Művész? És ebből meg lehet élni?!

Hollós Ádám a szerencsések közé tartozik, mert nagyjából abból él, amit akkor megálmodott magának: képeladásokból, színházi díszletezési munkákból, és abból, hogy külföldi filmprodukcióknak fest. Különösebb anyagi gondjai nincsenek, de ha bejönne neki egy nagy munka külföldön, akkor igent mondana.

Festőművész,

a Képzőművészeti Egyetemen végzett 2011-ben, most 29 éves.

Fotó: Bődey János

Egy időre lelépne, ugyanis szerinte

Ádám azt mondja, külföldön a társadalom is másként áll a művészekhez, ott ez egy fontos és értékes dolog, amire jó figyelni, valami, ami ad egy pluszt.  Szerinte ő már nem fogja megérni, hogy ez a gondolkodás Magyarországon is elterjed. Emellett szerinte az is baj, hogy „elképesztő mértékű a túlképzés a művészeti szakokon”, évi 30-50 festőt nem bír el ez az ország. Töttös Kata ezt cáfolja. Szerinte a piacnak nem kellene megrettennie ennyi festőtől.

Kata 32 éves, ő 2005-ben végzett a Képzőn, és most egyáltalán nem azt csinálja, amiről akkoriban álmodott. Főleg megrendelésekre dolgozik; öt évvel ezelőtt még kiállításaiból, eladásaiból is megélt, de ma már kevesebb a gyűjtő, mert nem szélesedik a körük, aki pedig már vett képet, az nem vesz többet. Ezért megy most sok festő pincérnek, jobb esetben szórakozóhelyek belső terein dolgoznak, vagy megrendelésre festik, amit a befektetők megálmodnak. Töttös szerint viszont ennél jobb lehetőségeik külföldön sincsenek a magyaroknak, ha csak nem csípnek meg egy jó ösztöndíjat.

Tóth Márton Emil például évekig dolgozott többek között pincérként, hogy fenntartsa magát. Márton 2012-ben végzett a Képzőn

szobrászként,

most 25 éves, művészetéből szinte egyáltalán nincs jövedelme, pedig gyakran jár vásárokra, kiállításai is rendszeresen vannak, és szerinte az ár sem magas, amit munkájáért kér. A közoktatást hibáztatja az érdektelenség miatt, szerinte a fiatalokat közelebb kellene hozni a kortárs művészekhez, akár személyes találkozókat kellene szervezni nekik.

Szabó Ottó a londoni Nemzeti Operában készíti a díszleteket. Emellett semmi ideje nincs saját projekteken dolgozni, elvonási tüneteit az ebédszünetből lecsípett szabad percekben mini harcos szobrokkal enyhíti.

Budapesten van műterme és kiállításai, ide kötik tervei, de ahhoz, hogy fél évet nyugodtan dolgozhasson itthon, Nagy-Britanniában gyűjt pénzt.

Ottó szerint a fiatal magyar szobrászoknak sincs más lehetőségük, mint filmprodukciókban dolgozni, ritkább esetben a közmegrendelések, azaz a bronz szobrok hozhatnak pénzt.

Fotó: Bődey János

Szabó Ottó szerint ő magyar viszonylatban azért van kivételesen jó helyzetben, mert már egyetemistaként hatékonyan menedzselte magát. Az üzlet mikéntjére magától kellett rájönnie, az egyetem nem segített, a való életére és a pályázatírásra sem készítették fel, ahogy a különböző ösztöndíjakról sem beszéltek a hallgatóknak. "Pedig ösztöndíj itthon is bőven van, és Magyarországon csak 199 másik művésszel kell megküzdeni érte, nem úgy, mint Londonban, ahol tízezerrel."

Halász Dániel,  MOME-n végzett két éve, most egy ügynökségnél dolgozik, ahol képeket válogat, szerkeszt, a nyolcórás munkaidő után van csak ideje kreatív gondolkodásra. A 33 éves

fotós

azt mondja, az utóbbi években nagyon sok támogatási forma megszűnt, de szerinte ez nem feltétlenül baj. „Sokan azt várják, hogy majd az állam tartja el őket, de vannak, akik enélkül is képesek végezni a munkájukat. A kultúrpolitikára való reflektálás ráadásul össze is kovácsolja a széthulló művészközeget” – mondja. Részt vett egy csoportos kiállításon tavaly ősszel, és most is több terve megvalósulni látszik, úgyhogy optimista. Azt már az egyetem alatt tudta, hogy saját képei eladásából nem fog megélni, de örül, hogy eddig minden munkája kötődött a szakterületéhez. Szerinte

Illetve van még egy lehetőség, a megélhetési továbbtanulás, amikor valaki csak azért kezdi el a doktorit, hogy később kelljen szembenéznie a valósággal.

