Óriás katicával a valóság ellen

A magyar fotográfia világhírű, ezt az üzenetet a magyar múzeumoknak talán már sikerült átvinniük: volt kiállítása Robert Capának és Munkácsi Mártonnak a Ludwigban, a Szépművészetiben pedig feltűnt André Kertész, Brassai és Moholy-Nagy is. A kép ugyanakkor felemás volt, mert a kis galériákat elkerülő közönségnek úgy tűnhetett, hogy a klasszikus korszak végén a magyar művészek elrakták a fényképezőgépeiket, hogy azok azóta a szekrényben porosodjanak.

Persze nem így történt, a magyar fotósok továbbra is lekesen kattingattak, csak éppen mostanáig nem jutott eszébe senkinek, hogy a legjobbakat összegyűjtse egy kiállításon. A Nemzeti Galériában pénteken nyílt „Magyar fotóművészet az új évezredben” így már csak azért is érdekes, mert mint egy plázában, egyetlen helyen nézhetjük meg a teljes termékskálát. A praktikumnál is lényegesebb információ, hogy a megakiállításon kiderül: a magyar fotográfia továbbra is világszínvonalú. Igaz, a fotózás közben már teljesen mást jelent, mint a klasszikus időkben.

Nem tudjuk lefényképezni a világot

Meglepődik, aki szépen fotografált tájakat, aktokat és dokumentarista képeket vár. A fotó időközben ugyanis már nem a valóság leképezéséről szól. A fényképezőgép időközben ugyanolyan eszköz lett, mint amilyen például az ecset, amivel realista módon lefesthetjük Lázár Jánost, amint fél kézzel kicsavar egy trafikot a gaz multi kezéből, hogy a népnek adja. De a művész ugyanúgy megörökítheti a benyomását a fenti kérdésről, például a gomolygó lila paca képében.

Ez a folyamat persze nem friss, a fotózás kezdetei óta kísérleteznek azzal, hogy az autonóm képalkotás eszközeként kezeljék a fényképezőgépet: módosítják a gépet, a fényérzékeny felületet, vagy éppen a már kész képet, hogy a kívánt hatást érjék el. Ez azonban az utóbbi tíz évben gyorsult fel, a digitális technológia elterjedésével, amikor a képmanipuláló szoftverek révén nyilvánvaló lett, nem az a lényeg, hogy mit látunk, hanem hogy mit akarunk láttatni.

A kiállítás 22 művészének anyaga összességében arról szól, hogy a technika fejlődése valójában nem a valóság egyre precízebb leképezését tette lehetővé, hanem hogy végképp feladjuk a reményt: megörökíthetjük a környezetünket. A fényképezőgép, a technika ugyanis önmagában is módosítja a valóságot, és csak tőlünk függ, hogy ennek milyen teret engedünk. Vannak fotósok, akik korlátok közt tartják a lehetőségeket: Korniss Péter ironikus fotósorozatának betlehemezői a valóságos városi környezetben tűnnek fel. A rideg lakótelepen összerendeződő klasszikus beállítások már nem egy eseményről, hanem a hagyományok fennmaradásáról, torzulásáról szólnak.

Sikeres fotóriporteri pályáját a megalkuvásmentes művészetért elhagyó Dezső Tamás első látásra dokumentarista fotói a monokróm színhasználat, a sajátos beállítások miatt válnak szinte kétdimenziós, lassú ritmusú, festményszerű csendéletekké. És ugyanígy lesznek geometrikus mintákká Pecsics Mária tájképei, vagy Barta Zsolt Péter makro felvételei.

Álkatasztrófák és nem létező tájak

Csak egy kicsit kell állítani a gombokon, hogy a képet teljes egészében a technika jellemzői, vagy a művész elképzelései határozzák meg. Kudász Gábor Arion kiüresedett tereket ábrázoló, neofényű fotóit, a párás üvegre tapadó nehéz leveleket már senki nem keresné a környezetében. Gerhes Gábor klasszikus sorozata pedig alkotási folyamatában is elszakad a valóságtól: a művész műtermi körülmények közt keveri ki egyszerre ironikus, mély értelmű és banális jeleneteit.

A kiállításra beválogatták az összes kedvencemet: Gyenis Tibort, aki nem a képet, hanem a valóságot preparálja óriás katicával, gumipókkal kifeszített fákkal és ezüstdelfinekkel. Szabó Dezső áldokumentarista felvételei a kiállítás eszenciáját jelentik: a mélytengeri felvételeket, magashegyen készült képeket, a kiégő autó dokumentarista felvételét a művész műteremben, makettekkel építi meg, olyan precízen, hogy a végeredmény lejöhetne egy napilapban is, illusztrációként. Bónusz, hogy a kiállításon leleplezik a trükköket is.

Ősz Gábor itt nem monumentális camera obscura-felvételeit mutatja meg, hanem üres szobák kisméretű fotóit, amelyeket aztán falnyi méretűre nagyít, így teremtve lebegő, földöntúli hatást.

A válogatás elmerészkedik azokig az alkotókig, akiket már egyáltalán nem szoktak a fotográfia kapcsán emlegetni. Eperjesi Ágnes vagy Esterházy Marcell képzőművészek, akik egyes munkáikban a fotósok eszközeivel dolgoznak. Meghívásuk egyébként érthető, hiszen éppen arról van szó, hogy nincs értelme tovább fenntartani ezeket a határokat.

A kiállításról egyetlen dolgot hiányoltam, a friss gyümölcsöstálakkal keringő táncosnők mellett: a kurátori koncepciót, amelynek mentén összeválogatták a képeket. Az egyébként erős lista így ugyanis olyan képet rajzol ki, mintha művészeti plázában járnánk, ahol annyi a lényeg, hogy minden nagy márka megjelenjen. A Magyar fotóművészet az új évezredben cím persze jelezte, hogy a cél az összefoglalás, így a kiállítás remek felzárkóztató azoknak, akik egy nagy lendülettel szeretnének bekapcsolódni a játékba.