Eleonóra
-1 °C
12 °C

Nem a szex és a strand a nyár legforróbb témája

2012.08.04. 00:52
Mi a magyar? címmel a nemzeti azonosságtudattal foglalkozó kiállítás nyílt a Műcsarnokban. Képes-e a művészet választ adni azokra a kérdésekre, amelyek miatt naponta esik egymásnak politikus és állampolgár?

Az a vicces helyzet állt elő, hogy a nyár legforróbb témája itthon már nem a strand, a szex, vagy hogy érkezett-e elég sör a boltokba, hanem hogy mi és kicsoda magyar. Ráadásul nem valami megkerülhetetlen történelmi szükségszerűségről van szó, amire azonnal választ kell adni, különben eltűnünk a Föld színéről. Az aktuális kurzus mániája ez, amit olyan sikerrel tett divattá, hogy már tomboló kánikulában is azon rágódunk, ki magyar és ki inkább zsidó, cigány vagy hazaáruló, továbbá magyar-e a dinnye, az üzletlánc, és teljesítik-e a rádiók a törvényben előírt magyar zenei kvótát.

A téma amúgy érdektelen lenne, hiszen aki magyar, az tudja magáról. Zenét pedig nem úgy hallgat az ember, és sajtot sem úgy vásárol, hogy magyar-e, hanem hogy tetszik-e neki, vagy finomabb és olcsóbb-e a mellette levőnél. Elintézhetnénk az ügyet azzal, hogy az operetthevület mögött a nemzeti érzelmű rezsim identitászavara áll, amely nem azért magyarkodik, mert annyira biztos magyarságában, hanem mert fogalma sincs, mit jelent magyarnak lenni. Az ember ugye csak akkor hozza fel minden beszélgetésben, hogy az ő neve Béla, ha közben titokban nem bizonytalan, hogy esetleg mégis Lajosnak hívják. A témát mostanra azonban olyan sűrűre habosították a habosítóemberek, hogy ugyanúgy lehetetlen megkerülni, mint a kérdést, hogy örülök-e Gyurta Dániel sikerének.

Vége a Szőcs-korszaknak

A Műcsarnok új kiállításáról, a Mi a magyar?-ról tehát az augusztusi délutánban sokkal adekvátabb városligeti kerthelyiség sem térített el. Ha létezik ugyanis eszköz, amivel le lehet ülepíteni ezt a nemzeti habfürdőt, az a kritikára építkező kortárs képzőművészet.

Kíváncsi voltam arra is, hogy a kiállítás folytatja-e a rendszerváltás utáni kultúrpolitika legszomorúbb fejezetét, az aczéli időket idéző Szőcs-korszakot, amelyben a nemrég menesztett kulturális államtitkár többek közt a sehol nem jegyzett galériás barátainak magyarkodó giccseit tette hivatalos állami képzőművészetté.

Gulyás Gábor műcsarnokigazgató kiállítása már az első teremben megnyugtatott: Szőcs Géza döntéseit igazoló kulturkampf, legalábbis ezen a hadszíntéren, lezárult. A korábbi, hivatalos indoklásnak, miszerint létezik egy másik, érvényes művészeti kánon is, csak azt eddig elnyomták a rosszak, nyomait sem látni. A kortárs képzőművészet aktuális irányzatában értelmezhető művek és művészek kísérlik meg kibogozni, hogy mit jelent ma magyarnak lenni.

Mindenki magyar, vagy nem

A kurátor akkurátusan látott munkához, és olyan nagy fejezetek mentén tárta fel a témát, mint a Legendák, a Társadalom vagy a Nemzettudat. Azt nem vártam, hogy az adott terem végére érve letisztult képem lesz arról, „miből épül fel nemzeti önazonosságunk, a magyar karakter milyen sztereotípiái öröklődnek át, miért nem lehet abbahagyni az értelmetlen állóháborút”, ahogy a kérdések az ismertető brosúrában is szerepelnek. De szervezőelv, világos kurátori alapállás mégis csak kell ahhoz, hogy a kiállítás több legyen, mint egy témához sorolható műtárgyak gyűjteménye.

