Előd
10 °C
24 °C
Index - In English In English Eng

Nem olyan jó hősnek lenni

2013.06.30. 15:55
Utolsó napját tölti Alföldi Róbert, a Nemzeti Színház főigazgatója, aki már kifáradt az állandó balhéktól, de örül, hogy előadásaival a közgondolkodásra is hatni tudott. Szerinte addig kell beszélgetnünk, amíg még lehet, mert egyre többen csak igazodni akarnak az elvárásokhoz. Nem érdeklik a csúcsok, csak színházat szeretné még csinálni.

Egy hatalmas szemetes áll az iroda közepén. Milyen érzés öt év után ebben a hatalmas irodában összepakolni? Mit dob ki, és mit tart meg?

Ez egy ugyanolyan költözés, mint bármilyen másik. Azt gondoltam pár hónapja, hogy nehezebb lesz, de az utolsó előadás után átszakadt valami, és most már könnyű. Nem akarok foglalkozni azzal, hogy ez hogyan hat rám, elfáradtam.  Ez egyszerűen egy praktikus folyamat, elsején reggel kilencre ki kell üríteni az irodát, és rendnek és tisztaságnak kell lennie. Ez a feladat.

Most egy ideig nem lesz irodám, ezért a saját bútoraimat, a festményeimet, és a könyveimet hazaviszem.

Hogyan zajlik az átadás-átvétel? Az erre kinevezett miniszteri biztossal, Fekete Péter békéscsabai igazgatóval hogyan sikerült az együttműködés?

Azt hiszem, itt van az épületben most is, végzi a dolgát, ahogy én is végzem az enyémet. Az átadás-átvétel jelentős része olyan gazdasági és műszaki természetű feladatokból áll, amelyekhez amúgy sem értek, ezt a munkatársaim intézik. Én július elsején aláírom a szükséges dokumentumokat.

Amikor februárban beszéltem a miniszterrel, abban állapodtunk meg, hogy nem egy felettest, vagy revizort kapok a fejem fölé, a miniszteri biztos tényleg csak az átadás-átvétel folyamatát segíti majd. Ellenkező esetben nem vállaltam volna tovább az intézmény vezetését a hivatalos átadásig. Ragaszkodtam ahhoz, hogy június végéig én dönthessek mindenről, amiről a Nemzeti Színház főigazgatójának döntenie kell, és megkapjuk az éves költségvetés felét. Ezt az összeget nemrégiben maradéktalanul át is utalták, azt hiszem, az utolsó fél évünk sikeres volt, így már csak a végjáték van hátra.

Hányszor beszélt Vidnyánszky Attilával, amióta megnyerte a pályázatot?

Egyszer beszéltem vele, amikor ebben az irodában megkérdeztem tőle, hogy a Mephistót átvihetjük-e a Vígszínházba. Azt mondta, igen. Muszáj volt megkérdezni, hiszen ez a darab jogilag a Nemzetié, de ő a sajtóban megüzente, hogy nem akarja a repertoáron tartani.

Ez lett volna az egyetlen fontos téma?

Hát, mégis mit beszéljek vele? A sajtóban elmondott mindent, a Nemzeti Színházban játszott darabok közül egyetlen egyet sem akar megtartani az új évadban, tulajdonképpen sóval akarja behinteni a mostani színház helyét. El akarja tüntetni a nyomaimat is. Ezek után nem hiszem, hogy sok mindenről kéne beszélgetnünk.

A pályázat elvesztése után az ország egyik fele hőssé emelte, sokan azért álltak sorban a Nemzeti Színház jegyeiért, hogy ezzel demonstrálják, nem értenek egyet a jelenlegi vezetés kultúrpolitikájával. Milyen érzés hősnek lenni, és milyen hatása van ennek egy színházi ember szakmai munkájára?

