Arnold, Levente
17 °C
29 °C
Index - In English In English Eng

Újra dúl a kultúrharc Magyarországon

2012.02.08. 16:34
Miért ölik egymást az adófizető állampolgárok az Új Színház nevű közintézmény előtt, ha Pintér Béla magyar hangja Dörner György? És mi köze van mindennek a kultúrpolitikához? Esterházy Pétertől Szőcs Gézán és Nemcsák Károlyon át Geszti Péterig sokakat sikerült összecsábítani, hogy erről vitatkozzanak a kultúrharc sűrűsödő árnyékában. Nehéz kibeszélni mindezt, ha mindenki az államtól függ vagy függne. A kultúra fogyasztójáról alig esett szó.

Szünet nélkül címmel rendezett konferenciát a „magyar kultúra érdekében" Schilling Árpád, a Krétakör társulat vezetője és csapata. A három órás vita apropója a 43. Magyar Filmszemle megrendezése volt, de nyilván emelte a tétet az is, hogy a 90-es évek óta nem látott intenzitással dúl a kultúrharc Magyarországon.

Az OSA archívum adott helyett a konferenciának.
Az OSA archívum adott helyett a konferenciának.
Fotó: Barakonyi Szabolcs

Ahogy  a Mediawave-szervező Hartyándi Jenő fogalmazott félidőben: „Tíz éve is ugyanerről beszéltünk, sőt húsz éve is ugyanerről beszéltünk." Az északnyugat-magyarországi jazzfesztiválszervező-mogul egyébként a vita egyik legkonstruktívabb és ezért egyik legradikálisabb felszólalója volt, de erről majd később.

Aki esetleg az elmúlt 10-20 évben nem hallgatott bele ilyen vitákba, de arra kifejezetten kíváncsi, hogy miért ölik meg egymást az emberek, mondjuk újabban az Új Színház épülete előtt, miért vívnak nyilatkozatháborút a kultúra katonái, annak röviden vázoljuk az elhangzottakat.

12 dühös ember

Az már a vita elején érzékelhető volt, hogy keveredni fognak a politikai és szakmai kérdések. A felszólalók egyik fele láthatóan azért volt dühös, mert állami forrásokat, önkormányzatilag biztosított helyszíneket vont el tőlük az új vezetés, az új vezetés kedvezményezettjei pedig azért, mert amazok dühösek voltak rájuk emiatt. Aki pedig nem volt dühös, az az apátiát választhatta.

Pedig az óriásinak látszó – az egyszerűség kedvéért most balosnak, jobbosnak nevezett – nézetkülönbség mögött sok, be nem ismert, kimondatlan egyetértés húzódott meg: ilyen például, hogy a magyar kultúra közpénzből való támogatás nélkül egyszerűen nincs. A kérdés így a megjelentek nagy többsége szerint nem az volt, hogy el kell-e venni az adófizetők pénzét, hogy kultúrára áldozhassunk, esetleg ha el kell, mennyit, és mire érdemes költeni; a vita jó része azon ment, hogy ezeket a pénzeket kinek kéne szétosztani.

Gulyás Gábor, a Műcsarnok vezetője
Gulyás Gábor, a Műcsarnok vezetője
Fotó: Barakonyi Szabolcs

A szervezők művészeti ágak szerint blokkokra osztották a vitát ügyelve arra, hogy nagyjából „mindkét oldalról" legyenek meghívottak. A felszólalások eléggé szerteágazóak voltak, tulajdonképpen mindenki betalicskázott egy problémahalmazt, majd kiöntötte a hallgatóság elé. Színház, kortárs zene, film és irodalom voltak a fő csapásirányok, a legnagyobb feszültség – talán az állami dotáció magas aránya miatt – a színház és a film körül támadt.