Az egyes fejezetek áttekintése után azonban csak annyit tudtam leszűrni, hogy ki így, ki úgy gondolkozik a magyarság alapvető kérdéseiről. A kép olyan volt, mintha valaki lapszemlét csinált volna az Index, Népszabadság, Magyar Nemzet, Népszava, Magyar Hírlap és az orbánista kisnyugdíjasok kedvencének, a Helyi Témának a cikkeiből. Van, aki odamondogat, mint Szűcs Attila, az Orbánhoz hasonlatos, maszkos férfi amúgy jó festményével. Van, aki népviseletes alakokat fest(látogatásunkkor még nem voltak fenn a tájékoztató cédulák, így nem minden művész nevét tudtuk kideríteni).  A legendák termében egymás mellett látható Jankovics Marcell rajzfilmje, és az életnagyságú Attilát ábrázoló szobor, amelyen isten ostora éppen lova bélműködését hallgatja (Kovách Gergő, Kotormán Róbert és Péli Barna munkája). Benczúr Emese a nemzeti karakterisztikát plafonig emelkedő hálós ketreccel szimbolizálja, amelynek külső oldalán a „zárkózz el” felirat látható, ha viszont bemegyünk, akkor a „ne zárkózz el” tanácsot kapjuk. Egy hátrafelé haladó biciklis videóját oda- és visszafele is lejátszó mű pedig a haladás szubjektív megítéléséről beszél.

Mindenki megtalálja itt a maga igazolását, és annak ellentétét is. Pedig a cél az lett volna, hogy a kiállítás kilökje a látogatót a megszokott kerékvágásból, észhez térítsen, vitára gerjesszen. Esetleg feltegye azt az eretnek kérdést, hogy a globalizáció gravitációhoz hasonló szükségszerűségei közepette van-e értelme a fenti kérdéseknek.

Nemzeti tapír

Ebben a kimért helyzetben azonban legfeljebb úgy kerül közel a látogató a számára idegen megközelítésekhez, mint az állatkertben a tapírhoz. Megnéztük, ilyen állat is van, mehetünk haza.

Persze érthető az óvatosság, veszélyes terep ez, a határozottabb irányultság könnyen csúsztathatja a kiállítást ideológiailag terhelt kurzusprodukcióvá. Csak hát a veszély együtt jár a rázós témákkal. Ha a kurátor nem akar kockáztatni, akkor érdemesebb kevésbé rizikós kérdéseket feszegetni. Nem jelent presztízsveszteséget az sem, legfeljebb nem lesz ilyen ütős a téma, nem jönnek már a megnyitóra annyian, mint egy átlagos kortárs kiállítás teljes ideje alatt.

A kiállítás, ha eltekintünk a bátor kérdésfeltevéstől, nem rossz. Bírtam Bukta Imte festményét a magyar vidéken álló kínai piacossal, Borsos Lőrinc mozgásérzékelős Parlamentjét, amely a látogató közeledtére rázkódni kezd, míg a kiállítás sokadik napján össze nem omlik. Tetszettek a vakolatba karcolt Magyarország formák, vagy a Societe Realiste rovásírásos Sztálinváros vége táblája. Sokat dobott az összképen Mátrai Erik lobogó zászlóárnya, amelybe minden nemzet látogatója beleláthatja a számára legfontosabb nemzet jelképét.

A névsort gyengébb, esetleg tehetségüket a kereskedelmi igényekhez alkalmazó művészek sora hígítja, de mivel nem akarom táplálni a nemzeti pesszimizmust, neveket nem sorolok fel.

Ilyen volt, ilyen lett a Műcsarnok

A kiállításról távozóban a nemzeti önazonosság felismerései helyett azt szűrtem le: a tárlat folytatja a sort, amelyet Gulyás még a Modemben kezdett el, például a Messiások című sztárkiállítással. A hangzatos cím ürügyén összeterelt nagy nevek – Warhol, Picasso, Marina Abramovic, Serrano - elkápráztatták a látogatókat, így végül keveseknek tűnt fel, hogy a végén sem gondolt mást a vallásról, a hitről, mint a jegy megvásárlásakor. Hasonló volt a hatása a szintén nagy tömegeket megmozgató Bizottság-kiállításnak is.

Gulyás Gábor Műcsarnoka úgy tűnik, alapvetően különbözik elődjének intézményétől. Petrányi Zsolt itthon ismeretlen kortárs világsztárokat - Luc Tuymanst, Michael Borremanst, a lipcsei iskola művészeit – hozta el, hogy aztán a kommunikáció hiánya miatt az esemény megmaradjon a zárt művészeti körön belül. Gulyás a széles közönséget megmozgató, a magyarországi közegben már eleve releváns témákat választ, amelyekről viszont nem derít ki sokkal többet, mint amit eddig is tudtunk. Például hogy "magyarnak lenni nehéz, de nem lehetetlen", ahogy azt Széchenyi a valóságban sosem mondta.

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!