Ezt egyáltalán nem olyan jó megélni. Természetesen az jó érzés, ha hosszú sorok kígyóznak a Nemzeti Színház pénztára előtt, és ha negyed órán át tapsolnak egy-egy előadásnak. De azért nevetséges, hogy semmi mást nem csináltam, minthogy lelkiismeretesen, a saját szabályaim szerint végeztem a munkám, és ez itt és most már elég ahhoz, hogy valaki kvázi hős legyen. Csak csináltam azt, amiben hiszek, és nagyon nagy baj van az országban, ha már hősiesnek számít az, ha valaki nem próbál megfelelni a hatalomnak és igazodni.

Persze egy fontos intézmény élén tettem mindezt, de az, hogy egy állami intézmény egy demokratikus jogállamban a szabadság szimbóluma lett, csak azért, mert nem szolgálta ki vakon a hatalom igényeit, egyszerre szörnyű és csodálatos. Azt gondolom, hogy nagy baj van az országban akkor, ha a szomszédos Ludwig Múzeum frissen kinevezett igazgatónője, Fabényi Júlia azt nyilatkozhatja az Indexnek, hogy nem lehet, egy állami intézmény független, mert akkor nem kap támogatást.

Hitt a pályázat beadásakor abban, hogy nyerhet?

Volt, hogy hittem abban, hogy ez egy tiszta pályázat lesz. Amikor kiderült, hogy kik fogják elbírálni a pályázatokat, na, akkor már nem reménykedtem. De tényleg, azt hittem, hogy ha a Nemzeti Színház élére nem politikai alapon nevezik ki a főigazgatót, azzal egy csapásra elhallgathatták volna az összes kritikus hangot, ami azt állítja, hogy jelenleg Magyarországon a kultúrában csak akkor lehet érvényesülni, ha egy művész igazodik az elvárásokhoz. Persze ezzel azt feltételeztem, hogy a rendszer képes komplexen gondolkodni. Úgy tűnik, hogy nem képes.

Több interjúban is azt nyilatkozta, hogy mindig csak az mentette meg az elmúlt években, hogy túl nagy botrány lett volna az esetleges kirúgásából. Nem érzi, hogy nem csak ezért tölthette ki az öt évét, hanem azért vannak olyanok a kulturális vezetésben, akik értékelik a szakmai munkáját és a művészetét?

Persze, sok politikus vagy éppen jobboldali közéleti személyiség jár a Nemzeti Színházba, de nyíltan nem mertek kiállni mellettem. Szerintem nem tudnak mit kezdeni velem azzal, hogy én mindenfajta igazodás nélkül vezettem ezt az intézményt. Én nem vagyok anarchista, kifejezettem konformistának tartom magam, aki tudja, hogy egy ilyen intézmény élén muszáj néha kompromisszumokat kötni. De a művészi szabadságból nem engedtem soha, és nem is fogok. Igaz viszont, hogy öt éven át egyetlen egyszer sem telefonált le senki, hogy ezt a darabot talán nem kéne műsorra tűzni, vagy ezt a másikat inkább mutassuk be. Soha nem akartak igazodásra kényszeríteni egyik kormányzat alatt sem, talán mert tudták, hogy úgyis esélytelen.

A közelmúltban adott interjúkban hangsúlyozta, hogy a jelenlegi pályázati rendszert álságosnak tartja, hiszen nem a pályázati anyag és a szakértők értékelése számít, a politikai döntéshez alakítják a pontszámokat. Ha ennyire kiállt a tiszta, pályázati rendszer mellett, akkor miért kezdett el tárgyalni egy új színház lehetőségéről a fővárossal és a kulturális vezetéssel?

Magam is csodálkozom, de engem nem kirúgtak a Nemzeti Színházból, hanem kitöltöttem az öt évemet. Egy új színház lehetősége a mi esetünkben azért lett volna speciális helyzet, mert a társulat egyben tartásáról volt szó. Én kerestem meg a minisztériumot egy ötlettel, amiről előre megmondtam, hogy csak április 20-ig érdekel, addig érdemes beszélni róla, hiszen a társulat tagjainak a jövőjét nem kockáztathatom, nem mondhatom nekik, hogy várjanak rám a végtelenségig.

