Három csónakból szerveztek vándorkiállítást

A skandinávok az önmarketingolás braziljai.

Azt mondom „skandináv”:

„Megbízható, tiszta, dolgos, rokonszenves, angolul anyanyelvi szinten beszélő, környezetbarát alkoholista” – vágják rá a sémákban gondolkodó milliárdok. A finnek azonban a jelek szerint nem férnek bele az ilyen leegyszerűsítő skatulyákba, és egy kicsit tényleg magyarok.

„A LADIK – a csónakok őse” című kiállításra kaptam meghívót, a Néprajzi Múzeumba. „Ott lesz a finn nagykövet, a finn kulturális intézet igazgatója és – lazackaviár a pirítóson – maga Lahti város kommunikációs igazgatója is” – csettintettem, és a grandiózusnak ígérkező megnyitóra elvittem a gyerekeket is, hiszen Skandináviában járva egy dolgot tényleg megtapasztaltam: minden a gyerekekről szól. Odafelé menet izgalmas ladikos sztorikkal szórakoztattam Mirit és Boriszt (hogyan kapott rá Kifli, a tacskó a Duna közepén a süllőző műcsalira), és azzal kecsegtettem őket, hogy a kiállítás biztosan interaktív lesz.

– Mi az, hogy interaktív?

– Megnyomsz egy gombot, és valami világít.

– Hú, azt szeretem.

A ladik fontos része az életnek, nekem például 25 százalékos részvénycsomagom van egy Újpesten kikötött, majdnem hatméteres fenyőfa ladikban. Pondró a neve, és annyi örömet okoz nekem, mint három barát plusz két kutya. Aki még a jelenleginél is boldogabb akar lenni, vegyen ladikot és egy kisebb motort, aztán néha mászkáljon vele a folyón fel-alá.

Szóval komoly várakozásokkal érkeztünk meg a múzeumba. „Menjenek végig a finn kiállításon, az utolsó terem lesz a csónakos” – mondta a kapuban álló szervező. Végigmentünk, aztán beléptünk abba a szobába, ahol három hosszúkás, saccra úgy négyméteres fatárgy hevert a földön, egymással párhuzamosan. Egy furán összepöndörödött, mindkét végén elhegyesedő, nyírfatörzsből vájt, fehér izé, egy sötétre kormozódott, már sokkal inkább csónakra emlékeztető darab, illetve egy komplett, Frédi–Béni stílusú, fekete fakajak.

Egy paravánra kasírozott tablóról megtudtam, szó sincs arról, hogy az egy törzsből készített fakajak elterjedt finn népi jármű lenne. A haapiót már évtizedekkel ezelőtt elfelejtették, aztán a régi feljegyzések alapján felélesztették a kihalt tradíciót. A magyar cigányokéhoz hasonló technikával kivájt nyírtörzset belülről kátránnyal kenegetik, kívülről vízzel locsolják, miközben tűz fölé tartják. Így alakul ki a forma, amit pár keresztmerevítővel támogatnak meg. Aztán lehet is kajakozni.

Szóval félrefordítás a kiállítás címe, hiszen egy felülről nyított, mindkét végén erősen hegyesedő, kajakevezővel hajtott vízi járművet magyarul nem így hívnak.

Mindez szuper, de se a gyerekek, se én nem akartuk elhinni, hogy ennyi a meghirdetett kiállítás. Egy csónak 3 fázisa, néhány fotó és két flekk szöveg a tablón, egyetlen szobában. És ez nem akármilyen, hanem vándorkiállítás, ami már Pécset is megjárta, és a jelek szerint rajban követik a finn potentátok.

A helyzetemet az mentette meg, hogy ezt a remek utazási ürügyet szolgáltató nanokiállítást a Néprajziban évek óta látható, nagy finn tárgykulturális tárlathoz csapták hozzá, így valamit mégis tudtam mutatni a lázadozó gyerekeknek.

Magyarán, a nagy kiállítás utolsó szobájáról van szó, ahová pár havonta más, anyagot hoznak, és elnevezik kiállításnak.

A ladikfázisok hosszas  tanulmányozása után átnéztünk abba a terembe, ahol maga a megnyitó folyt. Megálltunk a szélesre tárt ajtóban, mire egy feltűnően kedves és mosolygós, öltönyös férfi lelkesen integetni kezdett, hogy menjünk be. Intettem neki, hogy köszönjük, innen is látunk-hallunk. Nemsokára a férfi lépett a mikrofonhoz. Kiderült, hogy ő a finn nagykövet, és azzal kezdte a beszédét, hogy a közönség legyen kedves közelebb húzódni hosszá, hogy jobb fotók készülhessenek.

Ebben a  pillanatban minden korábbinál mélyebben átéreztem a magyar–finn rokonságot.