Gál
10 °C
21 °C
Index - In English In English Eng

Véres verés egy kitűzőért

2013.12.23. 07:57
A futballhuliganizmus a mai napig problémát jelent bizonyos országokban, de már korántsem akkorát, mint a nyolcvanas-kilencvenes években. A britek mellett a németek, a hollandok és a lengyelek vitézkedtek leginkább, de voltak olyan szurkolói csoportok az olaszoknál és a törököknél is, amelyek nevet szereztek maguknak Európa szerte. A brit rendőrök a nyolcvanas évek közepére szembesültek azzal, hogy nem tudják kezelni a stadionokon belül és kívül is elharapózó erőszakot, így a gumibot-lovasroham-kardlapozás szentháromság helyett azt a megoldást választották, hogy beépülnek a legveszélyesebb, legkeményebb szurkolótáborokba, majd az így megszerzett bizonyítékok segítségével teszik hűvösre a legvérmesebb huligánokat. Az egyik ilyen beépített rendőr most, 26 évvel az események után, egy tényregényben mesélte el két olyan év történetét, amit a Millwall Bushwackers nevű ultrái között töltött el.

James Bannonnel egy budapesti, belvárosi szálloda halljában találkoztam, és elsőre csak nehezen hittem el, hogy ez a vékony, szakállas pali két évet túlélt a kopasz, kigyúrt, tetovált barmok között, akikkel az ember az ultrákat azonosítja. Ráadásul rendőr volt, ugye, hosszú, ősz haja, gyűrött zakója és nagyon menő, szakadt Converse-tornacipője meg erre cáfolt rá – pont úgy nézett ki, mint egy negyvenes színész az Uránia kávézó egyik asztala mellett.

„Persze hogy nem úgy nézek ki, eltelt azóta 26 év, baszki” – kezdte Bannon az interjút, és menten egy hullámhosszra kerültünk. „Láttál volna ’87-ben, hosszú, fekete haj, senki meg nem mondta rólam, hogy rendőr vagyok. Ez mentette meg az életemet pár alkalommal.”

Bannon nem viccel, amikor életveszélyről beszél. A könyvben (A beépített huligán) is leír pár olyan meredek esetet, amikor a Millwall szurkolók azzal gyanúsították meg, hogy rendőr, és csak annak köszönhette, hogy nem verték szét a fejét egy biliárddákóval, hogy jó dumája volt és túl extrém külseje ahhoz, hogy komolyan rendőrnek higgyék. „Ilyenkor csak állsz, és lököd a süket dumát, abban bízva, hogy a veled szemben állók túl részegek ahhoz, hogy lássák, mennyire rettegsz.

Kétszer nagyon közel voltam a lebukáshoz, de nem feltétlenül a saját hibámból, hiszen hárman is beépültünk a Millwall-szurkolók közé. Nem mindegyikőnk viselte egyforma jól a melóval járó feszültséget.”

A fiatal rendőr a narkósoknál kezdte pályafutását, és annyira sikeres volt, hogy az 1987-ben létrehozott antihuligán akciócsoport vezetője kérte fel, hogy egy-két évre épüljön be az egyik legrettegettebb szurkolótáborba. Amikor arról kérdezem, melyik klubnak van a legdurvább ultracsoportja, habozás nélkül rávágja, hogy a Millwallnak.

„Nem hazabeszélek, bármilyen hülyén is hangzik ez, de sajátomnak vallom a klubot. Követem, mi történik velük, bár meccsre nem járok ki. Szóval a Bushwackers nagyon kemény brigád, de durvák a Chelsea, a Leeds, a West Ham és a Tottenham szurkoló is. Azt tudtad, hogy ők saját magukat Yid Army-nak hívják? Bibsi hadsereg. Bezzeg ha ezt egy újságban leírja valaki, akkor antiszemita. Ekkora baromságot.”

Az antiszemitizmus és a rasszizmus nem ismeretlen fogalom az ultrák körében, ismeri el Bannon, de a brit ultracsoportok nem ilyen vonalak mentén működnek. „Ez lényegtelen, aki benne van ebben az életben, az szarik az ilyesmire. Mindegy nekik, hogy fekete, fehér, barna, zsidó vagy hindu, ha nem tartozik közénk, akkor ellenség. Ennyi. Komolyan, ez a legfontosabb vezérlő elvük, ez mozgatja őket.” A kelet-európai futballkultúrában elharapózó rasszizmus, nacionalizmus és antiszemitizmus nem idegen számára, de mint mondja, ez vélhetően az alacsony iskolázottsággal és a társadalmi helyzettel hozható összefüggésbe.