Tulajdonképpen egy olyan színházat szerettünk volna létrehozni, amely egy idő után függetleníteni tudja magát az állami támogatástól, és képes magántőkéből megélni. Nem tudom, az is lehet, hogy mégse szerették volna annyira mégse, hogy ez az ötlet megvalósuljon, vagy csak a bürokrácia túl lassú és nehézkes, de a pillanat elmúlt.

Mindez csak azért fontos, mert én igenis hiszek abban, hogy van értelme egy tiszta pályázati rendszernek, és ha a kérdésben ott bujkált volna a rám kimondott ítélet: nem, nem akartam kimutyizni magamnak egy színházat. Nem akartam, hogy egy már meglévő intézmény vezetését odaadják nekem, vagy egy kirakatpályáztatás után nekem ítéljék. Volt egy ötletem, és megkerestem vele a kulturális vezetést.

Kikért aggódik jobban, akik elmennek a Nemzetiből, vagy akik maradnak?

Ez egy jól hangzó bulvárkérdés, de nem hagyom, hogy ez a beszélgetés ebbe az irányba kanyarodjon, ez egy személyes ügy, nem fogok neveket mondani. Mindenkinek mások az egzisztenciális, szakmai, vagy éppen filozófiai motivációi, és ezeket figyelembe véve kellett döntést hoznia. És talán voltak, akik nem biztos, hogy a legjobb döntést hozták.

De nem vártam el senkitől, hogy felálljon miattam. Őszintén, ennek nem is lett volna értelme, hiszen attól függetlenül, hogy hányan mentek, vagy maradtak, kik álltak fel miattam és értem, ennek, amit mi itt öt éven keresztül építettünk, menthetetlenül vége van.

Egyáltalán próbálta uralni a színház körüli ügyeket, hogy elkerülje, hogy olcsó mártírrá váljon, vagy csak sodródott az eseményekkel?

Persze a munkatársaim és én folyamatosan azon voltunk, hogy ne menjünk bele helyzetekbe, ne üljünk fel a provokációnak. Minden ötvenedik labdát csapjuk csak le. Például, ha a főváros vezetése a Nemzeti Színházzal példálózva, hamis számokat emlegetve próbálja mentegetni azt, hogy egyre kevesebb a néző az Újszínházban.

Melyik ügyben hibázott az elmúlt öt évben?

Gondolom, azt hiszik, hogy talán nem kellett volna orális szexet kívánnom annak az újságírónőnek, aki felháborodva kérdezte, hogy mégis miért ajánlunk ilyen darabokat a középiskolásoknak, amikor nem is látta az előadást. Az egy előre átgondolt, higgadt riposzt volt, vállalom ma is. Talán a román nemzeti ünnep körüli botrány körül hibáztam. Egyszerűen, elhittem különböző politikai erőknek, hogy mögöttem állnak, hogy nem lehet baj a döntésemből. És elhittem, hogy egy évvel korábban Orbán Viktor komolyan beszélt arról Tusnádfürdőn, hogy közös a történelmünk itt a Kárpát-medencében.

Naiv is voltam, mert azt hittem, hogy a magyar társadalom már felkészült arra, hogy legalább ezen a szinten szembe nézzen Trianonnal. Tévedtem, annyi itt az elfojtott harag, a csalódottság, annyi a felszín alá nyomott érzelem, hogy van még mit feldolgozni ezzel kapcsolatban.

Mit gondol arról, hogy mindig azzal támadják, hogy túlságosan sokat foglalkozik a nemzet színházában a homoszexualitással?

Persze, és a Nemzeti Színházban bemutatott darabokban túl sok az erőszak, a gyilkosság és a vér is. Ilyen darabokat írtak az elmúlt évezredekben.