A színház haldoklik, a nép bután néz

Nem csoda, hiszen az utóbbi években szinte minden állami, önkormányzati színház vezetése kicserélődött, miközben komoly forráselvonással is szembe kellett néznie a szektornak: nemcsak a független (állami, önkormányzati fenntartású intézményi helyszínnel nem rendelkező) társulatok támogatását, de a kőszínházakét is megvágták. Így panaszkodni még az is tudott, aki színházigazgatói állást tölt be éppen.

Előre elnézést kérek, az eleje kicsit hosszú lesz. A színházas vita ugyanis remekül megmutatta, milyen logikai pályát fut be egy kultúrpolitikai vita, és ebből miért következik a kultúrháború kitörése.

Az általános panasz oldalaktól függetlenül akörül forgott, hogy a nép – főként vidéken – az elmúlt évtizedekben meghülyült, a színház helyett a tévé lett az úr, amely „a butítás legjobb eszköze". Hiba volt hagyni a színházakat kivonulni vidékről a kilencvenes években, mert „azt gondoltuk, ahonnan a színház kivonul, ott a tévé majd átveszi szerepét", közölte a Katona József Színházat húsz éven át igazgató Zsámbéki Gábor, majd kifejtette: Magyarországon a hatvanas évek óta a hatalom a saját embereit ülteti a színházak élére, így jutottunk el a Kádár-osztályoktól a Tarlós-Dörner-Csurka-tengelyig. A magyar kultúrpolitikus tehát minden bajok forrása, aki bőséges forrásokkal rendelkezik ugyan, de mindig „a saját pártja érdekeit tartja szem előtt", és nem tervez a választási cikluson túlra.

Nemcsák Károly nem idegeskedett

Ezek után akár gondolhattuk azt is, hogy a televízió és a Tarlós Istvánok sózták el a színházi kultúrától megfosztott vidéki ember tejbegrízét, de jött Fekete Péter, akit történetesen már az új kurzus nevezett ki a Békés megyei Jókai színház élére, de ő sem volt boldog. „Járom a falvakat, és a falusiakat látva azon gondolkodom, hogyan juttathatók el a színházba?" – sopánkodott, milyen nehéz a közpénzek elköltése a makacs, színházidegen közönség miatt. Fanyalgott Erős Balázs is, a MU Színház vezetője, aki szerint „felszínes tartalmak mennek" a magyar kultúrában, miközben a társadalmi témákra az emberek nem kíváncsiak, így félő, hogy „az emberek életminőségének javításához ez kevés lesz", mármint az állami támogatás.

Nemcsák Károly
Nemcsák Károly
Fotó: Barakonyi Szabolcs

A József Attila Színház élére kinevezett, a kormánnyal alkotmányozó Operabálba járó Nemcsák Károly igen profin kezelte a számára ellenszeles közeget: „Én lettem az igazgató, valószínűleg politikai ráhatás után" – kezdte, amivel elismerő kuncogást söpört be az ellendrukkerektől, majd vázolta a rá bízott intézmény helyzetét: a havi normatív támogatás a bérek kifizetésére nem elég, miközben sok ellentmondással, felelőtlen gazdálkodással, az állami pénzek elherdálásával találkozott. Szerinte nagy a káosz a kulturális életben, mert „sok olyan ember viszi el a pénzt, akinek nem ebben a szakmában kéne dolgoznia", és rendet kell vágni. Majd egy meglepő fordulattal elárulta, hogy öt hónapja van ott, és lassan ki is dolgoznak egy koncepciót – ezek szerint eddig ez sem volt –, addig pedig vidéki előadásokat is befogadó színházként fognak működni.

Pintér Béla dühbe gurul

Akár Pintér Bélát is befogadhatnák, aki amellett, hogy az alternatív színházi szcéna egyik self-made doyenjének számít, igen dühös volt.

Pintér Béla
Pintér Béla
Fotó: Barakonyi Szabolcs

Az írói, rendezői és színészi feladatokat is magára vállaló Pintérről érdemes tudni, hogy darabjait nemcsak külföldi és hazai szervezetek díjazták, de történetesen nagy számú közönség előtt játszik, előadásai telt házzal futnak, és olyan fizetőképes vendégek is kíváncsiak rájuk, mint Gyárfás Tamás vagy Friderikusz Sándor. Tehát egy sikeres, de igen dühös rendező beszélt Pintér Béla személyében.

