Mária
0 °C
3 °C
Index - In English In English Eng

L. Simon Lászlónak nincs ideje a gyerekeire

2012.06.14. 17:28 Módosítva: 2012.06.14. 17:29

Nemcsák Károly szelíden nekidől a terem falára felakasztott festménynek, hiszen mégiscsak az avantgárd művészet itt a téma, a klasszikus értékek megkérdőjelezése, meg a hagyományos művészeti formák felbontása. Vágási Feri az aranymetszés előtt.

Nem messze tőle Jeszenszky Zsolt, a Magyar Lemezlovas-egyesület elnöke éppen L. Simon László Szubjektív ikonosztáz című kötetét lapozgatja nagy átéléssel, ha jól sejtem, éppen a vaskos, képekkel zsúfolt kötet közepén tart, ahol több oldalon át lengyel nők hegesztenek, ásnak és szegecselnek teljesen pucéran. Legalábbis pont olyan gyanúsan méregeti a könyvet.

A kötet több év összegyűjtött esszéit tartalmazza, főleg kortárs, a képzőművészet határterületein mozgó művész alkotásait mutatja be, elemzi az államtitkár. És igen, a szépen tördelt lapokon annyi a pina és a pöcs, hogy ha Pörzse Sándor ezt meglátná, biztos szükségállapot bevezetését követelné kétségbeesésében.

Az emelvényen a frissen kinevezett kulturális államtitkár arról beszél, hogy azért nem lett képzőművész, mert nem vették fel a képzőművészeti egyetemre. Meglepően avantgárd válasz. Pedig együtt jelentkezett Till Attilával, aki persze bekerült az osztályba, és milyen sokra is vitte végül - folytatja Simon, a tömegben pedig sokan nagy átéléssel bólogatnak. Azért előttem egy idősebb férfi a biztonság kedvéért megkérdezi, hogy ugye ez most irónia volt-e. Az - vágja rá a mellette ülő nő, és hirtelen felragyog a fény az értelmezési horizonton. Vagy csak Kulcsár Szabó Ernő pisszeg, már nem is tudom.

A Magyar Írószövetség klubtermében vagyunk, a fehérre meszelt falakba szinte beivódott a sok méltatás, meg az irodalmi diskurzus véget nem érő körmondata. Ha közelebb hajolunk, hallhatjuk a sok Gézukámat, kérlek druszámat, meg a haverkodós vállveregetés sokáig visszhangzó csattogását is. Meg hogy tudod, “hogy mindig nagyra értékeltem a világlátásod és a finom művészi érzéked”. Ezúttal is ilyen hangnemben zajlik a beszélgetés, de ez a túláradó kedvesség még nem az államtitkárnak szól, hanem az irodalmárnak és szépírónak, aki nem mellesleg négy éven át az írószövetség titkára is volt.

Kiderül, hogy L. Simon László már nem akar politizálni. Legalábbis a könyveiben nem. Meg hogy mindig nagyon közel állt hozzá az avantgárd lázadása, a fotóművészet esztétikaelmélete és egyébként bármikor nagyobb mellet tud photoshoppolni egy nőnek. Számos könyvterve van, de nincs ideje, hogy írjon. A versírásra már végképp nem marad energiája a parlamenti munka mellett.

A pódiumon zajló beszélgetés akkor ér véget, amikor a kérdések már olyan hosszúak, hogy az államtitkár-kritikus-szépíró L. Simon sem sejti, hogy mit kéne válaszolnia. És persze akkor jön a közönség és ahogy ilyen rendezvényeken szokás, kérdésnek álcázza a véleményét. Meg bármit, ami eszébe jut. Egymás után állnak fel az írók és irodalomközeli emberek, a mondat végén ott a kérdő hangsúly, csak válaszolni nem lehet. És már nem L. Simon László, az író érdekli a közönséget, hanem a frissen kinevezett államtitkár: van, aki az építészeti múzeum keserű helyzetét meséli el, van aki riadtan közli, hogy Kassák Lajos kimaradt az alaptantervből, és van olyan is, aki egyszerűen megjegyzi, ha már itt van, hogy ha az emberek többet keresnének és kevesebbet dolgoznának, akkor több idejük lenne a kultúrára. L. Simon pedig megpróbálja a lehetetlent, igyekszik válaszolni is: a magyar építészet bemutatása fontos és meg kell teremteni az intézményi feltételeket, Kassák nagy költő, de az alaptanterv nem az ő államtitkársága alá tartozik, és igen, jobb lenne, ha mindenki többet keresne, kevesebbet dolgozna és több ideje jutna a kultúrára.

