Csilla, Noémi
5 °C
18 °C

Mennyire homofób Hollywood?

2013.07.04. 22:58
A szájhagyomány szerint Hollywoodban és úgy egyébként a szórakoztatóiparban a melegek (és persze a zsidók) vannak túlnyomó többségben. Ha ez valóban így lenne, akkor egy-egy coming out, azaz a nemi orientáció és párválasztási preferenciák nyilvánosság elé tárása, nem okozna olyan kollektív sóhajt és visszafojtott hörgést, mint azt teszi általában, amikor egy-egy szórakoztatóipari szereplő a sajtóban meséli el, hogy ő bizony meleg. És igen, már akkor is az volt, amikor hősszerelmest játszott egy romantikus filmben. Hollywood viszont minden ellenkező híresztelés ellenére a mai napig meglehetősen homofób.

Igaz, az utóbbi öt-hat évben már nem okoz akkora felindulást, hogy ha valakiről kiderül, hogy nem a szőke kolléganőjét, hanem a bajszos kellékest vitte haza a stábbuliból, de iparági szereplők, színészek, sajtósok és a szórakoztatóipar meleg szereplői szerint a helyzet korántsem rózsás, sőt.

Az első fecske

Az amerikai filmipar a húszas évek óta nagy gondot fordít arra, hogy az elérhetetlenség mítoszát táplálja. A korai évek nagy sztárjairól valóban csak az került ki a sajtóhoz, amit a stúdiók akartak, a színészek nem egy-egy filmre írták alá a szerződésüket, hanem évekre, és amikor elkötelezték magukat a Paramount, a Warner vagy az MGM mellet, kvázi a magánéletüket is eladták. Az, hogy a filmvásznon megjelenő szívtipróról bárhol is lejöjjön, hogy meleg, ne adj isten, ő maga vallja be, hogy saját neméhez vonzódik, egyszerűen elképzelhetetlen volt. Rudolph Valentino, a húszas évek nagy sztárja is meleg volt, mégsem tudott róla senki, mint ahogy Eroll Flynn biszexualitása is csak pletykaszinten volt ismert, Rock Hudsonról pedig csak halála után derült ki, hogy homoszexuális.

Az első hollywoodi híresség, aki nyíltan vállalta másságát, a húszas évek egyik nagy némafilmes sztárja, Billy Haines volt. Ő sem azért jelentette be, hogy a férfiakhoz vonzódik (partnerét Jimmy Shieldsnek hívták), mert a melegek jogaiért akart kiállni, hanem azért, mert 1933-ban egy razzián rajtakapták, ahogy egy matrózzal hetyeg, és a hollywoodi problémamegoldók ezt a rémesen közhelyes malőrt már nem tudták elsimítani. Az emiatt kirobbanó botrány (a harmincas években erről a témáról egyszerűen nem lehetett beszélni és kész) elsöpörte Haines karrierjét, mert amikor az MGM feje arra kötelezte, hogy vegyen el egy színésznőt és a sajtóban cáfolja a vádakat, a színész beintett, és maradt szerelme, Jimmy oldalán. Nem is kapott többé szerepet Hollywoodban.

Hatvanas-hetvenes-nyolcvanas

A történelmi coming outot és következményét persze nyomon kísérte a meleg közösség, és a hatvanas évekig a színészek nem is nagyon hangoztatták a sajtóban, hogy melegek. Az USA viszont még ekkor sem volt felkészülve arra, hogy makulátlannak tűnő hőseikről egyszer csak az derüljön ki, hogy "ferde hajlamúak". Tommy Kirk, a Disney egykori üdvöskéje dettó akkor jelentette be, hogy a férfiak társaságát kedveli, amikor nyilvános helyen bukott le egy parkban, és a stúdió azonnal kirúgta. 1963-at írtunk ekkor, és még gyakori volt a húszas években bevezetett kamuházasság intézménye, amivel az esetleg lebukó nagyobb sztárokat lehetett kimosdatni.

