Szentségtörés Van Goghot digitalizálni?

A szervezők nem az eredeti képeket festették át, hanem egy multimédiás kiállítást hoztak Budapestre, ahol a megszokott képről képre barangolás helyett kivetítőkön vesznek körül, sőt mozognak körülöttünk a képek. A szervezők szerint a kiállítás „ötvözi a hagyományos művészetet, a multimédia technológiát és a zenére koreografált, gondosan megrendezett látványt. A képek mozgatásával, nagyításával a festő munkáinak olyan részleteire derül fény a hatalmas vásznakon, melyek egy hagyományos kiállítás esetén nem láthatóak.″

Izzó alvilág

Abban a kiállításnak igaza van, hogy Van Gogh ördöge a részletekben rejlik, az Éjszakai kávéházról például maga is ezt írta:

Megpróbáltam kifejezni, hogy a kávéház olyan hely, ahol az ember megőrülhet és bűnöket követhet el. A gyengéd rózsaszín, a vérvörös és a sötét borvörös ellentétével próbáltam meg, továbbá egyfajta édeskés zölddel és Veronese-zölddel, amely sárgászölddel és kemény kékeszölddel áll kontraszthatásban. Mindez az izzó alvilág atmoszféráját fejezi ki, a sápadt szenvedést. Kifejezi a sötétséget, amely hatalmában tartja a szunnyadót.

Azon, hogy jó-e, hogy az arles-i szobába egyesével kerülnek be a bútorok, ahogy az asztali csendéletre a gyümölcsök, lehet vitatkozni, a kiállításnak mindenesetre az a célja, hogy ezekkel a mozgó elemekkel tegyék a huszonegyedik századi médiához mérten is ingergazdaggá a képeket. A szélmalom kereke forog, mintha filmen néznénk a tájat, és kísérőzene segít hangulatot festeni az összeállítás mellé.

Fotó: vangoghkiallitas.hu

Megszállott buzgalom

Egyébként Van Gogh annak idején maga is olyan sokkoló volt, mint ma egy utazó videórovat: „Azt akartam kifejezni, hogy ezek az emberkék, akik most a lámpa fényénél eszik a krumplijukat, ugyanazzal a kézzel, amellyel a tálba nyúlnak, ásták föl a földet” – írta első mesterművéről, a Krumplievőkről, amit azért szokás méltatni, mert dagályos hév helyett hiteles képi nyelven mesél a koszban dolgozó és élő emberekről.

Van Gogh mindig is ügyesen rajzolt, adta magát, hogy a családi műkereskedő-bizniszben dolgozzon, de vallásos meggyőződése és lelkipásztor apja példája nyomán a borinage-i bányákba már hittérítőként jutott el. Ruhát és ennivalót adott a bányászoknak, ápolta a bányalégrobbanások sebesültjeit, megszállott buzgalma ellenére végül mégis elbocsátották. Huszonhat éves korára minden foglalkozásba belebukott, amibe csak belevágott.

Fotó: vangoghkiallitas.hu

Így lett festő: a munkáé és szenvedésé, a depresszióé és a színeken keresztül kitörő érzelmeké. Életútja adta magát, hogy legendává váljon: az őstehetség, aki világra szóló, de életében nem elismert zseni és saját fülét levágó őrült egyben. Szimbólumai ordítanak: az üres szék, amiről hiányzik valaki, az alvilágot idéző kávéház, a mandulafa, vagy az önarcképein is tükröződő őrlődő, küzdő lélek. Nem kell digitálisan nagyítani vagy bemozgatni a képeket, hogy sokatmondóak és lebilincselőek legyenek, de érdekes kísérlet így megpróbálni közelebb hozni az életművet a mai médiafogyasztási szokásokhoz.

A kiállítás nem is csak ezt nyújtja: a néző szó szerint beléphet a vetített óriásvilágba, úgyhogy aki nyitott arra, hogy ilyen multimédiás bemutatásban járják körül a festmények, érdemes megnéznie a kiállítást. A képek korszakonként csoportosítva követik végig Van Gogh életrajzát, a kísérőzenét pedig igényesen válogatták össze, így azok, akik így szeretnének bevonódni a művészettörténet egyik legjelentősebb életművébe, meg fogják találni a számításukat a tárlaton.

A kiállítás december 29-ig a Váci utca 1-ben.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!