Az outdoor pornó ünnepe

Az élet a látszat ellenére tele van misztikummal, itt van például a hegymászás: az ember a teljes bizonytalansággal néz szembe, amikor kiteszi magát a természet szeszélyeinek, cserébe viszont szembetalálja magát a boldogsággal. Ugyanennyire rejtélyes a hegymászófilmek világa is. Ugyanezen ember a végletekig kiszámíthatóval néz szembe, de mégis hasonló módon örül. A hegymászófilm ugyanis, minden technikai bravúr és fennkölt mondanivaló ellenére sem meglepetésekkel teli műfaj. Az alapképlet a következő: egy-két marcona, borostás férfi/laza, borzas hajú srác kitűz valami irreálisan nehéz célt (havas hegycsúcs, óriás sziklafal), megpróbálják megmászni, majdnem kudarcot vallanak, de aztán sikerül. Stáblista+jó zene.

Olyan ez, mint a pornó. A kedves néző már az elején tudja, minimális a valószínűsége annak, hogy a pohár vízért bekopogó délceg kertészfiú a film végén összetörten ül majd a kombinés háziasszony mellett, és erekciós problémáiról vall megrázó őszinteséggel.

Mégis, mindkét műfaj hatalmas sikerrel fut. A pornó számára ezért kitalálták az internetet, az outdoor filmeknek pedig fesztiválokat rendeznek. Magyarországon harmadszor ment a North Face Reel Rock, tömött termekben futottak a filmek, pótvetítéseket kellett beiktatni, hogy minden feltüzelt mászó, raftingos és hegyi bringás láthassa, amint hősei végül elérik kitűzött céljukat.

Német precizitás

A lelkesedés egyébként három tényező miatt is érthető. Egyrészt egy ilyen helyen tényleg mindenki megfordul, aki érdeklődik a téma iránt, így legalább akkora hiba kihagyni, mintha Paris Hilton nem menne el Cannes-ba. Másodszor a dokumentumfilmekből kiderül, hogy mik az aktuális trendek. Érintettségem okán a hegymászásról tudom biztosan, hogy ugyanúgy fejlődik, mint valami művészeti ág. Mindig vannak jellemző célkitűzések, technikák, megoldások, amik jelzik, hol tart most a sport. Harmadrészt pedig a profi stáboknak köszönhetően a filmek a végkifejlet ismeretében is szórakoztatók.

Hogy erről nem a téma, hanem a jó iparosok tehetnek, rögtön az elején kiderült. A világhírű Alex és Thomas Huber filmjének sikeréhez minden adott volt: a német testvérpár a világ legjobbjai közt van negyven éven felül is. Három évtizedes tapasztalatuknak köszönhetően szinte évente rukkolnak elő izgalmas projekttel a nagyfalas sziklamászásban. Patagóniában másznak (itt találkoztunk is velük), vagy éppen az Antarktiszen, jelen esetben pedig a német Alpokban tűznek ki nagy célokat. A drámát azonban nem csak a magasság csempészi az életükbe. Alexnek néhány éve daganatot találtak a gyomrában, bátyja pedig depressziós lett. A német stáb beleadott mindent, hogy kihozzák a sztoriból a maximumot: 3D-ben forgattak, óriás stábbal, levegőből és a falon lógva vették a sziklafalon izzadó testvérpárt. De megfelelő érzék híján végül olyan unalmas filmet rakjanak össze, mintha Szalai Annamária forgatta volna, hogy elriassza az embereket az ilyen őrültségektől.

A nézőt csak a negyed óránként puffanó, patetikus lózungok riasztották fel: a sziklán önmaga az ember, csak így teljes az élete, egyetlen pillanatba sűrűsödik a lényeg, stb. Az egész annyira volt hiteles, mint egy turisztikai film a Berchtesgaden nemzeti parkról.

Hányás nélkül is érdekes

Ezek után egy szétesett magyar művészfilm is hatalmas előnnyel indult volna. Érthető, hogy mekkora sikere volt az Alex Honnoldról forgatott mozinak. Az amerikaiak a műfaj mesterei, az általuk kitalált megoldásokat utánozza minden outdoor-filmes: sok közeli kép a mászóról, bevágott interjúk a sztártól és haverjaitól, bravúros felvételek, és humor. Az egészhez pedig remek alany a fiatal amerikai srác, akiről látható, hogy félszegsége nem megjátszott, hogy tényleg esetlenül mozog a földön, egy lepukkant lakásban él a haverjaival, és önbizalom csak sziklamászás közben csillog a szemében.

A történet a tavalyi film folytatása: Honnold akkor, ezerméteres falak biztosítás nélküli megmászásával világhírű lett, reklámok főszerepét kapta meg, maga pedig belekerült a profi sportolók mókuskerekébe. A mostani filmből egyedül a kritikai hang hiányzott, a három nagy Yosemite-i fal szólómászása ugyanis egyértelműen a közönségnek szólt, és nem volt köze az általa amúgy űzött nagyfalas műfajhoz. Kötelekbe, karabinerekbe kapaszkodva mászott. Teljesítménye fizikailag és pszichésen is emberfeletti volt, de manapság a trend az, hogy a mászó kevés eszközt használ, és azokat csak biztosításként, nem pedig a feljutáshoz veszi igénybe.

A nyolcezer méteres hegyek idén is kimaradtak a programból, a profi mászók a kereskedelmi expedíciókkal elborított nagy csúcsok helyett ugyanis inkább az alacsonyabb, de komoly hegymászótudást igénylő 6-7 ezresekre járnak. Az idősebb generációba tartozó Conrad Anker himalájai Mt. Merura vezető expedíciója nem csak azért volt lenyűgöző, mert 6300 méteren láthattunk olyan mászást, ami tengerszinten sem volna könnyű feladat. Hanem mert kiderült, hogy egy profi stáb a szimpla dokumentumfilmet is képes játékfilmesen izgalmassá tenni.

Elfogultságomra gyanakodva végül beültem vadvízi evezős programra is, hogy kiderüljön: érintettségem okán lelkesedem, vagy a jó filmek laikusként is élvezhetők. Csupán két tapasztalatom volt ugyanis a témában. 1. Egyszer vadvízi kajakoztam, ami izgalmas volt, bár borultam párszor. 2. Utána két napig hánytam, mert mint kiderült, a Vágba vezették a közeli sertéstelep szennyvizét.

A vad Kongó folyón kajakozást bemutató film azonban ilyen emlékek ellenére is izgalmas volt. Négyórányi extrémsport-dózis után bágyadtan néztem a közönséget, amint felsőkategóriás technikai ruházatba öltözve kiáramlik a Körútra. Megnyugtató volt a tudat, hogy így egyikük sem fog megizzadni, megfázni, vagy átázni a hazafelé vezető villamos úton.