• Cinematrix
• Média
• Showbiz
• Kultpol
• Klassz
• SciFi
• Életmód
• Litera
• Archívum

• Mellékletek

• Kiskarácsony
• Sziget 2005
• Korrektorblog
• Filmszemle 2005
• Sziget 2004

• Szavazások
• Ámuljon a jövő Budapestjén!

Küldje el ezt a cikket barátjának, ismerõsének!
Nyomtatható változat

Holdfogyatkozás, pasztellsárgán és kéken villódzó fények, az előttem álló tinilányok éppen rusht szippantanak egy üvegcséből, majd a hirtelen jött mámorban azt kiáltják, hogy Tonyó, az egyikük még a fél percig tartó kábulatban megpróbálkozik egy I like you, I like you refrénvisítással is, de csak a like-ig jut, mert a barátnője váratlanul lesmárolja. Ez lenne minden Szigetre járó punk, emós és középvezető álma, önfeledten ugráló gimis csajok, a nyár esti szélben szálló ösztrogén illata, meg pushup-hatás, amerre csak nézek. Csakhogy ez itt a The Moog koncertje.

A The Moog pedig ugyebár az a zenekar, amit a hazai sajtó az alapos pr-munkálatok miatt lassan Magyarország legfontosabb exportcikkeként tart számon, jóval Tarr Béla, a magyar pornó vagy a kecskeméti konzervgyár barackbefőttje előtt. A zenei magazinok például nyálas britpop himnuszt énekeltek, amikor kiderült, hogy az amerikai MTV U is játszotta két daluk, vagy amikor megjelent a sajtóközlemény, hogy a The Moog egyik száma feltűnt a Vészhelyzetben is.

Már ezért is utálhatnánk a zenekart, hiszen ez a szürke, kopott, békásmegyeri panelházak közt tébláboló ország mindenkit gyűlöl, aki már nem lóg velünk lent a rohadó játszótéren, és nem lábtengózik a rozsdás kapuk árnyékában. Letüdőzhetnénk a füstszűrős Szimfónia-illatú magyar fanyalgást, és röhöghetnénk, hogy, na ja, az MTV U az egy egyetemi adó, ahol százas kiszerelésben árulják a soha be nem futó Nirvana-paródiákat és a Linkin Park-hasonmás verseny döntőseit, mert így lehet olcsó műsort készíteni, és persze a Vészhelyzetben sem betétdal volt a The Moog, hanem csak háttérzaj egy kocsmai jelenetben. De csak kaparná a torkunk a kátrányos irigység, és egyébként sem ezért rossz a zenekar.

Hanem mert semmilyen. Az indie-britpop nyavalygást amúgy is fenntartással kezeli minden egészséges ember, aki nem költ havi nyolc-tíz ezernél többet hajzselére, és nem ad húszezret egy olyan pólóért, amit fiatal designerek nagy műgonddal pont olyanra terveztek, mintha egy bálásruha-szállítmány alján találták volna. De ha félretesszük egy kicsit a műfaj iránti ellenérzésünk, akkor is csak egy unalmas tucatárut hallunk, amit valakik nagyon igyekeznek a célcsoport igényeit szem előtt tartva targetálni.

A frontembernek semmitmondó britpop hangja van, tökéletes aláfestés lenne egy londoni klubban a happy hour sörakció ideje alatt, a két gitáros nagyon flegmán penget, és még a gitárrohamok alatti cigizés is jól áll nekik, a dobos pedig úgy rázza a fejét a "Starsky és Hutch"-napszemüvegben, hogy még én is elhittem neki, hogy most jött a hollywoodi sztárok drogelvonójából. Egyedül a basszusgitáros lóg ki egy kicsit, értem én, hogy kell egy kemény rocker arc minden fiúcsapatba, de olyan nagyon erőlködik, hogy a koncert alatt végig az volt az érzésem, hogy egy New York-i hard core zenekarból igazolták át, és éppen irtó pipa, amiért a stylist rettenetesen elbaszta a haját.

Olcsó exporttermék a The Moog, hiába nyomja a Petőfi, hogy I like you, meg hogy Goodbye, azért az egész mégiscsak olyan, mintha Malajzia büszke lenne, hogy náluk gyártják bérmunkában a Nike-cipőket.

Ráadásul a zenekar szombat este kicsit meg volt sértve, hogy csak az Mr2-színpad jutott nekik, pont akkor, amikor az idejétmúlt hangzású, egyáltalán nem trendi R.E.M. persze feljutott a Nagyszínpadra. Az életunt dandyjelmez persze ilyen színpadi show-t kíván de ha valaki nem harmadikos gimnazista, nem lány, és nem éppen most dobta ki a pasija, akkor nem tudja nem felbaszni magát, hogy mégis, mit nyavalyogtok, játszatok már, vagy húzzatok el a Vészhelyzet soundtrackjére keseregni.

„Ti azért vagytok itt, hogy jól érezzétek magatokat. Mi meg nem tudom, miért vagyunk itt" - mondja Tonyó két szám között, aztán iszik egy kis bort, mert biztos Liam Gallagher is így csinálná. Később eljátszák a Don't Go című klasszikust a Ramonestől, csak hogy bizonyítsák, hogy ezt is lehet szarul, majd jönnek a kevésbé ismert számok, amire már az első sorban részegen sóvárgó kiscsajok sem táncolnak.

„Csináljunk olyan cikiségeket, amilyeneket minden zenekar? Énekeltessük a közönséget, meg mondjuk, hogy Fuck Bush?" -kérdezi később Tonyó, biztos, hogy egyetlen pillanatra még nekem is szimpatikus legyen. Ezúton üzenném neki, hogy nem csak ez a ciki, hanem egyenjelmezben koncertezni, egy ujjal hammond-orgonázni és magyar huszonéves hülyegyerekként kiégett angol rocksztárt játszani is az.