L. Simon László
L. Simon László
Fotó: Soós Lajos

Azért az író-olvasó találkozó csúcspontja mégis az, amikor L. Simon egyik közeli ismerőse feláll és felteszi az egyetlen igazán érvényes kérdést, amit ezen a napon és ezen a helyen csak fel lehet tenni: Laci, ennyi munka, ennyi irodalom, ennyi politika után mégis mikor van időd a gyerekeidre? A válasz elég hosszú, de ha jól értem, akkor reggel hét és fél nyolc között, a kecskék után, de még a parlament előtt.

A teremben elszórtan feszengő újságírók azonban ezzel nem nagyon tudnak mit kezdeni: nem hangzanak el számok, vagy kinevezések, és az mégsem lehet egy cikk címe, hogy L. Simon Lászlónak nincs ideje a gyerekeire. Annyi azért kiderül, hogy Szőcs Géza utóda nem Nyírő Józsefet tartja a legnagyobb magyar költőnek, és biztos, hogy nem az az első gondolata egy kortárs festményre pillantva, hogy ilyet én is mázolok bármikor. Meg, hogy a meztelenkedés nem művészet. Vagy hogy Petőfi óta nem írt senki rendes verseket. L. Simon maga is tesz utalásokat arra, hogy a kortárs művészet értéke nem a politikai oldalak megítélésén múlik, és hogy a kísérletezés, a határok feszegetése a művészet igazi mozgatórugója. De arról nem mond semmit, hogy akkor ezentúl is lehet-e államilag támogatottan a színpadra szarni egy kísérleti színházban.

Azt viszont valahogy a könyvbemutató minden szereplője magától értetődőnek veszi, hogy az avantgárd művészet és a politikai hivatal megfér egymással. Hogy lehet lázadni kétsoros zakóban két érdekegyeztető tárgyalás között a kétkezes, Láttamozva-feliratú pecsétet lengetve. Hogy van konzervatív fricska. Hogy ki lehet röhögni a hagyományt, és aztán végig lehet ülni hivatalból egy néptáncbemutatót.

A Szubjektív ikonosztázt lapozgatva azért körvonalazódik, hogy mégis mit gondol a magyar kultúra első számú pénztárosa a művészetről és az avantgárdról. A kötet ugyan tényleg meghökkentő, bátor és friss képeket, fotókat, projekteket mutat be, de egy idő után kiderül, hogy a forma ugyan avantgárd, de L. Simon elég gyakran éppen azt értékeli, ha az alkotók képesek kritikát megfogalmazni a mai, uralkodó nyugati kultúrával szemben. Hogy a könyv középen meztelenül hegesztő nőket kivegyük a lemezlovas egyesület elnökének kezéből, a lengyel művészcsoport képein nem azt értékeli igazán nagyra a kritikus-államtitkár, hogy ironikusan megmutatják, hogy lehetetlen átlépni a nemi szerepeken, hanem hogy kimondják: a hagyományos családmodellt lerombolni akaró, liberális genderelmélet túlhajtása egy irgalmatlan faszság. Vagyis L. Simon leginkább nem a lázadást értékeli, hanem, azt a sallert, amit egy-egy művész kioszt az uralkodó liberalizmusnak. Vagy akár a komcsiknak. Tehát bárkinek, akit az államtitkár nem kedvel.

Nincsen ezzel amúgy semmi baj, az igazi avantgárd pofonokat osztogat, aztán röhögve elfut, az egész egy kurva nagy, de fájdalmasan őszinte poén. Csak hát a valóban bátor kísérletezők általában annak osztják ki a sallert, akinek hatalma van: van, hogy a politikailag végsőkig korrekt feministáknak, és van, hogy az állami pénzekkel a kultúra folyását szabályozó konzervatív államtitkároknak.