számomra az egész életmű megint hallgatható, szerethető. Nos, pár hét Morissette-fanatizálódás után vettem észre, hogy fellép az idei Szigeten. Nincs más hátra, mint élőben is lecsekkolni, hogy tévedtem-e, amikor újrafelfedeztem a Joining You, a Simple Together, a Princes Familiar, az I Was Hoping, a Your Congratulations vagy épp az Uninvited zsenialitását.

A közönség főleg huszonéves lányokból és a Morissette-életművet nem nagyon értő, ezért jobbára a programfüzetet gyűrögető pasijaikból áll. A színpadon egy divatmagazinból kilépett bábzenekar látható, mely esetünkben tökéletesen mesterkélt, gitárillegetős, trendi frizurában és allűrökkel operáló háttérzenészeket jelent. Ehhez képest kizárólag Morissette-re érdemes figyelni, és ez így is van jól.

Slágerek és magánkedvencek váltakozva jönnek a repertoáron. A You Learnnél sikerül először megénekeltetni a közönséget. Úgy a műsor felénél van először az az érzésem, hogy inkább hakniról, nosztalgiázásról van itt szó, és nem pedig arról a nagyon öntudatos és komoly elmondani, elénekelni akarásról, ami jellemezte az énekesnőt a kilencvenes évek második felében. Az energikusság helyett inkább keserűédes merengés ez a koncert a harmincas éveiben járó, kissé magába fordult, bódult énekesnőtől, aki néhány éve még tudott mélyeket érezni és gondolni. De valószínűleg ebbe is épp úgy fárad bele az ember, mint a koncertrejárásba.

Azt nem mondhatnám, hogy csalódást okozott ez a fellépés. Jó látni élőben az Ironic énekesnőjét, jó szembesülni azzal is, hogy sokkal kevésbé affektál, mint egykor. És hogy kevésbé szerelmes a saját hangjába, sokkal jobban reflektál az éneklés a szövegre.

A magyar származású énekesnő tökéletesen mondja a köszönömöket a számok között. Bár a közönséggel inkább a dalokon keresztül próbálja meg felvenni a kontaktust. Nem mindig sikerül. A mellettem álló brit tizen-huszonévesek nyilván utólag értesültek a kilencvenes évek zenéiről. Számukra ez túlságosan kevés színpadi teljesítményben, dalokban, élményben. Mert mit akar itt ez a nő, azzal, hogy "Must be strangely exciting / To watch the stoic squirm / Must be somewhat heartening / To watch shepard meet shepard"? Miközben ők csak jót szeretnének bulizni, inni a fura magyar sört, vicces cigiket körbeadogatni, és Luke Pritcharddal szemezni.

Morissette nem az, amilyennek az emlékünk őrzi őt 98-ból, de akkor is kurva fontos, hogy vannak előadók, akik nem carpe diem-életérzéssel, és semmitmondó szerelmes dalokkal leplezik ötlettelenségüket. Jó volt emlékezni arra, hogy a dalok szövege és az előadó hitelessége egykor szorosan összefüggött a könnyűzenében. A mai Alanis Morissette-koncerteket lazán verik az egykori Alanis Morissette-cédék...