„Az új koncepció a független színházat parazitának tekinti, figyelmen kívül hagyja a külföldi sikereket" – támadta a hatályos kultúrpolitikát, majd egy sor vidnyánszkyattilázás következett: „Nekem Vidnyánszkynál kell koldulnom, hogy legalább egy darabomat beengedjék?!" – tette fel a kérdés, amire harsány nevetés volt a válasz, majd még sokáig folytatódott a „ki a szakma, ha nem én vagyok?!" típusú érvelések sorozata.

A kérdésre amúgy azért lett volna nehéz válaszolni, mert egyrészt a teremben mindenki a szakmának érezte magát, másrészt viszont a mellette ülőről már nem állította ugyanezt. Pintér, talán nem tudatosan, de végül hozzásegített annak megértéséhez, hogy honnan ez az életérzés: „a színész elvégzi az egyetemet, és keresi a közeget, ahol a művészi szabadságot, a tehetségét beteljesítheti". Vagyis, aki színészetre (kultúrára) adja a fejét, bérelt helye van a kulturális palettán, sőt mi több, nemcsak felsőoktatási képzés, de színház, társulat és közönség is jár neki. A vita néhol kezdett olyan jelleget ölteni, mint a rendvédelmi dolgozók tüntetése, ahol „szerzett alapjognak" tekintették a demonstrálók az állami juttatásaikat.

Pintér Bélától, de akárkitől is szívesen hallottam volna arról, hogy ez a könyöklés hova vezet, hiszen az nyilvánvaló, hogy nagyobb a szakma, mint a kulturális tárca maga. A kőszínházas, a független társulatos lobbi például nem vont-e el más, kisebb, de ugyancsak "szakmailag sikeresnek" mondható színházi projektek elől támogatást (a folyosói pletykák szerint igen).

A kulturális igény megteremtése

A panaszkodáson és egymás vádaskodásán tehát nehezen lendült túl a diskurzus, hiszen mindenki meg volt győződve a saját magát megillető alapjogairól, pedig Tarr Béla az elején így nyitott: „Ez arról szól, hol vagyunk, mit csinálunk. Legyünk offenzívek és konstruktívak."

Offenzívnek offenzív, konstruktívnak aligha volt nevezhető a délután. Talán azért sem, mert Tarr párhuzamosan pont hasonló vitát folytat hónapok óta Andy Vajnával, amit a színházasok egymással: „Én vagyok a szakma!" - így Béla. „Nem, bazmeg, én vagyok a szakma!" – így Andy. És így tovább.

Tarr Béla
Tarr Béla
Fotó: Barakonyi Szabolcs

Másik szép példája volt ennek a megközelítésnek Petrányi Viktória és Szőcs Géza csörtéje. A magyar mozinézők előtt kevéssé, az európai filmfesztiválok nézői előtt eléggé ismert, nem mellesleg több száz millió forintnyi közpénzből készülő Mundruczó-filmek producere a vitán először mondta ki a bűvös szót: piac. Gondoltam, valaki hírből mégis hallotta a kapitalizmus és a szabad piac kifejezéseket, ahol létrejönnek produktumok állami szerepvállalás nélkül is, de így folytatta: „Nem olyan piacra gondolok, ahol vásárolunk". Vagyis a kultúra nem forintosítható, mégis állítható, hogy „a film egy nagyon drága műfaj", hangzott el, majd rögtön az is: „támogatni kell". De támogatni nem szabad mindenkit, aki támogatásért jelentkezik, hanem tudni kell választani - harapott a vitakígyó ismét önfarkába.

