Gyöngyi
6 °C
14 °C
Index - In English In English Eng

Ha nem bírja az akksi, oda a katarzis

2012.10.04. 02:01
Ottlikot nyugodtan, otthon, fotelben, sörrel a kézben, vagy út közben, autók közt kacsázva, benzingőzt szagolva, madárcsicsergés közepette lehet jobban befogadni? Mi most az utóbbi, alternatív megoldást választottuk, persze sörrel. Okostelefonra költözött az irodalom, konkréten a Hajnali háztetők.

Senkit sem lep meg a látvány, ha az utcán telefonját meredten bámuló, időnként idegesen bökdöső emberekkel találkozik. Ebből a szempontból nem lógtunk ki a tömegből, viszont sokan ráncolták volna értetlenül a szemöldöküket, ha megtudják, hogy Ottlik Géza Hajnali háztetők című regényét hallgatjuk, és csak azért kacsázunk fel-alá a városban, hogy a mű helyszínei előtt állva hallgathassuk végig a történetet. Az interaktív irodalmi séta a MOME Kreatív Technológia Labor, az MTA SZTAKI és a Petőfi Irodalmi Múzeum által közösen fejlesztett, ingyenesen letölthető alkalmazás keretében teljesíthető, az együttműködés pedig ugyebár az Ottlik 100 – Ottlik Géza emlékév alkalmából jött létre.

Kora reggeli indulás mellett döntünk, ami abból a szempontból nem rossz választás, hogy rögtön az elején összeszedünk egy 20 perces csúszást az eredeti programhoz képest. Az ok prózai, de számunkra nem túl megnyugtató: a kissé megkopott Androidos telefon nagyon (nagyon-nagyon-nagyon) lassan tölti le az applikációt, pedig van rajta 3G, de még így is az iPhone nyer, bár azt csak később vetjük be. A Mechwart tér közepén, a szökőkút mellett állunk, amit jól is teszünk, 50 méterrel odébb nem indulna el az alkalmazás, muszáj a megadott GPS-koordinátákon áthaladni ahhoz, hogy megtudjuk, merre kell tovább mennünk.

Tematikus blokk a jutalom

Kezdetnek egy kis lépcsőmászást ír elő a program, a néhány száz méteres séta alatt pedig meghallgathatjuk a regény bevezetőjét. Eközben igyekszünk alkalmazkodni a kissé szokatlan helyzethez: a fülünkben fülhallgató, szemünk a telefon képernyőjén megjelenő térképen, így azért bajos áthaladni a kereszteződéseken. Az első akadályt sikeresen vesszük, jutalmul egy gyönyörű kúria elé érkezünk a Rómer Flóris utcában. Itt máris képgaléria jelenik meg a telefonon, a harmincas évek báljait megörökítő fotókkal. Ehhez hasonló tematikus blokkok még jó néhány helyen jutalmazzák a túrázót: a képek mellett kisfilmek, cikkek és korabeli slágerek színesítik a sétát. A szöveg mögé illesztett univerzum féléves munka eredménye.

Ezen a ponton még egy térelem, a kúria elé direkt e célból kihelyezett pad is rádob az élményre, leülve tényleg kényelmesebben lehet böngészni a fotók között. Itt még mindent végig is nézünk becsületesen, később ennek lesz még jelentősége.

Tovább tekergünk a II. kerületben, amíg el nem érünk az egykori Ganz gyárba (ma ez a Millenáris), ahol a cselédség mindennapjairól, a nők korabeli helyzetésől kaphatunk plusz információkat. Jókat derülünk a vasalóreklámon és a hajdani mosógépen, majd tovább haladunk a Széll Kálmán tér felé. Mindeközben pereg fülünkbe a regény szövege, szemünk mohón tapad a telefon kivetítőjére. Az egykori Moszkván azért zsebre vágjuk az iPhone-t, biztos ami biztos alapon, és felugrunk a villamosra, a következő úticél ugyanis a Feneketlen-tó, odáig viszont nem kell szerencsére elgyalogolni. Ennek is lesz még később jelentősége.

Felhők az édenben

Zötykölődés közben teszünk egy gondolati kitérőt a Balaton felé, remek képek és még remekebb kisfilmek tökéletesítik az élményt, nagy lelkesen végig is nézzük az összeset. Néhány perccel később már a napsütésben fürdőző kacsák idilli látványa mellett merengve hallgatjuk Ottlik regényét, ám ezen a ponton már felhők gyülekeznek az édenben. Merül az aksi. Nem kicsit, nagyon. Ami talán köszönhető annak is, hogy másfél órával körábban letöltöttük az Ottlik-túrát. Az alkalmazás nagysága egyébként 290 MB, erre jobb, ha figyelünk, különben kedvenc játékaink és zenéink bánják majd a sétát.

