Etelka, Aletta
1 °C
12 °C
Index - In English In English Eng

24 órás film győzte le a világválságot

2011.06.07. 18:30
Hiába rendezik a világ legnevesebb képzőművészeti kiállítását, a velencei biennálét egy jázminillatú giccsváros kertjében, a művészek olyan búsak voltak, mintha Orbán Viktor magyarázott volna nekik a nyugati civilizáció végéről. A 24 órás film azonban végül mindenkit kiszakított a melankóliából.

Hiába volt az idei velencei biennále címe Illuminations, ami megvilágítással, fénnyel, esetleg Rimbaud-val kapcsolatos dolgokat jelent, a nagy nemzetek kiállításai a témával mit sem törődve a nyugati civilizáció és kultúra válságán merengtek, mintha a kurátorokat Orbán-beszédekkel kezelték volna hetekig.

Végül mégsem az győzött meg miniszterelnökünk ártatlanságáról, hogy a neve nem szerepelt a szervezők közt, meg amúgy is, a kultúráról még nem nagyon ejtett szót nyilvánosan. Nyomósabb érvnek tűnt, hogy a kiállítások végkövetkeztetése mégsem az volt, hogy amennyiben a civilizációnk válságban van, akkor gyorsan építsünk államszocializmust, hanem hogy karoljuk fel a nehéz helyzetben lévőket, nyissunk más kultúrák felé, keressünk értékeket a határainkon kívül.

Ez a gondolkodás egyébként a teljes, bezárkózó európai politikában is anakronisztikus, így a velencei biennále megszervezése kétszeresen is jó megoldás: ahelyett, hogy az aktuális politikai irányvonalba nem illeszkedő képzőművészek a világban szanaszét terjesztenék elméleteiket, egyetlen helyre gyűjtve, maguk közt háborognak. Másrészt mindez jó a képzőművészeti életnek is, hiszen hol lehet jobban merengeni az értékek válságán, mint egy tengerre épült, jázmin- és tengerillatú, cuki városban, ahol az embert nem zavarja össze a valóság.

Tank és médiatörvény

A nyugat bukásáról legmarkánsabban az amerikai pavilon beszélt, amely előtt egy megfordított harckocsi állt, égnek meredő lánctalpaira szerelt futógéppel. Az edzőpadon időnként megjelent az USA olimpiai mezébe öltözött sportoló, és a lánctalpak vad csikorgása közepette futott egy félórácskát. Az anyagi jóléten nyugvó, de végső soron öncélú sikereket kritizálta a termekben kiállított munka is: fából faragták ki az utasszállító repülőgépek székeinek pontos másait, amelyen, mintha csak valami bizarr atlétikaszámról lenne szó, gyakorlatokat mutatott be egy tornásznő.

A képre kattintva még sok minden kiderül

Pesszimisták volt a dánok is, ahol az Európa több országában is szorongatott szabadságjogokkal foglalkoztak. Jelentése volt már annak is, hogy nem egy nemzeti művészüknek rendeztek kiállítást, hangsúlyozva a dán kultúra eredményeit, hanem 12 ország alkotójának rasszizmust, cenzúrát, elnyomást vizsgáló munkáját állították ki.

A dán pavilonban izgalmasak voltak a kínai Zhang Dali fotópárjai, a Mao-korszak retusált sajtófotóiról és azok eredetijeiről, ahol viszont még láthatók voltak a hatalom számára kínossá vált figurák. Meglepő volt látni Jan Svenkmajer 1968-as filmjét, amely azon okból került ide, hogy a csehszlovákok a maga idejében betiltották. Emlékezetes volt még egy amerikai művész, bizonyos Robert Crumb, aki az „Amikor a niggerek elfoglalják Amerikát” és az „Amikor a rohadék zsidók elfoglalják Amerikát” című képregényekkel jelentkezett. A képregények sajnos nem értelmezhetők a magyar közegben, ahol a túlrajzolt rasszista rémálmot komolyan adják elő szabadlábon lévő politikusok a parlamentben, ezért erről nem is beszélünk tovább.

A dánoknál egyébként mi magyarok is helyet kaptunk, igaz, nem valami művész képviselt minket, hanem az iráni elnyomást és a kínai cenzúrát is emlegető leírásban egy bekezdés a médiatörvényünkről és az új alkotmányról.

