Ödön
2 °C
11 °C

Sakkozó Kádár, széttárt lábú munkásnővel

2013.09.09. 20:13
A kommunista rezsim díjhalmozó kegyeltje vagy a szocializmus cinikus kritikusa volt Bernáth Aurél, a Fehér Ház legendás munkásmozgalmi freskójának megálmodója? A sakkozó Kádár és a csöndesen szemlélődő Nagy Imre mellett saját magát is ráfestette a képre? Tényleg vannak titkos alagutak az egykori ÁVH-székház és a Parlament között? Ezekre a kérdésekre kerestük a választ a Bupap - Budapesti Aszfaltprojekt legújabb várostúráján, a két évtizedenként gazdát cserélő Képviselői Irodaházban.

A nyári szünet után végre megint itt vannak a rendhagyó városnézések, így a Hősök tere-Parlament-Vár szentháromság köré felépített, unalmas emeletes buszos kirándulások helyett újra fejest ugorhatunk a belvárosi prostik, a III/III-as ügynökök vagy épp a Szomszédok panelházainak egyszerre nyomasztó és izgalmas világába.

A várostúrabizniszben többéves múltra visszatekintő Bupap - Budapesti Aszfaltprojekt például egy régi ígéretét váltotta valóra egy újabb remek sétával: akik áprilisban csak öt percre tudtak bejutni a Képviselői Irodaházba, megnézni a sakkozó Kádár Jánost, most egy órán keresztül vizsgálhatták meg közelről Bernáth Aurél gigantikus freskóját, a rendszerváltás után az ország legnagyobb vörös függönyével letakart Munkásállamot.

A séta vezetője, Mészáros Flóra művészettörténész nem terelte be azonnal a húszfős csoportunkat a Fehér Házba, hanem a jó idő (és a közönség kiéheztetése) miatt először bemutatta a Jászai Mari tér környékének történetét. A Képviselői Irodaház helye már az 1910-es években értékes Duna-parti telek volt. Valószínűleg kevesen tudják, hogy a Palatinus Építő Rt. az újlipótvárosi ingatlanfejlesztési program idején a Margit hídtól délre is felhúzott néhányat a védjegyévé váló Palatinus-házakból, amelyek ma már csak a hídtól északra láthatók. Ezek az azóta lebombázott és lebontott déli lakóházak is hasonlóan jellegzetes, századfordulós, belsőudvaros, fehér épületek voltak.

A Margit híd északi oldalán lévő Palatinus-házban most is laknak, az 50-es években beletoldott modern, üveges belső tér azonban üresen rohad. A rendszerváltás előtt ez volt a belügyi dolgozók étkezdéje: állítólag két falat túróscsusza vagy szilvásgombóc között újság helyett csak az oszlopokon függő gyászjelentéseket olvasgathatták. Egészen addig, amíg szóvá nem tették ezt a súlyos morálrombolást a vezetőségnek, és végül lekerült a falról minden étvágyelvevő dokumentum.

Az ÁVH-székháztól a pártállam templomáig

A Fehér Ház helyén a második világháború idején olajnagykereskedés volt, ami leégett, de mivel igen kedvező fekvésű telken állt, Kádár János ide álmodta meg a Belügyminisztérium új irodaházát, Veres Péter építésügyi miniszter pedig 1947-ben elrendelte az építkezést. Az ÁVH lobbiereje azonban nagyobb volt, mint a belügyeseké, így 1950-ben ide költözött át a teljes apparátus a hírhedt Andrássy út 60-ból. Itt alakították ki Péter Gábor diófa borítású, fénytelen, koporsószerű irodáját is, 1953-ban pont ebben ült, amikor letartóztatták. Az épület pincéjében egyelőre semmi a nyoma városi legendákban rendszeresen felbukkanó, Parlamentig vezető titkos alagutaknak, itt találták meg viszont azt az egymillió dossziét, amikben a III/III-as csoport a magyar lakosságról vezetett aktákat tárolta.

Amikor megszűnt az ÁVH, a katonai elhárítás, a belső elhárítás és a kémelhárítás embereinek ki kellett költöznie az épületből, hogy azt az eredeti terveknek megfelelően a Belügyminisztérium vehesse birtokba. 1961-ben végül ez lett az MSZMP pártközpontja, Kádár János az első emeleti irodájába járt be naponta dolgozni a villájából. Az első titkár és a Központi Bizottság tagjainak jelenléte miatt igen erős volt a rendőri készültség a környéken: Mészáros Flóra szerint csillagászati összegekre bírságolták meg azokat, akik itt parkoltak le az autójukkal, és ebből a pénzből vígan fedezni tudták az épület fenntartási költségeit.

A kortárs művészettörténeti felfogás szerint a Képviselői Irodaház a Ferihegyi Repülőtér mellett az egyik legfontosabb és legértékesebb modernista építészeti emlék. Gyönyörűen ötvözi a szocreál megalomán építészet sajátosságait, a 40-es évek modernizmusát és a német birodalmi építészetet, de a Bauhaus-elemek mellett megfigyelhetőek rajta a 20-as évek irodaházainak jellegzetes folyosóablakai és lyukrácsos erkélyei is.