Kicsit nagyobb tempóra kapcsolunk, a Móriczon már loholunk a villamos után, a Fővám térig tartó utazás alatt pedig kevéssé koncentrálunk a szövegre, inkább azon tanakodunk, hogyan oldjuk meg a mostanra égetővé váló töltő-kérdést. Úgy döntünk, a Csendesig kibírjuk, akármi is történik, oda úgyis be kell térni. A Váci utcán már a slágerek sem hatnak meg minket túlságosan, pedig ezeken egy órája még jól szórakoztunk, az Egyetem téren épp csak belelapozunk a jogászbálokat bemutató galériába, majd hatalmas megkönnyebbüléssel rogyunk be a Csendes Étterembe. Ezen a ponton telefonos segítséget kérünk, így fél óra múlva már el is tudjuk kezdeni a telefontöltést.

Aggódó tekintetünket végre az étlapra szegezhetjük – a Csendes amellett, hogy a regény fiktív kávézóját, a Raguzát helyettesíti, Ottlik-menüvel is várja az ekkorra már alaposan megfáradt túrázókat. Itt viszont színre lép az időfaktor: még nincs 11 óra, a kávézó viszont csak fél 12 táján tud ételt felszolgálni a vendégeknek. Kérünk tehát az Ottlik-étlapról kezdetnek egy Házikávét és egy 26 filléres sört, előbbi valójában presszókávé keksszel és kockacukorral, utóbbi pedig 3 számjegyű és forintban értendő, cserébe viszont jó hideg. Mivel a telefont teljesen fel kell töltenünk, az pedig nem két perc, így teljes lelki nyugalommal rendelünk tormás virslit és zsíroskenyeret is, az időnkból futja a várakozásra.

Egy órával később szellemileg felfrissülve, testileg elnehezülve, tehát elégedetten lépünk ki a Csendesből, hogy folytassuk a kalandozást. Bár az iPhone is feltöltődött, egy kicsit nehezen akar magára találni, hiába haladunk tyúklépésben, a GPS csak nem tudja pontosan meghatározni, hogy hol vagyunk. Szakszerű nyolcasokban rázzuk, hogy kalibráljuk az iránytűjét, de még mindig azt mutatja, hogy öt utcával arrébb, egy háztömb közepén álldogálunk, ráadásul azt sem akarja elismerni, hogy az előző pontot teljesítettük, így nem árulja el, merre kéne tovább indulnunk. Szentségelünk egy sort, kikapcsoljuk, bekapcsoljuk, és várunk. De legalább nem hiába: 5 percnyi ráolvasás után nagyjából megtalálja a térképen a valós koordinátáinkat, kiikszeli az előző pontot, és bevezet minket az V. kerület sűrűjébe. A Deák térről az Opera felé fordulva az Andrássy út elején már csendesen kacagunk azon a kijelentésen, miszerint „a távolban felsejlik a Hősök tere”, remegő lábakkal imádkozunk, hogy ne kelljen odáig eltalpalni. Az Operánál az Operáról, a Nagymező utcában a pesti mulatókról tudhatnánk meg újabb információkat, de gyanakvóak vagyunk, és nem merjük már megnézni sem a képeket, sem a videókat.


Ottlik nyomában nagyobb térképen való megjelenítése

Az „árnyas Liszt Ferenc téren” (így a szöveg) gyakorlatilag lépni sem tudunk az egymás sarkát taposó kávézóktól, amelyek a napsütéses időben dugig vannak tömve. A hangszórókból üvöltő zene pedig garantálja, hogy a regényből egy szót se értsünk, és hiába tudnánk elolvasni az ide vonatkozó részeket, semmi kedvünk ebben a forgatagban leülni és nekikezdeni a betűtengernek. A körútra csak a Wesselényi utcánál botladozhatunk ki, addig két helyen kelünk át az úttesten teljesen szabálytalanul, de legalább túléljük. A villamosra felszállva szeretnénk ugyan visszarázódni a regénybe, de lomtalanítás van a Teréz körúton, így az egész kocsi tele van kiskocsikon mindenféle tereptárgyakat szállító, és erről hangosan diskuráló emberekkel, akik nem restek teli torokból örülni a megszerzett javaknak. Sosem derül már ki, mi is történt itt a regényben, de valójában ez már nem is fontos, mert egy ideje elvesztettük a fonalat. Az amúgy is bonyolult történetvezetéssel operáló Hajnali háztetők ezen a ponton már kaotikus kuszaságba borulva, emlékeink utolsó foszlányain csüngve jelenik meg képzeletünkben. Még jó, hogy korábban olvastuk, különben egy ideje halvány lila gőzünk se lenne arról, mire megy ki a játék. A szerelmi vetélkedés, a műalkotás története és Lili bonyolult személyisége 5 órányi sétálás után monoton hangon felolvasott masszává folyik össze, már csak a szaftosabb részletek keltik fel az érdeklődésünket.

