Adalbert
15 °C
21 °C

Nem vagyok egy jóságos típus

2013.10.30. 21:01
Bodzsár Márk Isteni műszak című fekete komédiájának Fék doktora nem bánta meg, hogy egy évvel az igazgatóváltás előtt otthagyta a Nemzeti Színházat. Rába Roland sajnálja azokat a színészeket, akik ott maradtak, miközben szerinte mindez nem is olyan lényeges, hiszen mindenki társulati tag maradt ebben az országban, és innen nem lehet elszerződni. Következő rendezésében a kivándorlás abszurditásával foglalkozik.

Leülne Fék doktorral sörözni?

Leülnék, ugyan nem iszom sört, de egy kávéra igen.

Pedig vannak olyan moralizáló hangok, akiket felháborított ennek a filmnek a témája, és Fék doktor halálosztó karaktere.

Nyilván, ha én kerülnék kapcsolatba vele, és rajtam akarná ezt gyakorolni, akkor én is kiborulnék. De őszintén, nekem ez olyan egy kicsit, mint Jockey Ewingon kiborulni a Dallasban - ez egy film, semmi dokumentarista dolog nincs benne. És különben is, mi az, hogy morál? Nézzük meg, hogy valójában hány olyan helyzet van, amikor becsapnak bennünket? Egy teljesen amorális világ vesz körbe minket. Ha ma egy filmnek arról kéne szólnia, hogy minden szép és jó, egy színháznak meg arról, hogy édes hazám, szeretlek - akkor én nem tudok mit kezdeni ezzel a moralitással.

Engem nem érdekel, hogy morális szempontból milyen a Fék doktor. Mondjuk a végső vágott verziót még nem láttam - nem tudtam elmenni a díszbemutatóra, mert próbám volt -, de ha azért nem tetszik majd valakinek, mert nem tetőtől talpig jó emberek vannak benne, akkor az baj. Ma már ez van, hogy megkérdezik, miért kell megkérdőjelezhető erkölcsiségű embereket mutogatni, erre én csak azt tudom mondani, hogy azért, mert ez van, mert ilyenek vagyunk.

Voltak film- vagy sorozatbeli orvosok, akik segítettek Fék doktor megformálásában?

Konkrét orvosos példák nem voltak. Mutatott a Márk westernfilmeket, például A Jó, a Rossz és a Csúfot, mert ő valami ilyen westernes karaktert szeretett volna tőlem. Olyat, aki igazságot oszt, egyszerre kegyetlen, de közben jóságos is, nem beszél sokat, és nem feltétlenül tudja az ember, hogy mire gondol. Persze ezt a karaktert meg kellett fűszerezni azzal, hogy ha mégis beszél, akkor az egyszerre legyen humoros és abszurd. Megpróbálkoztunk ezért például azzal is, hogy tegyünk tampont a számba, ahogy Brandónak volt A keresztapában, mert akkor majd úgy fogok beszélni, de nekem az nem ment, nem tudtam úgy beszélni.

Rába Roland és Bodzsár Márk előző közös munkája, a Levegőt venni 

Levegőt venni

Volt valami meglepő tapasztalata a film forgatásakor?

Minden, ami orvosi dolog, az volt. Én elsősegélyt is utoljára a KRESZ-vizsgámon gyakoroltam, úgyhogy az, hogy hogyan kell intubálni, hogy egy fém karral nyúlnak bele egy ember torkába, az engem nagyon megdöbbentett. Nagyon kemény lehet orvosnak lenni, sokkal nehezebb, mint színésznek.

A Proton Színház új Mundruczó darabjában, amit egy hete mutattak be, szintén orvost játszik.

Ez csak véletlenül alakult így, a filmet már egy éve leforgattuk, és a Demenciában nem mentőorvos vagyok, hanem neurológus. A darab az OPNI bezárásával felmerült kérdésekről szól, ha nem is konkrétan az OPNI-ról. Az általam megformált orvos, Dr. Szatmári fél, hogy bezárják az osztályát, ezért egy végletes, zaklatott, őrült állapotban van, lehet, hogy őrültebb, mint a betegei. Ez az abszurd, zenés előadás azt a kettőséget próbálja feldolgozni, hogy igazuk van azoknak is, akik szerint egy ilyen gyönyörű és hatalmas épületben nem egészségügyi intézményt kellene működtetni, és hagyni lepusztulni, miközben igazuk van azoknak is, akik azon aggódnak, hogy de mi lesz azokkal, akiket itt gyógyítanak.

A holland elsőfilmes rendező, Ricky Rijneke A csendesek című filmjében szintén egy nagyon riasztó karaktert játszik.

A film és a színház nagyon vizuális műfaj, én pedig alkatilag nem feltétlenül a jóságos, kedves, áldozattípus vagyok, hanem az agresszor, a bántalmazó. De én ezt nem bánom, mert ezek nagyon jó szerepek.

A Nemzeti Színházban is nagyon jó szerepeket kapott, sőt rendezett is. Mégis, még az igazgatóváltás előtt, 2012 tavaszán otthagyta a színházat. Miért?

Ugyan a Nemzeti nagyon nyitott volt az egyeztetésre, lehetett a munka mellett máshol is dolgozni, de nekem arra az időszakra már annyira besűrűsödött az ottani munkám - ami persze nagy öröm volt -, hogy nemet kellett volna mondanom másokra, például az Isteni műszakra. Láttam, hogy ez így nem fog menni, nem kérhetem mindig, hogy engedjenek el. El kellett döntenem, hogy mit választok, és úgy döntöttem, elmegyek. Nem arról volt szó, hogy a rossz és a jó közül kellett volna választanom, hanem arról, hogy a két jó közül inkább ezt az utat választottam. Nem volt ez egy rossz elválás, köszönettel tartozom a Nemzetinek és Alföldinek.

