A magyarok nem értik a börtönös vicceket

Aram? Akkor értem a villamosmérnöki kart.

Jaj.

Tudom. Már meg is bántam.

Vigyázzon, ezentúl figyelem. Az Aram egyébként fársziul csendest jelent, édesapám azért adta, mert csecsemőként állandóan bömböltem. Talán titokban azt remélte, hogy megpróbálok igazodni a nevemhez.

Bejött neki?

Dehogy. Csak annyi történt, hogy amikor leszoktam a sírásról, beszélni kezdtem. Azt viszont azóta sem hagytam abba.

Az irániak vicces emberek?

Nem tudom. Én éppen egy évvel az iraki-iráni háború kitörése után születtem, akkor valahogy nem volt kedvünk nevetni. Állandóan bekapcsolva tartottuk például a rádiót, hogy megtudjuk, mikor jönnek a bombázók. Mindenki félt, és ez az általános félelem az egyik meghatározó élményem arról az időszakról. Tisztán emlékszem, hogy remegett néha az édesapám keze, ami baromi nagy sokk volt nekem: az apjáról ugyanis mindenki azt hiszi, hogy ő a legerősebb.

Nem lehetett könnyű.

Nem is volt, de azért gyerekként mégis másképp éltünk át mindent. Legtöbbször háborúsdit játszottunk, és amikor a szüleim egyszer elvittek egy játékboltba, szinte gondolkodás nélkül böktem két dologra, egy műanyag tankra és egy játék kézigránátra.

És megvették?

Nem, mert nagyon békeszerető emberek. Édesapám ingatlanokkal foglalkozott, de az igazi szenvedélye mindig is a szerelés volt. Ha az akkori önmagamra gondolok, egy kisfiút látok, aki a földön ülve szereli szét vele az elromlott porszívót, vagy mosógépet. És innen már tényleg egyenes út vezetett a villamosmérnöki karra.

De miért Magyarországon?

Mert Iránban nagyon nehéz oda bekerülni, az itteni tandíjat viszont ki tudtuk fizetni. Legalábbis akkor úgy tűnt. Mellesleg egy barátom Magyarországon tanult az orvosin, ő javasolta, hogy jöjjek ide.

Tudott valamit az országról?

Őszintén? Semmit.

Pedig minket mindenki ismer.

Nem, az irániakat ismeri mindenki.

Nem igaz, minket.

Minket. Én hallottam az osztrákokról és a románokról, de a magyarokról soha. Viszont utána olvastam az országnak, tájékozódtam. Kiderítettem például, hogy jó errefelé a klíma. Mondjuk ez nem teljesen jött be. Télen érkeztem, mínusz tizenöt fok volt, húsz centi hó állt odakint, a repülőtéren az összes pulóveremet magamra vettem. Annyira fáztam, hogy azon gondolkoztam, visszamegyek. Aztán megláttam egy nőt. Nem zavarta a hideg, pedig miniszoknyát viselt. Szép, hosszú lábai voltak, és ahogy néztem, úgy döntöttem, talán mégis maradok egy kicsit.

Megbánta?

Egyáltalán nem. A magyarok kedves emberek, tényleg otthon érzem itt magam.

Soha nem volt problémája?

Ha volt is, az általában hamar tisztázódott. Rögtön az első napon például jövök ki a lakásból, amit béreltem, és ott söprögeti egy nő a folyosót. Helló, mondom neki udvariasan, ő meg rám néz, és azt mondja: fekete.

Ez durva.

Az hát, ráadásul én maximum metálbarna vagyok. Csak később derült ki minden, amikor már tudtam beszélni egy kicsit. A szia tudniillik fársziul azt jelenti: fekete. Szóval a nő csak üdvözölni akart.

Sok baja volt a nyelvvel?

Eleinte rengeteg. Csak egy történetet mesélek: porzsákot akartam venni a porszívóba, de nem értettek a boltban. Végső kétségbeesésemben berregni kezdtem, lefeküdtem a földre, és az orrommal szívni kezdtem a padlót. Erre mi történik? Az eladó kihívja a többieket a raktárból, hogy gyertek, ezt nézzétek meg, ilyet se láttatok még, itt, előttem őrült meg a vevő.