A melegek helyzete a hetvenes-nyolcvanas években változott meg markánsan a szórakoztatóiparban. Elton John 1976-ban jelentette be, hogy biszexuális (majd 1988-ban, hogy meleg), Freddie Mercury, a Queen énekese egy híres interjúban arra a kérdésre, hogy a férfiakat vagy a nőket kedveli-e, azt felelte, hogy "drágám, meleg vagyok, mint a kályha", és három brit színész, Ian McKellen, Rupert Everett és Stephen Fry is ekkor vállalta fel először nyíltan homoszexualitását, de például Sir Alec Guinness (Obi-Wan Kenobi alakítója) 2000-ben bekövetkezett haláláig nem volt hajlandó elismerni, hogy a férfiakhoz vonzódik - még akkor sem, amikor a hetvenes években egy nyilvános vécében kapták rajta egy férfival. Az amerikai filmipar azonban még ekkor is a ne szólj szám, nem fáj fejem vonalon mozgott.

Ma sem jobb a helyzet

A coming outoló színészek zsarolása elég aljas módszernek tűnik, ráadásul ha minden igaz, a mai napig a stúdiók egyik kedvenc fegyvere. Michael Douglas a napokban nyilatkozta, hogy vannak olyan meleg színészek Hollywoodban, akik karrierjük érdekében titkolják magánéletük bizonyos aspektusait. Egy normális társadalomban persze senkit nem kellene, hogy érdekeljen, ki kivel fekszik össze a délutáni szieszta alatt, és ugyanebben az utópiában a melegek sem éreznék kötelességüknek, hogy bejelentsék preferenciájukat, de ezt csak halkan tesszük hozzá Douglas szavaihoz.

A gégerákból felépült sztár mellesleg a Behind the Candelabra című filmje sajtókörútján mondta a fentieket. A Liberace életéről szóló filmben Douglas Matt Damon oldalán alakította a meleg zenészt, de nem sok híja volt, hogy a filmből ne legyen semmi - a nagy hollywoodi stúdiók mindegyike visszadobta a projektet, a rendező Steven Soderbergh szavai szerint azért, mert "túl buzis volt'. Végül az HBO karolta fel és mutatta be nemrég. Douglas azt is elmondta a Huffington Postnak, hogy most, 68 évesen gondolkodás nélkül elvállalta a szerepet, de húsz évvel ezelőtt sokat ártott volna a karrierjének.

Szavait megerősíti Rupert Everett angol színész is, aki a BBC Hardtalk című műsorában idén januárban fogalmazott rendkívül keményen. Szerinte Hollywood kifejezetten homofób, ahol a meleg karaktereket szinte csak heteró színészek játszhatják el, és ha valaki nyíltan vállalja másságát, azonnal kirekesztik. "Ha egy heteró pasi eljátszik egy meleg karaktert, kap egy rakás díjat és mindenki megtapsolja. Fordítva ez nagyon nem működik. Ha valakinek kétségei lennének, esetleg éppen azon vacillál, hogy bejelentse, hogy meleg, azt tanácsolom neki, hogy ne tegye. A nagy moziláncok mind konzervatív tulajdonosok kezében vannak, akik nem bírják a homokosokat, ráadásul a kilencvenes években elindult trendnek megfelelően a színészek napszemüvegtől a parfümig mindent reklámoznak már, az ipar pedig egyre komolyabb pénzekről szól, amiket nem fognak kockáztatni egy meleg színész miatt. Hívnak helyette egy másikat."

Everett persze lehet, hogy csak azért ideges, mert neki nem jut hely a hollywoodi tábortűz mellett, bár abban van valami, hogy a meleg karaktereket játszó heteró színészeket, például Tom Hankset (Philadelphia), Hillary Swanket (A fiúk nem sírnak) vagy Charlieze Theront (A rém) valóban előszeretettel díjazza a filmakadémia.

Sok pénzről van szó

Az amerikai filmipar vélt vagy valós homofóbiáját a témáról meglehetősen hosszú cikket közlő Independent újságírója, illetve bennfentes informátorai, pofonegyszerű gazdasági okokra vezetik vissza. Hollywood a mai napig a tömegfilmekből él, a 150-200 millió dollárból fogatott blockbusterekből, és az azok után bezsebelt százmilliókból. Naivitás lenne azt feltételeznünk, hogy a profitot váró stúdiót akár csak egy kicsit is érdekli, hogy melyik rendezője, színésze vagy forgatókönyvírója homoszexuális - egészen addig, míg azok nem egy olyan produkción dolgoznak, amitől nagyon sok pénzt remélnek.

