A saját elitje fosztja ki az országot

Abban a korban alapítottál zenekart, amikor a kortársaid javarésze a punk színtéren már vagy visszavonult vagy el is távozott. A Flash előtt csak passzív résztvevője voltál a budapesti underground mindennapjainak?

Voltak ugyan számaim, és gitározgattam is, meg az Embersport nevű együttesnek is írtam pár dalt, de az időm nagy része inkább drogozással telt. Volt például egy nappali pszichiátriai klinika a Kulich Gyula téren (a jelenlegi Kálvária tér), ahol nemcsak hogy aludni, hanem bulizni is lehetett. Akkoriban persze mindenki keménydrogon volt, dr. Gerevich József addiktológus pedig tanulmányokat készített az ott mesterségesen kikelesztett underground arcokról. Amiatt is jártunk oda, mert így a rendőrség nem csesztethetett annyit a munkakerülés miatt. Mert ha túlnyúltál a harminc napon, akkor bizony elvihettek Baracskára egy kis krumpli- vagy marharépaszedésre.

Az Embersport zenekar a Flash előzménye volt?

Valamikor a nyolcvanas évek első felében alakult, és csak nagyon ritkán koncertezett – többnyire az Ikarus Műelődési Házban. Olyan zenekarok léptek ott fel akkoriban, mint az URH vagy a korai Kontroll Csoport, és olykor az Embersport is befért a programba. Mi akkoriban az úgynevezett undergrundnak is az undergrundabb részét képeztük. Hangszereink nem nagyon voltak, és akadt, hogy előbb jött a koncert ötlete, és csak később raktuk össze a számokat. Inkább a drogozáson volt a hangsúly. Idővel persze elkezdtek kihalni belőle az emberek: volt aki öngyilkos lett, valaki disszidált.

Nagyon furcsa időszak volt. Aztán később, mikor lecsengett Neurotic-időszak, amikor ezeknek az arcoknak egy része megtért, szektás lett, és már az Európa Kiadó is feloszlófélben volt, akkor keletkezett egy kis kulturális űr. Ekkor csináltuk meg a Flasht. Két zirci haverom játszott benne: az egyik most egy metálos, lepattant csöves, a másik meg filozófiaprofesszor.

Épp egy keményebb mákszezon idején tartottunk, amikor megjött Los Angelesből az egyik gitáros – akit egyébként a nála húsz évvel idősebb nője tartott el –, és elkezdett játszani, én meg írtam rá pár szöveget. Így születtek a "Twenty" és a "Kúrom a nőt" című szerzemények. Az első koncerten fél-fél óráig játszottuk ezeket a számokat a megjelent harminc-negyven embernek. Szerencsére nemcsak mi élveztük nagyon, hanem ők is.

Akadnak még olyan nagy túlélők ebből az időszakból, akiket szívesen hallgatsz, vagy esetleg nézel meg akár még ma is?

A Bizottság sajnos megszűnt, pedig őket és az utánozhatatlanul abszurd látásmódjukat nagyon szerettem. Volt például egy időszak, amikor a sorkatonaság elől Prágába menekültem, és a kinti haverjaim révén szereztem munkát. Bármit, mondjuk lépcsőház-takarítást. De ezt úgy kell elképzelni, hogy olyan tíz-tizenöt sör elfogyasztásával kezdődtek az átlagos hétköznapok. Akkoriban több haverom volt ott, mint itt, Budapesten, és így egy idő után már elég otthonosan mozogtam a prágai underground életben. Ennek köszönhetően barátkoztam össze a Plastic People (Plastic People of the Universe, cseh avantgárd rockegyüttes) zenekarral, akik igazi állatok voltak egy olyan rendszerben, ahol a rockkoncertek Prága ötven kilométeres körzetében formálisan be voltak tiltva. Ennek kijátszására a helyi tűzoltózenekarokkal futballmeccseket szerveztek különböző kisvárosokban, majd azok után közös koncerteket adtak. Tőlük kaptam például underground felvételeket, amiket miután nagy-nagy izgalmak árán átcsempésztem a határon, rögtön a Zámbó Öcsiéknek (ef Zámbó István, képzőművész, az A. E. Bizottság egyik alapítója) passzoltam tovább. Szóval szeretem azt gondolni, hogy egyfajta hírvivői szerepet is betöltöttem a Bizottság életében.