Az elmúlt öt évben több mint negyven darabot mutattunk be a Nemzeti Színházban. Mindössze háromban volt szó a homoszexualitásról, de sokkal többen gyilkoltak. Nevetséges és megalázó az egész problémafelvetés.

És arról, hogy politikusok és közéleti emberek is ezzel támadják személyében is?

Hát az pedig egyszerűen annyira alpári, hogy nincs mit mondanom róla.

Több helyen is azt nyilatkozta, hogy a Mephisto nagyon nem a Nemzeti Színházról szól, nincs köze se Vidnyánszkyhoz, se a Fideszhez. Mégis elég nehéz tagadni, hogy már a darabválasztás is árulkodó: a Mephisto a hatalomnak megalkuvó művészetről szól. Mindig úgy gondolja, hogy eszébe sem jutott a darab mondanivalóját a mostani helyzetre ráhúzni?

Az előadásaim nem konkrét emberekről és helyzetekről szólnak, legfeljebb a közállapotokról, ha valaki mégis ráismer egy-egy karakterre, akkor az a véletlen műve, ahogy azt az amerikai filmekben mondják. Én ezt a darabot akkor is színre viszem, ha megnyerem a pályázatot, mert a Mephisto itt és most nem a Nemzeti Színházról szól, hanem a magyar kultúra állapotáról. Amikor a Magyar Művészeti Akadémia elnöke azt nyilatkozza, hogy vannak a magyarság megmaradása szempontjából fontos művek, és ezek még akkor is előbbre valóak, ha művészetileg legfeljebb középszerűek, akkor azt hiszem, ideje elbeszélgetnünk a hatalom és a művészet viszonyáról.

Amikor van már bal- és jobboldali színházi szövetség, és amikor a Pécsi Országos Színházi Találkozón arra büszkék, hogy sikerült kiegyensúlyozott válogatást összeállítaniuk, ahelyett, hogy arra lennének büszkék, hogy egyszerűen csak jó előadásokat hoztak el a közönségnek, akkor azt hiszem, nagyon is aktuális darab a Mephisto.

És azt gondolom, hogy ez a feldolgozás egy jó előadás lett.

A 2002-ben, a választások előtt a Nemzeti Színházban bemutatott Az ember tragédiájában Lucifert játszotta. Sokan azok közül, akik most hősként tisztelik, akkor rossz szemmel nézték, hogy szerepet vállalt az első Orbán-kormány kirakatelőadásában. Volt ezek szerint akkor még magában is valami a Mephisto Höfgenjéből, vagy van erre más magyarázat?

Nem szeretnék egy tíz évvel ezelőtti helyzetet újból elemezni. Akkor nagyon sokat beszéltünk erről. Az biztos, hogy akkor nekem fogalmam sem volt arról, hogy egyszer ennek a színháznak leszek a főigazgatója.
Az biztos, hogy nekem fontos volt, hogy játsszak abban a darabban. Mindig azt mondtam, hogy ha kétszáz év múlva egy vetélkedőben megkérdezik, hogy ki volt Lucifer az új Nemzeti Színház nyitóelőadásán, akkor a nevem lesz a válasz. És ez azért jó dolog.

Az István a király, miközben a nagy nemzeti rockoperaként van jelen a kulturális kánonban, a Kádár-korszakban mutatták be. Sokak szerint éppen azért engedélyezték, mert 1956 ideológiai magyarázatát adja, arról szól, hogy Kádár, azaz István, csak azzal tudja megmenteni a magyarságot, ha letöri Koppány, vagyis Nagy Imre lázadását és együttműködik a fenyegető külső erőkkel. A rockopera harmincéves, jubileumi feldolgozásában hogyan fogja értelmezni ezt a párhuzamot?