Az Egyesült Államokban a két partvidék és ezen belül is a két metropolisz, New York és Los Angeles számít a legkozmopolitábbnak, ebben a két városban aztán tényleg senkit nem érdekel, ha valaki nyíltan vállalja másságát. A mozilátogatók és DVD-vásárlók nagy többsége azonban nem feltétlenül innen kerül ki, a középnyugati farmerállamokban vagy az USA déli részén pedig messze konzervatívabb emberek laknak, mint a partokon. Őket kell megfogni a 150 milliós filmre ráköltött másik 100 milliós marketingkampánnyal, márpedig ezt a kiadást egy rosszul időzített coming out igenis veszélyeztetheti (sajnos példát sem az Independent, sem mi nem találtunk, talán nem is véletlenül), és ilyenkor a stúdió beavatkozik alkalmazottai magánéletébe.

Az ipart belülről jól ismerők szerint a Hollywood alapítása óta létező stúdiórendszer a mai napig a háttérben mozgatja a szálakat, és ha kell, simán megszervezik kínos szituációkba keveredő sztárjaik látszatházasságát. A nagyszabású akciófilmek rendezői esetében a publicisták kínosan ügyelnek arra, hogy azok minél macsósabb öltözékben és szituációban jelenjenek meg a fotósok előtt, az pedig elképzelhetetlen, hogy egy nyíltan meleg rendezőre bízzanak egy kifejezetten heteró férfiközönségnek szánt filmet. Az Aranyglóbusz díjátadó gálán az a Jodie Foster, akiről tulajdonképpen mindenki évek óta tudja, hogy saját neméhez vonzódik, csak nagyon szőrmentén coming outolt, és rendkívül óvatosan nyilatkozik magánéletéről.

Azt hihetnénk, hogy legalább a pályatársak megértők, de ez sem igaz minden esetben: Tony Curtis és Ernest Borgnine nem volt hajlandó elmenni a Túl a barátságon díszbemutatójára. Curtis azzal az indokkal maradt távol, hogy "egy buzi kovbojokról szóló filmtől John Wayne forogna a sírjában." A sokak szerint abszolút Oscar-esélyes film, amiben egy mély férfibarátságról és szerelemről van szó, alulmaradt az Ütközésekkel szemben - bennfentesek szerint azért, mert a filmet elutasítók sikeresen lobbiztak az amerikai filmakadémia tagjainál. Egy fokkal jobban járt Gus Van Sant Milk című filmje, hiszen két Oscar-díjat is megkapott, de a stúdió agyonhallgatta, így óriásit bukott a mozipénztárakban. Az I Love You Philip Morris című Jim Carey-Ewan McGregor filmnek még ennél is mostohább sors jutott, 2009 óta vár az amerikai forgalmazásra, amiből nemigen lesz már semmi. A mozikat ugyanis nem érdekli egy börtönben játszódó, két azonos nemű rab között kialakuló szerelemről szóló dramedy.

Természetesen akadnak kivételek is, nem minden színész karrierjét veszélyeztette az, hogy bevallottan homo- vagy biszexuális. Angelina Jolie, Anna Paquin, Evan Rachel Wood vagy Johnny Depp új csaja, Amber Heard, büszke biszexualitására, amit ha kell, ha nem, előszeretettel hangoztatnak. Ennek ellenére megmaradtak szexszimbólumnak, posztereikkel tele vannak a pattanásos kamaszok szobái, talán épp azért, mert nők, akikkel szemben Hollywood mindig is elnézőbb volt ezen a téren, gondoljunk csak Marlene Dietrichre. A férfiak között Neil Patrick Harris színész nőfaló macsót alakít az Így jártam anyátokkal című tévésorozatban, miközben a magánéletben egy férfival él együtt. Harris karrierjén nem látszik meg a coming out, díjkiosztó gálákat vezet és stabil helye van a tévében is, igaz, nagy hollywoodi filmek főszerepét nem bízták rá egyszer sem.