„Nézd, ezek az emberek nem véletlenül nem a Nobel-díjat odaítélő bizottságban ülnek. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nincs köztük kifejezetten okos, értelmes ember, mert van, csak nem ez a jellemző. A nyolcvanas évek végére az ultrák között a legtöbben melós háttérrel bírtak, az iskolát nemigen fejezte be egyikük sem, a frusztrációikat viszont nem otthon, az asszony vagy a gyerekek elverésével élték ki, hanem a kocsmában,az utcán, a stadionban, ahol volt egy kézzelfogható, gyűlölhető ellenség. Ugyanez a kelet-európai klubokra hatványozottan igaz, alacsony iskolázottságú, buta, csalódott emberek nagy halomban üvöltöznek náci szlogeneket, mert így azt hiszik, jobb lesz nekik. Nem lesz.”

A kétéves akció nemcsak a necces helyzetek miatt volt nehéz, hanem azért is, mert egy idő után nagyon nehéz volt megmaradni a vonal egyik oldalán. Bannon szerint minden döntése előtt végigfutott az agyán, hogy amit tenni fog, az az akció javát szolgálja-e vagy csak a sajátját, és ha a válasz az utóbbi volt, akkor más utat választott. Ez elég absztrakt megfogalmazás, de az egykori rendőr egy, a könyvben részletesen kivesézett történettel elmagyarázta, mire gondolt.

„Volt egy csaj is a képben, az ugye mindig van, ezt nem kell ragoznom. Szóval a csaj az egyik befolyásos szurkoló húga volt, és láttam rajta, hogy bejövök neki. Az egyik este kicsit sokat ittunk, és mire észrevettem magam, már az ölemben ült.”

Előrevisz-e vagy sem?

„Na, itt futtattam le a programot, és kérdeztem meg magamtól, hogy ha lefekszem vele, akkor előrébb jutok-e a hierarchiában, előremozdítom-e az ügyet, amiért két évet feláldoztam az életemből? Egy dugásból több letartóztatás lesz? Vagy csak egyszerűen ott van előttem egy potya csaj, akit a saját vágyaim kielégítésére bármikor megdughatok? Mivel a kérdésekre egyértelműen az volt a válasz, hogy egy kósza numerával nem jutunk előrébb, elnézést kértem, felálltam, és kimentem a kocsmából a szabad levegőre. Így volt helyes.”

Bannon tiszteletre méltó önmegtartóztatása egyébként nem jellemző a beépített zsarukra, az angoloknál az utóbbi években számos olyan botrány pattant ki, melyekben kiderült, hogy a rendőrök visszaéltek a helyzetükkel, és nem információszerzés vagy beszervezés miatt feküdtek le  valakivel, hanem azért, mert megtehették. „Nagyon nehéz ám megállni egy ilyen helyzetben. És fura, de az esetek megítélése nem egyforma, ha nőről vagy ha férfiról van szó.

Egy olyan nőt, aki beépítve lefeküdt egy potenciális célponttal, hősnek tartanak, aki feláldozta magát, míg egy férfit menten elkönyvelnek szexéhes kujonnak, ha ilyet tesz. Pedig ez kurvára nem ilyen egyszerű.”

Erre csak bólogatni tudtam, láttam én is a Donnie Brascót, amiben a Johnny Depp alakította FBI-ügynök annyira azonosult a maffiózó karakterrel, hogy néha már nem tudta mikor ér véget az egyik és kezdődik a másik. Bannon azt mondta, ő is ismeri ezt az érzést. “Ott vagy bent egy stadionban, idegenben, körülötted húszezer szurkoló, akik közül jópáran csak arra várnak, hogy agyonverhessenek egy Millwall-mezes fazont, persze hogy azonosulsz a körülötted levő 2-300 fővel.”

Addig viszont csak egyszer jutott el, hogy a vonal elmosódjon.

„A Middlesborough ellen játszottunk idegenben, és a meccs után a rendőrök nem a szokott útvonalon tereltek minket a buszok felé. Egy mezőre jutottunk ki, amin már vártak ránk a helyiek, a rendőrök meg otthagytak minket. Na, akkor, amikor elindultak felénk a huligánok, akkor nem James voltam, a rendőr, hanem egy Millwall-fan, akit éppen agyon akartak verni. Öt percen át tartott.”

