• Cinematrix
• Média
• Showbiz
• Kultpol
• Klassz
• SciFi
• Életmód
• Litera
• Archívum

• Mellékletek

• Kiskarácsony
• Sziget 2005
• Korrektorblog
• Filmszemle 2005
• Sziget 2004

• Szavazások
• Ámuljon a jövő Budapestjén!

Küldje el ezt a cikket barátjának, ismerõsének!
Nyomtatható változat

Erre a Szigetre három olyan koncert jutott, amelyik nekem tökéletesen trendben, időben, satöbbi: a Volbeat (kitűnő metálba ojtott rockabilly, dán trió, két-három éve lettek amolyan undergroundsztárok, és tartanak töretlenül fölfelé), a Danko Jones (kanadai rock and roll, az AC/DC-féle prosztó vonalból, szellemesen, jókedvűen, tökéletes fesztiválzenekar), és a Carcass, a kilencvenes évek elejének meghatározó extrémmetálzenekara, amely annak idején teljesen új irányok felé fordította a grindcore-szcénát, és legalább féltucatnyi metálalműfajt teremtett vagy alakított át.

A Carcass liverpooli grindcore vagy death metal zenekar, ahogy tetszik, pedig a "liverpooli metál" oximoronszerű szerkezet, mint a rijadi cabernet sauvignon vagy a tel-avivi sonka. A kikötőváros mindig a dallamos gitárzenékben vitte a prímet (lol), a metált meg a középnyugat sötét iparvárosai termelték (Birmingham, Wolverhampton). Eleinte a Carcass is a Napalm Death-féle wolverhamptoni járatra szállt föl: gyilkos darálózenét, grindcore-t játszott, Bill Steer gitáros be is szállt egy időre a Napalmba. Aztán egyre bonyolódtak, finomodtak a Carcass-dalok, már amennyire a death-grind őrjöngés finomodni tud. Már az első, Reek of Putrefaction című album kultuszzenekarrá tette a Carcasst, még a metálrajongónak legkevésbé sem nevezhető BBC-s dj-t és indie-pápát, John Peelt is lenyűgözte. Az utolsó két stúdióalbumot (Heartwork - 1993 és a Swansong - 1995) én minden idők legjobb brutálzenei produkciói közé teszem. És még morfondírozhatnánk bekezdéseken át a Carcass szövegein, albumkoncepcióin (lehántva az egyébként erősen balos és radikálisan természetvédő ideológiai héjat), érzékenységén, humorán - nem csak a metálmezőnyben, de az egész rock and rollban is kevés ennyire hatásos, okos dolgot találunk.

Carcass 1995-ben oszlott föl. Michael Amott gitáros Svédországban lett önálló zenei intézmény, létrehozta a hetvenes évek klasszikus hard rockját korszerűsítő Spiritual Beggarst, aztán a Carcass-örökséget továbbfejlesztő, dallamos deathmetált játszó Arch Enemyt. Amott gitárosi munkásságán alapul Svédország egyik legsikeresebb irányzata, a melodic death  (Göteborg sound), de az éppen rendkívül divatos metalcore műfaj is bőven merít belőle.

A másik gitáros, Bill Steer régebbi és nyugodtabb zenék felé fordult, Firebird nevű zenekarával a hatvanas-hetvenes évek bluesrockját próbálja átmenteni. Tavasz elején fölléptek a Kultiplexben az Alabama Thunderpussy előtt, sajnos csak az utolsó három számra értem oda, pedig hasonlóan eleven, kemény és izgalmas bluesrockot még sosem hallottam, pláne hogy a kilencvenes évek eleje óta valahogy irtózom a műfajtól; akkoriban tudniillik minden kocsmában, művházban és egyéb zenélésre alkalmas (vagy alkalmatlan) helyiségben játszott egy Doorst, Hendrixet vagy Joplint vendéglátósító magyar bluesformáció.

A Carcass idén összeállt újra, hogy turnézzon egyet, sőt már albumról szó van. Az eredeti dobos Ken Owen néhány éve agyvérzésen esett át, túlélte, de a mozgáskoordinációja nem állt helyre annyira, hogy képes legyen ledobolni a turnét, helyére Amott elhozta az Arch Enemyből Daniel Erlandssont. Owen ott van minden koncerten, a Szigeten is színpadra állt, őt mutatták be dobosként, ütött néhányat, aztán eltűnt a füstben.

A Sziget utolsó napján, a metálszínpad főműsorszámaként lépett föl a Carcass, pont egyidőben a reggae-legenda Lee "Scratch" Perryvel. Nem volt könnyű döntés, a világzenei színpad és a metálhelyszín között legalább tízpercnyi a távolság, ingázni a kettő között nem tűnt értelmesnek. A 72 éves Perry másodjára jött Magyarországra, nem sok esély látszik arra, hogy még egyszer erre tévedjen. A Carcass is másodszor volt itt, de simán lehet, hogy az sem lesz többé. Végül azért maradtam a Carcass mellett, mert biztos voltam abban, hogy tökéletes koncertet produkál, a mentálisan ingatag Lee Perryben nem bíztam ennyire.

És a Carcass tényleg hibátlan volt. Erős háromnegyed ház, kábé háromezer ember, a hangulat és a hang is nagyszerű (jó közel álltam, ott kifogástalanul szólt), a zenekar láthatóan jókedvű, technikailag tökéletes. Bill Steer kedvesen mosolygva, imbolyogva táncolgatott a fehér Les Pauljával, mintha nem is egy deathgrindzenekarban játszana, hanem a Grateful Deadben. Friss és erős zenekar, friss és erős koncert, semmi reunionos erőlködés vagy fáradtság. Ránézésre sem tűntek negyvenes öregrockereknek, pontosan úgy festettek, ahogy húszévesen, vékony hosszúhajú srácok, akik mintha viccből csinálnának ilyen kegyetlen zenét.

Walker énekes-basszgitáros úgy a negyedik-ötödik szám környékén megkérdezte, hogy ki volt ott az 1990-es budapesti Carcass-koncerten, lelkesen integettem, az öreg és már szinte bandatagnak számító, bennfentes rajongó büszkeségével. Annak idején talán százan voltunk a Fekete Yukban, abból a százból legalább huszan meghaltak már, ha így összeszámolom, én egyébként Leukémiára mentem, rohadtul nem érdekelt a Carcass, és nem is volt jó, ahogy emlékszem. Ezt a szigetes koncertet viszont lehet majd húsz év múlva mesélni.