Ken Follett az égre emeli tekintetét

Miután az idős, joviális és az egész világ imádatának örvendő walesi úr átvette a könyveket formázó, aranyosan csillogó díjat, melyet itthon egymillió olvasó szavazott meg (és amelynek tárgyiasult másáról a feleség később megállapította, hogy nehezebbnek képzelte), egy kerekasztalhoz ülve tájékoztatta a kíváncsi sajtót is. Mindenkit egyesével, türelmesen, kerek, szép, érthető mondatokban. Egészen úgy, mintha volna benne némi rutinja.

Nem volt egy sem a záporozó kérdések között, melyet ne válaszolt volna meg. Bizony, mondta, minden emberről való tudása, minden tapasztalata, minden érzése mindig beleíródik minden könyvébe. Saját fantáziája termékenyíti meg a világot, ezt pediglen írói gyakorlata szerkeszti könyvekbe. Az emberek érdeklik, a sztorik; krimibe, a történelem egzotikus távlatába helyezve. Ami nem érdekli, arról nem tud írni. A gazdasági válságról például éppen ezért nem ír, mert bár az emberek élete lassan és nagy vonalakban megváltozik, ez a változás közvetlenül nem megragadható. Gazdasági válság idején az emberek nem tesznek mást, csak telefonálnak, ez pedig, lássuk be, elég érdektelen, tette hozzá.

Fontos számára a tájékozódás, minden reggel áptudételi magát. Íráskor geográfiai iránytűje a Google Maps. Szereti a pezsgőt, de íráskor nem eszik, nem iszik. Kivételes alkalmakkor esetleg teát. Egyik családtagja néha kigúnyolja. Azt mondja: apa, olyan idétlenül nézel ki, amikor gondolkozol, mindig az eget bámulod.

Véleménye szerint egy regény kizárólag akkor éri el a célját, ha felkavarja az érzelmeket, felborzolja a kedélyeket. Ha egy regény például okos, de nem szívből jön, és nem a lelkeket veszi célba, számára érdektelen. Innen adódott egy sor újabb kérdés. Például az, hogy merítkezett-e a modernekből, mondjuk Joyce-ból, vagy Hemingway-ből. A válasz: nem. Rengeteget olvas, de őt ezek a modernek nem különösebben érdeklik. Az ő fantáziáját a nagy klasszikusok birizgálják, ő már csak ilyen: egy hagyományos író.

Egy fiatal sajtós kíméletlenül szegezte neki a kérdést: vajon ő maga művészetnek tartja-e, amit csinál, vagy inkább árucikknek. A joviális walesi úr szélesen elmosolyodott: „ó, a régi kérdés…” Egyrészről természetesen művészet, legalábbis az ő számára, de a könyvesboltban megvéve, tagadhatatlan: árucikk. Szóval mindkettő egyszerre, zárta le a gondolati ívet ravaszul, mint a Mátyás király-mesében. Adott is választ, meg nem is.

Nem bírtam megállni, odafurakodtam az angolosan kiegyenesített riporter-sorba, és feltettem a kérdést, hogy vajon honnan tudhatja biztosan, hogy amit ír, kedélyborzoló (tehát sikeres) lesz-e. Nem tudja. Van egy jó szerkesztője, aki gatyába rázza a szövegeit, és bár az egyik lányát, ki épp énekesi karrierjét építgeti, nem érdeklik a regényei, azért akad néhány igen jó kritikus a családban, akik könyörtelenül megmondják neki, ha unalmasat írt.

Ma már, pár millió mondat leírása után, elég pontosan meg tudja mondani, mi találja célba az olvasó lelke közepét, és ezt bizony szem előtt tartja.