És hogyan készültök a következő koncertre? Lehet már tudni, hogy mikor és hol esedékes?

Csak a szokásos: majd próbálgatunk és eljátszunk annyi számot, amennyit csak tudunk, vagy épp idő van rá. Tervezünk viszont egy hétvégi minifesztivált a nyárra a csillebérci úttörőtábor helyszínén. Az lesz a neve, hogy Flash Fasztivál. Nem lesz se Quimby, se Tankcsapda. Helyettük elhívjuk a barátainkat, például a Honek-keréket, Sickratmanéket, a Létrákat, az Ági és a Fiúkat. Mi szervezünk majd mindent a büfétől a sátrazásig.

Honnan a láncfűrészek iránti őrület?

Ja, hát én Sopronban végeztem az erdészeti szakközépiskolában, és tudok is fát dönteni! A legutóbbi A38 hajós koncertre például amiatt nem tudtam elvinni a motorfűrészemet, mert épp elromlott. De ha megjavítom végre, akkor szerintem állandó szereplője lesz majd a koncerteknek. Egy kis politikusbábu-aprításra használjuk majd!

Feltűntél nemérigében a Magyar Független Film és Video Szövetség egyik vetítésén. Mit keresel te ilyen rendezvényeken?

‘94-95 tájékán Artner Iván rádióamatőr cimborám – aki egyébként a Tilos műszaki alapítója is volt – leszedte a MIR-űrállomás kódolatlan adását egy saját maga által állított, négyméteres lavórantennával. A hetven-nyolcvan órányi felvételből majdnem egy év alatt válogattam össze azt az anyagot, amit végül ketten raktunk össze Égi Rovar címen. Azóta érdekelnek a kisfilmek: vettem egy kamerát, készítettem videoklipet a Flashnek (a Ne szokj! című számhoz) és a Colorstarnak (az O-Zone című dalhoz) is.

És mit csinálsz, amikor nem Dr. Flashként mondod meg? Mivel keresel pénzt?

A filmezgetés után jött el az, hogy elmentem szociális munkásnak. Akkoriban indult be csak igazán a kapitalizmus és kezdett el minden brutálisan pénzbe kerülni, úgyhogy muszáj volt valamit tenni, és nekem ez volt a leginkább testhez álló. Egyébként sok régi haverom is ebben a szférában helyezkedett el – talán nem véletlenül. Egyébként egy utógondozóban dolgozom, onnan jövök most is, huszonnégy órás ügyeletről. És akkor valahogy sikerült ezt összeboronálnom a videózással, és készítek még máig dokumentumfilmeket. Legutóbb egy iráni menekült srácról csináltam videót, amiben elmeséli, hogy lett keresztény, hogyan szökött meg, majd hogyan vált végül gyerekgondozóvá itt Magyarországon. Meg másodállásban dolgoztam egy ideig a HVG-nek is. A Gyurcsány-éra alatt forgattam az utcai tüntetéseken. Volt hogy be is vittek, és a Nemzetközi Újságíró Szövetség szólalt fel melettem!

Mikor szelídültél családapává? A család domesztikált, vagy saját elhatározásból történt így?

Nem volt semmiféle pálfordulás. Bizonyos kérdéseket illetően ugyanolyan vadnak érzem magam még mindig, de már nem iszom vagy drogozom minden nap, mint régen. Valószínűleg nem is lennék már életben. Csúnya közhellyel élve egyfajta “szellemi fejlődésnek” köszönhetem, hogy még itt ülhetek. De ez tényleg egy nagyon-nagyon csúnya közhely.