A Mester utcánál elhagyjuk a villamost, és a Bakáts tér felé fordulunk. A házibulik hangulata elevenedne itt meg, de két fotónál többet nem engedélyezünk magunknak, félve attól, ami bármikor bekövetkezhet – a telefon ugyanis már megint kezd láthatóan merülni. Mi sem vagyunk éppen csúcsformában, a Lónyai utca sosem tűnt még ilyen hosszúnak, remegnek a lábaink, a túra ezen pontján úgy érezzük, sosem érünk a végére. A Kálvin tér lebeg a szemeink előtt, illetve az onnan alig néhány percnyire található Petőfi Irodalmi Múzeum, a túra végső állomása. Monoton ritmusban lépkedünk, az Egyetem téren viszont nosztalgikus hangulat ragad meg minket – alig három órával ezelőtt is itt rohantunk el, akkor még sokkal fittebben. A PIM udvarán megkönnyebbülésünkbe a keserűség szögét veri a búcsúzó szöveg, ami arra buzdít minket, hogy a regény végkifejletét olvassuk el, akár itt helyben a könyvtárban, vagy egy padon ülve. Tehát még ha odafigyeltünk volna, akkor sem zárult volna megnyugtatóan a túra, így viszont csak a fájó láb maradt, meg egy nagy rohanás a végére.

Vegyes érzelmekkel összegezzük az Ottlik-túrát. Elsősorban nagyon, de nagyon örülünk annak, hogy van egy ilyenünk. Nem kis munka van benne, rengetegen dolgoztak rajta, szép és igényes termék született. Eredeti célja az lenne, hogy közelebb hozza az olvasókat az irodalomhoz.

A gondolat remek, a gyakorlat azonban már szül némi kétséget. Nehezen tudjuk ugyanis elképzelni, ahogy az elszántak nyakukba kapják a várost, majd amikor lemerül a telefonjuk, hazarohannak feltölteni, és sietnek vissza folytatni a túrát. De más gondjaink is akadtak. A kezdeti nehézségek – Android vs. iPhone – mellett a a 6 órás túra (ami alatt elvileg teljesíteni lehet a 16,6 kilométeres utat) bizony, nagyon hosszúnak bizonyult. És nem csak a telefon bírta nehezen, de mi is. Mert a kezdeti lelkesedést azért egy idő után felülírta az alig hallható szöveg, galériák híján pedig csak végigrohantunk az amúgy már ismert városrészeken, így a pluszélmények is elvesztek. Épp a vége felé lettek egyre nagyobbak a távolságok, így a felolvasott regényrészletek is, de ekkorra már mindegy is volt tulajdonképpen, hogy hol járunk a történetben. Az sem segített sokat, hogy állandóan figyeltük a térképet, így ugyanis számos galibába keveredhet az ember, nekünk egyetlen lámpaoszloppal sikerült közelebbi kontaktusba kerülnünk, de az is bőven elég volt ahhoz, hogy óvatosabb üzemmódra kapcsoljunk. Ráadásul alapvetően magányos sétáról van szó, hiszen végig fülhallgatóval a fülünkben mozgunk, ami csak egy ideig szórakoztató.

Gondolhatnánk, hogy ketten szerencsés elindulni, megosztva a fülhallgatót, és ha lemerül az egyik telefon, akkor előkapjuk a másikat, és folytatjuk azon a túrát. Ez azonban nem ilyen egyszerű, ugyanis az útvonalat csak akkor lehet teljesíteni, ha egészen az elejétől folyamatosan haladva érintjük az összes pontot. Út közben nem lehet egy másik telefonnal csatlakozni, ami az alkotók szempontjából teljesen érthető, hiszen azt szeretnék, ha mindenki az elejétől élvezné a sétát, a felhasználók szempontjából viszont nem túl praktikus dolog.

Az alkalmazásban rengeteg további funkció van, amit mi ki sem mertünk próbálni, nehogy idejekorán veszítsük el navigációs eszközünket, pedig izgalmasan hangzanak. Az egyes pontokról lehet például fényképet készíteni, idézetet választani hozzájuk a regényből, majd megosztani őket ismerőseinkkel, sőt, van egy kronologikus napló is, ahol az egyes dátumokhoz kacsolhatjuk a mű eseményeit, így könnyítve a megértést.

Ettől függetlenül a kezdeményezést mindenképpen jónak tartjuk, hasonló túrákat pedig máskor is szívesen járnánk végig, feltéve ha egy kicsit rövidebbek. Egy Krúdy-novellát például kifejezetten hasznosnak tartanánk, abba ugyanis nem csak egy kávézó férne bele.

(Az Ottlik-túra letölthető a Guide@Hand oldaláról)