Rántottával és sakkozó Kádárral a szocializmusért

A kétszeres Kossuth-díjas, Kiváló művész Bernáth Aurél a Fehér Ház szomszédságából, a Stollár Béla utca 4-ből, egy feltehetőleg állami pénzből fenntartott, harmadik emeleti, klasszikus polgári lakásából járogatott át a pártközpont aulájába a Munkásállam megszületése alatt, 1968 és 1972 között. A direkt erre a reprezentatív célra épített „oltárfalra” felkerült kép 96 négyzetméteres lett, kétszer elfért volna rajta a korszak legjellemzőbb, kétszobás lakótelepi panellakása. A festék egy speciális, tojásfehérjét is tartalmazó ragasztóanyag segítségével maradt fenn a falon. Egy városi legenda szerint annyi tojást kellett ehhez feltörni, hogy az MSZMP-tagok heteken át ették a munkához felesleges tojássárgájából sütött rántottákat az étkezdében.

A művészettörténeti közvélekedés szerint Bernáth Aurél az Aczél György-féle, hírhedt tiltott-támogatott-tűrt rendszerben egyértelműen a támogatott kategóriába tartozott. Bár az ünnepélyes képavatás Kádár elvtárs 60. születésnapján, 1972-ben volt, Bernáth még a Munkásállam készítése alatt megkapta második Kossuth-díját, amiért megfestette a munkásosztály győzedelmes harcával felépített, tökéletes kommunista társadalmat.

Ezek után nem csoda, hogy a rendszerváltás után vörös drapériával takarták le a képet, később pedig egy ormótlan magyar címert lógattak madzagon a közepébe. 2004-ben még az Országgyűlés kulturális bizottságában is elszabadultak az indulatok a Munkásállam miatt:  míg az MSZP-SZDSZ kormány gigantikus kortörténeti dokumentumként a Képviselői Irodaházban hagyta volna a freskót, Fidesz el akarta szállíttatni. Nem véletlen, hogy az akkori Magyar Nemzet egyből egy kommunista restauráció rémképét vizionálta fotelesztéta kinyilatkozásokkal:

A monumentális alkotás a szocialista realizmus sztálini követelményei szerint készült, így főszereplőként jelenik meg rajta a munkásság. A cinikusan piedesztálra emelt, uralkodó osztálynak hazudott korabeli munkások a szovjet sablonok szolgai másolásának megfelelően kubikolnak, vasat öntenek, gyári munkát végeznek.

Freskó sem létezhet szentek nélkül, így a képen ráismerhetünk a több mint 300 embert, köztük Nagy Imrét bitóra küldő Kádár Jánosra is. Az alkotó a nép egyszerű fiaként, sámlin ülve ábrázolja Kádárt, amint éppen sakkozik valakivel, míg Aczél György, a kétes értékű freskó mecénása ajtófélfának dőlve nézi az eseményt.

Különös polémiaként vetődött fel, hogy mekkora értéket képvisel az alkotás, mint a festő életművének része: Dávid Katalin művészettörténész remekműnek, Bernáth életműve összefoglalásának vélte az alkotást. Ez a megítélés Szabó István Mephistóját juttatja eszünkbe, a színészt, aki a náci zászlók árnyékában, reflektorfényben, az aréna közepén nyugtatja magát azzal, hogy ő csak egy művész.

Kibicelő Aczél, széttárt lábú munkásnővel

Sétavezetőnk, Mészáros Flóra ezzel szemben viszont azokhoz a művészettörténészekhez tartozik, akik szerint Bernáth Aurél egyáltalán nem „a munkásosztály mennybemenetelét” ábrázolta a Munkásállammal. Épp ellenkezőleg: bravúros zsenialitással és meglepő bátorsággal rejtette el az óriásképen a fennálló rendszer bírálatát és az egész szocializmus-építés értelmetlenségét.

A Bernáth-kép tökéletes esszenciája például a gyárkapun belüli munkanélküliség jelenségének. Az alsó sáv szereplői csak mímelik a munkát: nem csap sehová a munkásököl, nem zúg a traktor, nem szánt az eke, sőt, a markolóban elbújt elvtársnő épp széttárja a lábát egy félmeztelenre vetkőzött, kanos melóslegénynek.

Van, aki a ma már cikinek számító, de a korszakra abszolút jellemző zokni-szandál kombóban tesz úgy, mintha dolgozna az építkezésen. És még az első titkárt, az élet és halál puritán uraként emlegetett Kádár Jánost (és a mellette kibicelő, legbaloldalibb figurát, Aczél Györgyöt) is jobban érdekli a sakkparti, mint a középső sáv fő alakjainak, a száj nélküli politikai komisszároknak a marxista-leninista propagandája.

Soha ennyi templom nem szerepelt korábban a rezsim dolgos hétköznapjait bemutató szocialista realista festészetben, mint itt, ráadásul a tiltólistás író, Déry Tibor is kiemelt alakként, egy külön sámlin ül az agitátorok előtt. Kádár pedig élete végéig úgy járt be dolgozni az irodájába, hogy a freskóról örök nemezise, a kivégzett Nagy Imre bámult le rá a munkásgyűlés egyik mellékalakjaként. Sőt, Bernáth Aurél saját magát is belefestette a Munkásállamba, de egy újabb órányi séta is kevés lenne ahhoz, hogy felfedezzük a kép minden rejtett utalását és kikacsintását.

Önt is lázba hozta a sakkozó Kádár és a széttárt lábú munkásnő? A következő sétaidőpontról innen értesülhet.

Köszönjük, hogy minket olvasol minden nap!

Ha szeretnél még sokáig sok ilyen, vagy még jobb cikket olvasni az Indexen, ha szeretnéd, ha még lenne független, nagy elérésű sajtó Magyarországon, amit vidéken és a határon túl is olvasnak, akkor támogasd az Indexet!

Tudj meg többet az Index támogatói kampányáról!

Milyen rendszerességgel szeretnél támogatni minket?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?