A támogatásra érdemesek kiválasztására Petrányi szerint kizárólag az alkotói műhelyek képesek, hiszen a filmművészetnek nem a közönség igényeit kell kiszolgálnia, mivel „nincs olyan igény, hogy más országok filmes sémáit újrahasznosítsuk". Ez még nem elitizmus, hűtött le mindenkit Petrányi, hanem – hasonlóan a tudományhoz – kísérlet: „a nézőt úgy tiszteljük, hogy létrehozással (alkotással) tartozunk neki", vagyis „nem az igényét szolgáljuk ki, hanem az igényét teremtjük meg". Magyarul nem azt kell nézni, hogy hány néző volt kíváncsi a filmre, hanem hány nemzetközi díjat szerzett külföldi fesztiválokon. A közönség később felnő majd ezekhez az alkotásokhoz. (Számomra például rejtély, hogy Mundruczó filmjei mennyire progresszívek mondjuk Jeles András 80-as években forgatott Kis Valentinójához képest. Vagy Pálfi György húszmilliós kísérlete, amely a neten már évek óta oda-vissza kitalált ötletre épült.)

Erősen vitathatónak nevezhetnénk ezt a fajta érvelést – már csak azért is, mert az említett alkotói műhelyek is többnyire állami pénzből, értsd a kultúrpolitika hatáskörében, közpénzen jöttek létre –, ha nem következik Szőcs Géza  államtitkár, aki kijelentette, egyes egyedül is el tudja dönteni, melyik filmet kell támogatni a kultúra érdekében, melyiket nem. Pedig már nem is Szőcs dönt a filmpénzek sorsáról, hanem az Andy Vajna vezette Filmalap, aminek gyártási igazgatója az a Miskolczi Péter, akit producerként az előző elmúltnyolcév is oly bőkezűen támogatott, hogy még ki sem tudta fizetni állami tartozásait, újra közpénzekről kell gondoskodnia, fel is sorolta a már támogatott, támogatni szándékolt filmeket (Fliegauf Benedektől Szász Jánosig). Ezek után nehéz eldönteni, kire bízza a pénzét a fogyasztó, de legalább nem is ő dönt róla.

A kultúrpolitikák sajátosságai

Ahogy a vita egyre parttalanabbá vált, igyekeztem valami megfogható ellentétre lelni a két, állami pénzre szomjas kurzus között. Kicsit leegyszerűsítve a következőre jutottam: a magát baloldalinak (és tévesen: liberálisnak) tartó kultúrpolitika szerint az államnak a kultúra támogatásával nem igényeket kell kiszolgálnia, hanem éppen hogy ezeket az igényeket kell megszabnia azáltal, hogy minden olyan kulturális produkciót támogat, amit Nyugat-Európában  fesztiváldíjak formájában elismernek. A magyar közönségnek kutya kötelessége felnőnie ehhez a kultúrához, különben hülyén fog meghalni.

A magát jobboldalinak tartó kurzus szerint az államnak azért kell támogatni a kultúrát, mert a tömegigényeket ki kell szolgálni, a cél pedig az, hogy az igények feltárásával minél több embert betereljenek a kulturális intézménybe, mert különben hülyén fog mindenki meghalni, a kulturális intézmény pedig bezár. Az egyik szerint tehát itthon azért eladhatatlan a magyar kultúra, mert lila, a másik szerint pedig azért, mert magyar, vagyis mindenképpen közpénzből kell dotálni.  Még egyszerűbben, akkor is kell a pénz, ha üres a színház, de akkor is, ha tele van. Akkor is, ha progresszívnek hívjuk, akkor is, ha kurucosnak.

A kultúrafogyasztónak nem osztottak lapot

Fájdalmas, de ugyanezek a frontvonalak húzódnak jelenleg a kortárs zene, az opera és a táncművészet berkeiben, ezen viták taglalására már nem térnék ki. (A vita teljes terjedelmében szerdától látható lesz a Krétakör Facebook-oldalán.)