Engem nem érdekel ez a kádári párhuzam, én mindig azért állítok színpadra egy darabot, hogy valamit elmondjak a jelenről, azokról a problémákról, amik minket foglalkoztatnak. Az István a király története rendkívül egyszerű. Az ország nagyon akar valamit, ezért az egyik fele lemészárolja az ország másik felét. Azt gondolom, hogy éppen arról szól a körülöttünk lévő világ, hogy ez az egyszerű értelmezés már nem állja meg a helyét. Az a keresztény út, amit István képvisel, már nem biztos, hogy egyértelműen európai út, ahogy azt sem mondhatjuk, hogy Koppány kelet felé nyitó világa egyértelműen a maradiságot jelképezi.

Az én értelmezésem szerint már rég nem olyan tiszták az irányok, mint a Kádár-korszakban, és ideje, hogy szembenézzünk ezzel a bonyolult helyzettel.

A nyolcvanas évek kritikái gyakran felemlegetik, hogy István túl erőtlen, és túlságosan elnagyolt karakter a műben Koppányhoz képest, ezért is a nézők könnyebben azonosulnak a lázadó vezérrel. Az új feldolgozásban kivel lesz majd könnyebb azonosulni, merre húz a rendező szíve ebben az örök vitában?

Ha én úgy rendeznék, hogy egyik vagy másik karaktert direkt szimpatikusabbnak ábrázolnám, mint a többit, na akkor nagyon utálnám a saját előadásaimat. És rossz rendező lennék.

Én csak helyzeteket mutatok be, és igyekszem rávenni a nézőket, hogy elemezzék ezeket a helyzeteket, gondolják végig a konfliktusokat, és ha akarnak, azonosuljanak valamelyik állásponttal. De gondolkozzanak a problémákon. Ezért sincs értelme a jelen kérdései helyett másról beszélni egy színdarabban: úgysem tudunk másképp gondolkodni, mint amilyenek vagyunk. És mi ebben a jelenben élünk.

Nem gondolja, hogy már az is szörnyű, hogy az emberek felkapják a fejüket, hogy a jobboldali Szörényi Levente Alföldi Róberttel dolgozik együtt?

Szörényi Leventével azt hiszem, a világ szinte minden fontos kérdésében ellenkező véleményen vagyunk. De ez talán már nem is így van. Abban mindenféleképpen egyetértünk, hogy mindennél fontosabb a művészetben a minőség, és abban is, hogy egy műben mindennél fontosabb a hitelesség. A többi nem kell, hogy számítson.

Ahogy a Mephistót, a Danton halálát sem kell aktualizálni, elég egyértelműen a máról is szólhat. Ki választotta a darabot?

Együtt választottuk Eszenyi Enikővel. Igen, a darab arról szól, hogy a forradalom felfalja a gyermekeit. Nincs is ezzel semmi baj, olyan időket élünk, hogy beszélni kell ezekről a kérdésekről, legalábbis amíg még lehet.

Hiányozna, ha nem lenne balhé? Ha nem lenne hatása a darabjainak a Nemzeti Színház nélkül?

A botrányt nem szeretem, de azt igen, ha egy darab képes hatni és vitákat gerjeszt. Erre törekedtem már a Nemzeti Színház előtt is, például a Bárkában.

De félreértés ne essék, ha a Parlamentben buziznak, az nem jó balhé, ahogy az sem, ha hazaárulónak neveznek.

Sokak szerint Eszenyi Enikőnek nincsenek jó esélyei a Vígszínház vezetésére nemsokára kiírandó pályázaton. A Mephisto átvétele finoman fogalmazva sem növeli az esélyeit. Mit gondol, miért vállalta mégis ezt a kockázatot? Egyáltalán kinek az ötlete volt a Mephisto bemutatása a Vígszínházban?

Eszenyi Enikő ötlete volt, ezért azt hiszem minden másról is őt kell megkérdezni. Nem szeretnék erről helyette beszélni.

Ha lenne még egy előadás, amit meg lehetne még menteni, melyik lenne az?

Nem tudom. Tényleg nem.