Szintén a Donnie Brascóból, de akár valamelyik amerikai krimisorozatból is lehet tudni, hogy egy beépített rendőr is rendőr, azaz a törvényt be kell tartania, és nem követhet el bűncselekményt. De mi van akkor, ha látja, hogy éppen azt készól valaki elkövetni? Akkor közbelép? Itt is a mérlegelés a lényeg, magyarázza Brannon. Ha azzal, hogy felfedi magát, megment egy életet, akkor habozás nélkül meg kell tennie, de ennél kevésbé súlyos esetekben csak saját magával és a kollégáival tolna ki.

„Egyetlen egy olyan eset volt, amikor nagyon kevésen múlt, hogy felfedjem magam. Egy meccsről mentünk haza a metrón, amikor az egyik Millwall-huligán egyszer csak felpattant, és nekiesett egy fickónak, aki ott ült velünk szemben a családjával. Semmit nem csinált, nem szólt be, még csak pofákat sem vágott, ez az állat viszont ütötte-verte, ahol érte.”

Végül nem kellett felfednie magát, így is megmentette a férfi életét.

„Már a padlón feküdt, ahol a fejét rugdosták, amikor felpattantam, és elkezdtem énekelni a Millwall egyik szurkolói dalát, a No one likes us, we don’t care-t. A verésnek vége szakadt, mindenki beszállt a kórusba, a fickót meg az állomáson lerángatták a peronra. Csurom vér volt a feje, ami elég megrázó volt, de amit soha nem fogok elfelejteni az, ahogy a fia rám nézett.”

És hogy mi volt a bűne a férfinak? Egy Crystal Palace-jelvény volt a kabátja hajtókáján. A ügyből nem lett semmi, mert a férfi nem tett feljelentést, így Brannon hiába jelentette az esetet, a rendőrség nem foglalkozott vele.

A kétéves akciónak sem volt kézzelfogható eredménye, ami a mai napig zavarja Brannont. „Huszonhárom éves voltam, amikor belevágtam az egészbe, és két éven át szállítottam az infókat a szurkolókról. Azt hittem, hogy amit teszek, annak van értelme, de egyik napról a másikra véget ért a kaland, lefújták az egészet. Hogy miért? Akkoriban minden nagy klubhoz beépült a rendőrség, és három esetben eljárást is indítottak, de mint kiderült, koholt vádak és összekókányolt, hamis bizonyítékok alapján. Mindhárom esetben ejtették a vádakat, és ekkor a rendőri vezetés úgy vélte az akció sikertelen, semmi értelme. Pedig nekünk konkrét és kézzelfogható bizonyítékaink voltak olyan bűncselekményekről, amiket valóban elkövettek.”

Brannon kisvártatva otthagyta a rendőrséget, és a filmiparban helyezkedett el. A történetet egy 1995-ös, ID azaz Azonosság című filmben írta meg először, azóta pedig megjelent a könyv is – a könyvről itt olvashat kritikát –, és egy színdarab is elkészült. A történetekben viszont senki nem a saját nevén szerepelt. Nem gyávaságból, magyarázza a fejét rázva, hanem azért, mert az ügyvédek így döntöttek, és mert a brit törvények ilyen kemények. „Én nem vagyok beszari gyerek, bárkit, bármikor hajlandó vagyok a saját nevén emlegetni, de az ügyvédek azt tanácsolták, hogy ha jót akarok magamnak, nem teszem, mert szarrá perelnek miatta, és nincs az a pénzt, ami ebben az esetben elég lenne a kártérítésekre. Jobb ez így mindenkinek.”

Az exrendőr a mai napig nem bujkál senki elől, és semmilyen atrocitás nem érte. „Simán végigmegyek azokon az utcákon, amikről a könyvben írtam, semmi bajom nem lesz. Nem szabad elfelejteni, hogy nem minden szurkoló huligán, egy maroknyi kisebbségről van szó, akik egyébként jól elvannak egymással, és a mai napig aktívak, csak éppen nem a stadionokban, hanem azokon kívül intézik a dolgaikat. Ez így volt, és így is lesz, ezen nem lehet megfigyelőrendszerrel vagy beléptetőkapukkal változtatni.”