Hogyan éled meg Magyarország jelenlegi helyzetét? Milyen most magyarnak lenni?

Egyre durvább vonalakhoz érkeztünk. Az elit mint élősködő települt ránk, és mindazt a pénzt, amit magába szipkáz, nem forgatja vissza a társadalomba. Emiatt a középosztály például lerohad, és teljes társadalmi katasztrófa van kialakulóban. De ez nemcsak Magyarországon van így, hanem szinte az egész világon.

De itthon például nyilvánvalóan nem volt rendszerváltás sem. Attól mert kivonultak az oroszok, még ugyanannak az elitnek a gyerekei maradtak a nyakunkon. Egyszerűen nem változott semmit az a struktúra, ami a boldog keveseknek jólétet biztosított, és biztosít még most is. Mert el lehet kezdeni mondjuk zsidózni meg cigányozni, de ez a félregondolkodás legundorítóbb példája, érted. Én egyébként azért vagyok ilyen brutálisan elitellenes, mert ezek egyszerűen tényleg mindent megtehetnek, törvények felett állnak. És amíg nincs jól az orrukra koppintva a képviselőknek, addig tudni is fogják, hogy bármit megtehetnek, csak azért, mert megtehettek eddig is. Nem mondom, hogy motorfűrésszel le kell vágni valamelyiknek a fejét, de akár ezt is mondhatnám.

Láthattunk már a Fedél Nélkül magazin címlapján, és gyakran feltűnsz a hajléktalanok érdekvédelmét szolgáló rendezvényeken. Mennyi ebb[l a szolidaritás, és mennyi a személyes érintettség?

Ja, igen, van egy haverom, aki Nürnbergben mérnökösködik, egyetemi tanár, de közben punk is a forma, az aluljáróba jár le bulizni meg társasági életet élni. Az ő révén kerültem bele a Fedél Nélkülbe. Hát hol máshol lökhetném olyan hitelesen az elitellenes dumát, ha nem ott? De osztottam már például teát, meg dolgoztam nappali melegedőben is. Az is elég kemény, amikor a mentősök nem akarják elvinni a megfagyott embert. Tudok azért egysmást.

Az alkotmánymódosítások kapcsán nemrég ismét fellépett a Flash a Ferenc körúti aluljáróban. Miért?

Mert egyszerűen nem lehet ennyire végtelenül elcseszetten csinálni a dolgokat! Annyira durva és aljas dolgok mennek manapság. A saját elitje fosztja ki az országot. De így van ez már ősidők óta, visszamehetünk egészen Csák Mátéig, az Aranybulláig, vagy akár a hét vezérig és a kiskirályokig is. Valaminek viszont előbb-utóbb történnie kell.

Mi lehet szerinted a megoldás?

Bár nyugaton már kifulladtak a civil mozgalmak, én továbbra is az alulról történő önszerveződést tartom a leghatékonyabbnak. És mindenképp javít a helyzeten, ha az egyébként irtózatosan elszigetelt társadalmi csoportok információkhoz jutnak egymásról. Mert minél kevesebb információnk van egymásról, annál manipulálhatóbb a társadalmunk, és minél többet tudunk a többiekről, annál könyebb kiállnunk egymás mellett. A dokumentumfilmjeimmel is az a célom, hogy lássák, észrevegyék egymást az egyes rétegek. Ez a látókör-szélesedés talán olyan ellenszervedőzéseket vált ki, amelyek összességével ki lehet végre űzni ezt a lábszagú, keleti diktatúra felé haladó kretén bandát. Itt van ez a vidéki, pálinkás hülyegyerek, aki elindult masírozni a hatalomért. Ha megvalósulnak a tervei, az ország vesztett, ha pedig nem, akkor meg ő vesztett.