Azt látom, hogy az életben nehezen boldogult, de a tanulás hogy ment?

Két évig jártam a Műegyetemre, aztán halasztottam. Háromezer-kétszáz euróba került egy szemeszter, a családom ezt nem bírta, úgyhogy elkezdtem munkát keresni. Először egy törökbálinti fagylaltgyárban dolgoztam. Meglehetősen vegyes társaság jött itt össze: akadt köztünk arab, román, cigány és persze én voltam a perzsa. Ja, meg volt egy meleg is. Azt szoktam mondani, hogy mi voltunk a Schindler listája.

A mérnöki álmait feladta közben?

Inkább azt mondanám, az élet másfelé sodort. A fagylaltkészítés mellett például elkezdtem egy gyrososnál dolgozni, ezt csinálom azóta is. Egyszerűen imádom ezt a munkát. Kiszolgálás közben szeretek poénkodni, csak hogy felderítsem az embereket. Ne gondoljon nagy dolgokra. Kérdezem például valakitől, mit ne tegyek a gyrosába. Mondja, hogy hagymát. Erre megkérdezem: hús mehet? Szóval ilyenek.

Innen azért még nem vezet egyenes út a stand up-hoz.

Az úgy kezdődött, hogy elképzeltem, milyen lenne a napi húsz-harminc vevő helyett egyszer igazi közönség előtt fellépni. Végül találkoztam valakivel, aki ismert valakit, aki el tudta intézni, hogy felléphessek a Fiatal Félőrültek Fesztiválján, a Dumaszínházban. Emlékszem, amikor felléptem a pódiumra, leblokkoltam, egy pillanatig semmi nem jutott az eszembe. A nézők erre elkezdtek nevetni, mert azt hitték ez a poén. A harmadik legjobb előadónak választottak. Ez aztán újabb fellépéseket hozott, nemrég pedig a Showder Klubban is szerepeltem.

Akkor ön lehetne a magyarok csattanós válasza Omid Djalilire. Ugye, ismeri?

Még szép: ő is iráni, csak Angliában él. Láttam néhányszor, de az az igazság, hogy nem nagyon nézek ilyen műsorokat. Olyan vagyok ugyanis, mint a szivacs, mindent magamba szívok. Félek, hogy önkéntelenül elkezdenék utánozni valakit, márpedig én a saját stílusomhoz akarok ragaszkodni. Én úgy hívom, a gyros-stílus.

És ez bejön?

Talán igen. Amikor Győrben léptünk fel, néhányan a közönségből odajöttek, hogy nagyon tetszett, amit csinálok, és maradjak még. Mondom nekik, hogy nekem holnap reggel fel kell vágnom az uborkát, be kell készítenem a húst, szóval dolgoznom kell. Mondják, semmi baj, most elkezdünk bulizni, és ők megígérik, hogy reggel nyolcra autóval Budapestre visznek. Nem maradtam, de azért ez nagyon jól esett.

Amúgy sokat viccel?

Igen. Egyszerűen jó látni, hogy valaki nevet. Az embereknek szerintem jár az a valami, amit fársziul úgy mondanak: kosh-hal. A boldogság. Hiszen Isten is, amikor megteremtette őket, a saját lelkéből fújt beléjük. Ezért gondolom például, hogy rossz ember nincs.

Humorban van különbség magyar és iráni között? Mást mond itt, mint amit, mondjuk Teheránban mondana?

Alapvetően nem, az emberek szerintem ugyanazon nevetnek. Néhány apróságban persze különböznek: itt egyszerűen nem értik a börtönös vicceket, amelyeken viszont az irániak betegre röhögik magukat.

És mi van a terroristás viccekkel?

Jaj, ne is említse. Egyik éjjel megyek haza, valahonnan kaptam egy tévét, azt cipelem. A lakásom előtt a lépcsőn megcsúszok, kiejtem a tévét, és az egy iszonyú dörrenéssel a földre esik. Egy pillanat alatt átsuhant akkor rajtam, mit gondolnak az emberek az irániakról: hogy mind terrorista, és bombát cipel magával.

És mit csinált?

Mit csinálhattam volna: ha már ott voltam, felrobbantottam a házat. Na jó, nem, baromira megijedtem, és elfutottam.