És ha kettőt menthetne meg?

Hát jó. Az Egyszer élünket biztos megmenteném. Meg a Sirályt. Meg a Vadászjeleneteket. Meg a Magyar ünnepet. Ez kettő?

Stohl András sokak szerint Önnek köszönheti, hogy a pályája nem ért véget az autóbaleseténél, sőt a Mephistóval talán még magasabbra nőtt. Miért érez személyes felelősséget érte?

Nem egyszerűen azért álltam ki Stohl András mellett, mert a barátom, hanem egy munkaadó igenis felelősséggel tartozik a beosztottjaiért. Kötelessége kiállni azokért, akik bíznak benne. Stohl András szakmai kvalitásait egyetlen pillanatig sem lehetett megkérdőjelezni, és miután letöltötte a büntetését, úgy éreztem, nincs okom, nem visszafogadni. Nem lehet, hogy nem adok neki esélyt.

Azt hiszem, most már kiderült, hogy a döntésem helyes volt, és ezzel a közönség is egyetért. Azért az nagyszerű dolog, hogy Magyarországon valakinek ma megbocsátottak. Nem elfelejtették a bűnét, hanem megbocsátottak neki. Amikor Stohl András a börtönből kijött, mi sem tudtuk, hogy fogadják majd a színpadon. Az első előadás alatt az egész társulat ott állt a takarásban, és néztük, hogy mi lesz a nézők reakciója. És örültünk, hogy tapsoltak.

Miközben zajlott a balhé az igazgatóváltás körül, rendezett Zalaegerszegen, játszott a Nemzeti mellett az Átriumban és a Rózsavölgyi Szalonban, készítette elő a Mephistót, a Kőműves Kelement, az István a királyt. Miért kell ennyit dolgoznia? Nem fog a mennyiség egyszer a minőség rovására menni?

Azért dolgozom ennyit, mert hívnak. Nem félek attól, hogy azért lesz az egyik munkám rosszabb, mert túl sokat vállalok. Nem hiszek abban, hogy a mennyiség és a minőség ilyen szorosan összefüggne egymással. Legalábbis nálam nem.

Tud nemet mondani egy felkérésre?

Persze. Az elmúlt egy hónapban legalább százötvenszer mondtam nemet. Csak azt vállalom el, ami igazán érdekel. Viszont ami igazán érdekel, annak igyekszem időt keríteni.

Magyarország méretéből fakad, hogy sokan nagyon hamar feljutnak a csúcsra, ahonnan nincs tovább. Nem érzi, hogy ötvenéves kora előtt elérte azt, amit egy színész-rendező Magyarországon elérhet? Hogyan lehet feljebb jutni a Nemzeti Színház főigazgatói székéből?

Engem nem érdekelnek a csúcsok. Engem a színházcsinálás érdekel színészként, rendezőként és színházigazgatóként is. Az egyetlen ambícióm, hogy jó színházat csinálják, ha majd nem a Nemzeti Színházban teszem ezt, akkor máshol.

Engem főigazgatóként csak az érdekelt, hogy kérdéseket vessek fel, amiket minél több oldalról próbálunk meg körbejárni.

Hiányozni fog azért a színházigazgatói munka?

Az emberek fognak hiányozni.

Sok interjúban kellett védekeznie, amiért elvállalta az X-faktor mentori szerepét, miközben az országos ismertséget éppen egy reggeli tévéműsornak köszönheti. Mit gondol, miért lesz jó, ha szerepel egy tehetségkutatóban?

Szeretnék együtt dolgozni fiatalokkal, ilyen egyszerű. És azt hiszem, pont ugyanazt fogom csinálni, mint színházi rendezőként. Azzal fogok foglalkozni, hogy ki az, akinek a személyisége átjön, és ki az, aki nem tud hatást kiváltani a színpadon.

A tévés szerepléstől már nem várok ismertséget, az már megvolt. Ezeken a dolgokon túl vagyok.