És igen, félreértés ne essék, a hatórás vita alatt – azon kívül, hogy számtalanszor lehülyézték – alig esett szó az államilag finanszírozott kultúra eltartójáról és fogyasztójáról, és, megkockáztatom, kedvezményezettjéről: az adófizetőről. Szó sem esett társadalmi hasznosságról, megtérülésről, közgazdasági megfontolásokról, vagyis csupa olyan dologról, amivel egyébként az egész európai régió küszködik: válság, túlköltekezés, az állam szerepének újragondolása.

Kukorelly Endre, Keresztury Tibor és Esterházy Péter a közönség soraiban
Kukorelly Endre, Keresztury Tibor és Esterházy Péter a közönség soraiban
Fotó: Barakonyi Szabolcs

Kellemetlen meglepetés volt számomra a magyar szépirodalom egyik legelismertebb alakjának, Esterházy Péternek a hatpercese is, aki újabban a magaskultúra Bolgár Györgyének szerepében tetszeleg: kellemesen el tud nyafogni a közállapotokról, de mostanában nem próbál felülemelkedni az odákon és a visszákon. Legalábbis ez derült ki egy 30 évvel ezelőtt írt, de ma is aktuálisnak tartott és ezért felolvasott cikkéből: az írásmű a művészi szabadság, a hatalom és a kulturális magyar exportcikk viszonyain élcelődött, esterházypéteresen szöszmötölt, majd valahogy eljutott a művészi szabadság fontosságának hangsúlyozásáig, hogy aztán vége legyen, és megtapsoltassa magát. Engem mondjuk érdekelt volna, hogy a mindenkori állami támogatás és a művészet mindenkori szabadsága hogyan egyeztethető össze egymással, de a Mester látszólag nem konstruktív, inkább offenzív akart maradni.

A magyar költő németországi kiküldetésen

„Nincs ingyen ebéd" – ezt már Grecsó Krisztián költő mondta, és ekkor néhány pillanatra ismét felcsillant az állami pénz nélkül működő kultúráról való diskurzus reménye, de  mindezzel csupán arra utalt, fizetős lett az Élet és Irodalom a neten. A kettős látás őt is elvakította, és azt fájlalta, hogy most olyan írók és költők jutnak állami pénzen külföldre, akiknek az adott országban le sincsenek fordítva a műveik. „Biztosan jókat kódorognak, megismerik a várost. Küldenek ki Wass Albertet, erdélyi író elbeszélget az erdélyi íróval" (nevetés). Azt már nem tudtuk meg, vajon mi az úristent csináltak a kormányváltás előtt kijuttatott magyar írók és költők a német városokban, kódorogtak-e, vagy progresszíven bandukoltak-e például. Grecsó végül felismerte, hogy a kulturális élet szereplőinek „oda kell figyelni magukra, különben pártkatonákká válnak".

Grecsó Krisztián (ÉS)
Grecsó Krisztián (ÉS)
Fotó: Barakonyi Szabolcs

Három felszólaló volt, aki némi fényt villantott a népművelői éjszakába. Mindhármukban közös, hogy állami dotáció nélkül nem tartanának ma ott, ahol, de a többiekkel ellentétben sikerült talpra állniuk, és igyekeztek eldobni az állami mankót. Kapaszkodjanak meg, Gerendai Károlyról (Sziget fesztivál), Geszti Péterről (Nemzeti Vágta, ARc) és Hartyándi Jenőről (Mediawave) beszélek.

A radikális félkapitalisták

Gerendai Károly ebben a közegben a Jobbik-frakciónál is radikálisabbnak tűnt, pedig csak olyanokat mondott, hogy "nem ördögtől való gondolat, hogy akik fogyasztják a kultúrát, azok fizetnek érte". Elismerte, hogy 2006-ig a Sziget is kapott állami támogatást, de az annyira macerás és kiszámíthatatlan volt, hogy leszoktak róla, és ma már piaci alapon működnek a fesztiválok, aminek megvan az ára, hiszen a „plusz színek sajnos elmaradtak". A fesztiválszervező még egy érdekes tévhitre mutatott rá: miközben mindenki arról panaszkodott, hogy a magyar kultúra az apró magyar piac miatt nem tud megélni, arról senki nem beszél, hogy míg másutt 10 százalékos áfa sújtja a fesztiválokat, a magyar rendezvényeknek 25 százalékos elvonással kell versenyben maradniuk.