A tévében jobb a helyzet

A televízió sokkal megengedőbbnek tűnik a homoszexuális színészekkel, rendezőkkel és írókkal szemben. Matt Bommer a White Collar című sorozatban alakít csibészesen jóképű gazembert, és biztos sok tinilány szívét megdobogtatta, míg két éve el nem mondta a Hollywood Reporternek, hogy meleg. Zachary Quinto, a Star Trek-reboot vadonatúj Dr. Spockja pedig egyfajta melegikon lett akkor, amikor a Hősök című sorozat harmadik évadának forgatása alatt elmesélte, miért jó egy férfival szeretkezni. A fiatalabb korosztályt látva az Alias című sorozat egyik főszereplője, Victor Garber is bejelentette, hogy meleg, szerepeket azóta is kap, és nincs látványos diszkriminációnak kitéve. Sőt, az amerikai televíziózás jelenlegi legnézettebb sorozatának, az Agymenők főszereplője, Jim Parsons is meleg, ami nem hátráltatja az előrejutásban sőt - ő az egyik legjobban fizetett tévés.

A kontraszt feltehetően annak köszönhető, hogy a nyíltan meleg tévészínészek nem sok vizet zavarnak a filmiparban. Jó, Quinto két nagy blockbusterben is fontos szereplő, de nem ő a főhős, azt a szerepet a heteró Chris Pine-ra bízta a rendező JJ Abrams. A többieket apró mellékszerepeken kívül nem nagyon láthatjuk filmekben és addig, míg megmaradnak a tévében, a valahol még mindig másodlagos médiumnak számító kistestvér játszóterén, ez így is lesz. Pedig a tévé is nagy üzlet, sőt, a Seinfeld című sorozat már 4 milliárd dolláros összbevételnél tart, igaz, ezt 20 év alatt abszolválta, míg a Bosszúállóknak fél év elég volt az 1,5 milliárd dolláros kaszához.

Zeneipari coming outok

A zenészekkel szemben valahogy sokkal megengedőbb és elfogadóbb a közvélemény, és ezt nem csak azokra az esetekre értjük, amikor valamelyikük saturészegen rohangál egy nyugdíjas otthon teraszán és a farkát mutogatja a lakóknak. A felvilágosult nyugaton a testre feszülő gatya, a kissé feminin mozgás, az I Want to Break Free című szám és annak videója láttán mindenki nyugtázta, hogy Freddie Mercury a másik csapatban játszik. Bezzeg nálunk: az énekes halála után zsibbadt le az ország zeneszerető fele, amikor kiderült, aminek ki kellett. Igaz, mi, magyarok azt sem fogtuk fel, hogy a Bronski Beat Smalltown Boy című száma pontosan miről szól, és a Frankie Goes to Hollywood klipjeiről sem tudtuk, mit gondoljunk.

Elton John, Michael Stipe, George Michael, Ricky Martin vagy Adam Lambert szexuális preferenciái senkit nem érdekelnek, joggal, hiszen a zenének aztán tényleg semmi köze nincs a hálószobatitkokhoz. Az American Idol című tehetségkutatóban feltűnt Lambert egyébként az első nyíltan homoszexuális énekes, aki az amerikai slágerlisták élén debütált egy lemezmegjelenéssel. Az egyik legismertebb meleg zenészember a heavy metal egyik klasszikus élharcosának (joggal) tartott Judas Priest énekese, Rob Halford.

A talpig bőrben és ipari mennyiségű szegecsben fellépő Halfordról nem sokan tudták, hogy meleg, mert a zenekar imidzsének nem tett volna jót a coming out. Az énekes drogokhoz és alkoholhoz nyúlt, hogy fájdalmát enyhítse, de van egy olyan sanda gyanúnk, hogy ezt bevallottan meleg zenészként is megtette később. A nagy megmondásra egyébként 1998-ban, 24 évvel az első Judas Priest-album megjelenése után került sor.