A teljesség kedvéért azt azért meg kell említeni, hogy a felvilágosultság a dánoknál is a velencei pavilonba szorult vissza, miközben az anyaországban egy szélsőjobbos párt vezetésével éppen szigorú bevándorlás ellenes törvényeket hoznak.

Botrány a románoknál

A nemzeti kérdések helyett a globális megközelítést jelzi az is, hogy a román pavilonba két cseh művésznőt, Anetta Mona Chişát és Lucia Tkáčovát hívták meg. A román kiállítás már előre izgalmasnak ígérkezett, mert a hírek szerint a két öntörvényű művész összeveszett a kurátorral, és a megnyitó előtt festékszóróval jól telefirkálták a falakat. A teremben valóban vad narancssárga felirat futott körbe, olyan kijelentésekkel, mint hogy Trust or Control, Deel or Feel, meg A művész van kiszolgáltatva a kurátornak, és nem a kurátor a művésznek.

Elgondolkodtató volt viszont, hogy mindez gyanúsan egybe vágott a pavilon külsejére hivatalos keretek közt írt manifesztóval, úgyhogy arra jutottam: ha a botrány valódi, akkor a művészpáros piac- és establishment ellenes kijelentései ötven évet késtek, közben ugyanis észrevétlen leáldozott ennek a naiv hippizmusnak . Ha pedig a firka a gerillamarketing része, akkor csak 10 éves a késés, viszont fájdalmas az egész mögött megbújó cinizmus.

Időutazásban még a svájci pavilon volt erős, ahol Thomas Hirschhorn olyan elvarázsolt kastélyt épített a fogyasztói társadalom ikonikus termékeiből, amilyenben egy Philip K. Dick-regényből készült film őrült tudósa keverné a pszichoaktív szereket. A trash mennyország annyira látványos volt, hogy a látogató könnyen elfelejthette, ez a stílus egyszer már kibontakozott és le is futott a 90-es években.

A pontos idő

Érdekes módon a visszafogott osztrákok voltak azok, akik friss és a biennále felfokozott viszonyai közt is befogadható módon beszéltek szűkössé vált kereteinkről és a kultúra átalakulásáról. Erwin Wurm szülei pedáns házának pontos másolatát állította ki. A muskátlis házban egyetlen változtatást tett: keresztirányban 1,2 méteresre nyomta össze az épületet, és mindazt, ami belül helyet kapott. A ház olyan volt, mintha egy rosszul beállított tévén néznénk, azzal a különbséggel, hogy a tévébe nem lehet bemenni, hogy megérintsük a hosszában normális, keresztben viccesen összenyomott telefont, vécécsészét vagy fényképeket.

Az idei biennále forradalmi eredménye volt még, hogy az Arany Oroszlánt nem olyan valaki kapta, akinek hallatán a közönség zavartan kérdezgette, hogy ő vajon az a művész volt, aki a kartondobozokból rakott gúla tetejére helyezett radírt állította ki, vagy pedig aki hangszóróból sugárzott rágcsálás hangjával hívta fel a figyelmet a fogyasztói társadalom által kizsákmányolt aranyhörcsögökre.

Az intenzív világmegváltásnak helyet adó kávézókban már két nappal az eredményhirdetés előtt hallottam, hogy nem lehet másé a díj, mint Christian Marclay angol művészé, aki 24 órás filmet vágott össze mozifilmekben feltűnő órákból. A Clock című filmre a bizarr ötlet ellenére sem a köldöknéző öncélúság volt a jellemző. Az egymásra rétegződő Hitchcock horror, japán karatefilm, Stan és Pan, Krokodil dundee és James Bond egyszerre cinikus, melankolikus, vicces, miközben furcsa moziként is élvezhető. A műnek különös erőt kölcsönöz, hogy a montázsban megjelenő számlapok mindig a megfelelő időt mutatják, tehát ha az első feltűnő óra tizenkettőn állt, akkor a türelmes néző hat órával később 18 órát láthat az éppen akkor pergő filmrészleten.

Fotó: Földes András

Megnyugtatásul közöljük, hogy ez a fajta reciklizálás vagy éppen a busongás csak a nyugati országok művészeire jellemző. Dél-Korea például idén is a robotikával, technikai trükkökkel és gegekkel tömte meg a pavilonját. A Pieta pózában az öntőforma Mária tartotta robot fiát, művirágos mezőn művirágmintás zubbonyban lopóztak katonák és tükörre emlékeztető képernyők törtek össze nagy hanggal, de persze csak a virtuális valóságban szórva a szilánkokat.