Geszti Péter hosszan igyekezett eloszlatni magáról azt a képet, hogy ő államilag dotált kultúrszereplő lenne, majd Gyurcsány Ferencre jellemző magabiztossággal jelentette ki, hogy urambátyám viszonyok mérgezik a közéletet, ami, ugye, pont Gesztivel kapcsolatban igazolódik be évről-évre, de annyiban felül tudott emelkedni a hozzászólókon, hogy gazdasági reáliákról is szót ejtett. Éppen ezért volt érdekes és elgondolkodtató az a tapasztalata, hogy még akkor is beleszól a politika a kultúra szervezésébe, ha történetesen a magánszektorból próbálnak pénzt bevonni: Magyarországon a magáncégek is a politikai hatalom jóváhagyására várnak, ha támogatni szeretnének valamit.

Kultúraszervezés önerőből

Ha Gerendai és Geszti a magyar kultúrpolitika kapitalista végletét jelentette, akkor Hartyándi Jenő ugyanennek a spektrumnak a másik oldalára csapódott. Hartyándiék hosszú évek szenvedélyes, de kizárólag közpénzekre épülő dzsessz- és filmfesztiválja, a Mediawave pénzhiány miatt megdöglött. Mondhatta volna, mint előtte sokan, hogy a kortárs dzsessz eladhatatlan Győr-Moson-Sopron megyében, de szerencsére túllendült ezen: kimondta azt a szót, hogy „válság", sőt tovább ment, szerinte nem kell évről-évre nagyobb kulturális eseményt rendezni, csak mert a növekedés jó, és mert van rá közpénz. „Majd kihúzzuk valahogy, most kicsit anyázunk" – fogalmazott, majd kijelentette, függetlenedni kell, kicsiben, önerőből próbálkozni. Nyáron ezért antifesztivált szerveztek: mindenki azt ette és itta, amit magával hozott, vagy amire elcserélte, a fellépő zenészek (Grencsó kollektíva) pedig úgy jöttek le, hogy gázsi nem volt megbeszélve. Letettek egy kalapot, és akinek tetszett, fizetett a produkcióért. „Jól éreztük magunkat. Persze ez kicsi, de megpróbálunk erre menni."

Az egész vitának egyetlen szereplője volt egyébként, aki gyakorlatilag nulla közpénzből lett a magyar kulturális élet meghatározó alakja, ez pedig a zenész, koncertszervező Pándi Balázs. Pándi amellett, hogy elismert dobos, több száz „progresszív" és a „közönség igényeit" egyszerre kielégítő koncertet tudott Magyarországra hozni. Felszólalásának egyetlen hibája volt, hogy viszonylag tapasztalatlan a kultúrpolitikai vitákban, így csak arra szorítkozott, hogy elküldje a Trafót megkapó Bozsik Yvette-et a fenébe, pedig 30 éves kora ellenére sokat mesélhetett volna arról a szépkorú közönségnek, hogy kell a kultúrát pörgetni állami pénz nélkül, piaci alapon. Valószínűleg mindkét oldal sokat tanulhatott volna tőle.

A vita itt véget ért, de alapkérdések maradtak megválaszolatlanul. Az, hogy a két oldal utálja egymást, eddig is tudható volt. Azok viszont nem lettek okosabbak, akik Pintér Bélát is, meg Nemcsák Károlyt is szeretik, akik a magyar kultúrát akkor is fogyasztják, ha nem kényszerű adózás formájában, de igény szerint fizetne érte, akkor is, ha lila, akkor is, ha népies.

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!