A szabadúszást választottam, mert nekem fontos színészként is, hogy ne válljak kivételezetté, hogy érzékeljem a világot, amiben élek. Nincs feltétlenül mindig havi fizetésem, de nem is éhezem, cserébe viszont azt csinálhatom, amit szeretek, és ez nagyon jó. Nem bántam meg, hogy így döntöttem, de nem is tartom magam bátornak, hogy ezt megléptem. Felmerülnek persze egzisztenciális aggodalmak, de én nem félek, bár nem tudom, hogy miért nem félek.

De látta már, hogy mi fog a Nemzetiben történni? Volt ebben a döntésben egy kis előremenekülés is?

Persze sejtettem, hogy előbb-utóbb ez meg fog történni, mindenki sejtette. Nem láttam még a Vitéz lélek című darabot, nyilván azzal beljebb lennék, és tudnék mondani valamit - mert nagyon könnyű látatlanban ítélkezni, ezt már megtanultam. De annyit biztosan tudok, hogy ha valahol vagy, azt büszkén vállald, hogy azokat az embereket, akikkel együtt dolgozol, a konfliktusok ellenére is büszkén vállald, a tiéd legyen, a te döntésed legyen. Nem tudom, hogy azok az emberek, akik ma ott vannak a Nemzetiben, büszkén vállalják-e ezt, és főleg a fiatalokra gondolok. Azt nem szeretem, amikor az emberek a kényszerre hivatkoznak, az nem felvállalás. Az egész úgy gáz, ahogy van, ahogy ez az egész pályázat lement, ahogy színvonaltalan és buta nyilatkozatok követték egymást. Sajnálom, igazából sajnálom azokat, akik ott dolgoznak, miközben ez az érzés annyira nevetséges. Hát milyen dolog az, hogy nekem sajnálnom kelljen egy ország Nemzeti Színházában dolgozó színészeit?!

Ha most tavasszal kellett volna döntenie arról, hogy megy vagy marad a Nemzetiben, mit mondott volna Vidnyánszkynak? Nyilván belegondolt már azóta.

Bele, persze. Szerintem nem maradtam volna, de én már annyiszor nem maradtam helyzetekben, hogy - bár ez most egy fikciós kérdésre adott válasz - talán még el is hihető. Nem akarok ellenállóbbnak tűnni az ellenállóknál, egyszerűen csak arról van szó, hogy színházban dolgozni gyötrelmesen nehéz munka, mindez pedig megtetézve egy politikai botránnyal, szerintem kibírhatatlan. De valójában ennek nincs is olyan nagy jelentősége, mert mi vagyunk, maradtunk, társulati tagok maradtunk ebben az országban, innen nem lehet elszerződni. Pont erről is szól ez az előadás, amit most próbálunk.

Egy újabb rendezés?

Igen, a K. V. nevű társulattal csinálunk Dermedési pont címmel egy előadást, amit november 26-án mutatunk be a Tháliában. A darab három nőről szól - Bartsch Kata, Száger Zsuzsanna és Urbanovits Krisztina játsszák -, akik itt élnek Pesten, és azon gondolkodnak, hogy elmenjenek-e vagy maradjanak. Az egyik húgom kint él Angliában, és nagyon sokat beszélünk arról, hogy mennyire hiányzik neki, hogy hazajöjjön, de amikor itt van, akkor mennyire elmenne. A darab egyik kérdése, hogy miért akarunk elmenni, vagy, ha itt maradunk, akkor itt leszünk-e hagyva. De nemcsak erről szól a darab, hanem elsősorban a nőkről és a problémáikról.

Miért nem férfiakról és a férfi problémákról? Mostanában annyi női tematika van.

A K. V. egy női társulat, és ők kerestek meg engem. Szerettem volna velük dolgozni, mert nagyon jó színésznők. De ha ez már egy független csapat, akkor arra gondoltam, hogy ne egy megírt darabot dolgozzunk fel, hanem foglalkozzunk olyasmivel, ami körülöttünk van, induljunk ki magunkból.

Szeretek történeteket hallgatni, mert bármilyen banális is egy történet, a mélységeiben hihetetlenül abszurd, egyszerre röhejes és tragikus, nyomasztó és vicces. Ebben a darabban számtalan ilyen történet lesz féltékenységről, szeretői viszonyokról, szexualitásról, gyerekről, szülésről, főzésről és érdekes találkozásokról, amikből Zöldi Gergely dramaturggal gyúrtunk össze egy darabot.

Férfiak nem is lesznek a színpadon?

Nem, csak a történetekben. Ez is nagyon nehéz egyébként, úgy kell megcsinálni, hogy érdekes legyen, igaz legyen, mert bármilyen szépek is ezek a színésznők, a színházban nincs nagyobb baj, mint az unalom. Engem Almodóvar női alakjai inspirálnak, mert nagyon szélsőségesek, egyszerre tragikusak és megigézőek, fájdalmasak és kiszolgáltatottak, jó lenne egy ilyen történetet színházi formában, magyar nőkkel megvalósítani. Olyat, hogy a gyomra is összeszoruljon az embernek.