Hitka Viktória 2007-ben végzett a Képzőművészeti

intermédia

szakán, most 31 éves. Már az egyetem alatt sem voltak illúziói, tudta, hogy ezzel a diplomával nem fog állásinterjúkra mászkálni. A szakon a hallgatók többek között grafikát, festést, szobrászatot, fotózást, digitális vágást tanulnak, mindenből annyit, amennyi nekik az önkifejezéshez kell. Szerinte a hivatásos művészek között mindenki eldönti magában, miből akar élni, mit miért hajlandó feláldozni, mindenki túlélési stratégiákat dolgoz ki.

Hitka Viktória intermédia

– mondja. 

Viki nem tudna kenyéren és vízen élni, csak hogy festhessen. Ő azt sem tudná elképzelni, hogy olyan helyen dolgozzon, ami nem kapcsolódik a művészethez. „Lefojtaná az alkotói részemet, ha nyolc órában mást kellene csinálnom.” Stratégiája ezért a változatosság, vagyis időnként visszavonul néhány hónapra alkotni, máskor elvállal egy-egy szakmájához kapcsolódó nagyobb munkát, például gyermekkönyveket illusztrál.

Hozzá kellett szoknia, hogy van olyan hónap, amikor nulla a bevétele, és van, amikor sok.

Ahogy a többi, kizárólag művészetből élő interjúalanyunk, úgy Viki is elmondta: sokkal stresszesebb, ha nincs minden hónapban fizetés, de hosszú távú tervezéssel ez az életforma is működőképes.

Amikor Viki alkalmazott művészetben gondolkodik, többnyire olyan tárgyakat készít, amelyeknek nem a galériákban a helye, jól mutatnak bármilyen lakásban, és olcsóbbak is, mint mondjuk az átlagos kortárs festmények. Zsolnay gömbjeit, porcelántányérjait ráadásul az újságok dizájnrovatai is nagyon szeretik, és a Facebook-oldalakban is rengeteg a lehetőség, mondja. Ma mégsem annyira optimista, mint korábban volt.

Viki egyébként a pénzt sem az államtól várná, inkább mecénásoktól. „Tök jó lenne, ha lennének olyan emberek, akik értik, mi kell ahhoz, hogy szobrok szülessenek: nyugalom.” Ő azt is szeretné, ha mindenki azt csinálhatná, amihez ért. „Akkor pultozás helyett

a zenész

is játszhatna a hegedűjén, ettől talán azoknak is mosollyal indulna a napjuk, akik hallgatják.”

Nagy Zsolt, aki 2003-ben végzett a Zeneművészetin dobosként, 34 éves. Két helyen is dolgozik főállásban: a Honvédség zenekarában és Pilisvörösváron tanárként. Emellett rengeteg szimfonikus zenekarral dolgozott már, a szakmai kihívást inkább ezek jelentik neki, de próbálkozik a könnyűzenében is. „Kellett egy fix állás, mert nekem fontos, hogy ha a gyerekem majd csokit akar, akkor ne azon hezitáljak, melyik a drágább, hanem azon, hogy melyik a finomabb.” Neki nem gond, hogy ez szakmai kompromisszum. Szerinte az emberek ma nem értékelik a zenét, és ez a média hibája. „Hozzászoktak ahhoz, hogy bekapcsolják a tévét, és azonnal szól, nem kell érte kimozdulni, fizetni, megvárni a beállást, hangolást, a playback miatt pedig a színpadon sincs baki. Ömlenek az ajtón a tehetségkutatók középszintű tehetségei, meg a mulatós szemét. Ők kétszázezret kapnak egy óráért, a profi zenészek pedig, akik az életüket tették a szakmára, tízezret egy estéért. Ez leértékeli a szakmát.”

Fotó: Bődey János

Csókás Zsolt, a 27 éves dzsesszgitáros  viszont soha nem keresett fix munkaidőt. 2009-ben diplomázott a Zeneművészetin, most öt formációban játszik. Több közös projektje van Szalóki Ágival, legnépszerűbb bandája pedig a Kéknyúl. Egyszerre három lemez kiadásán dolgozik, és még tanít is, mégis mindennap van ideje gyakorolni és improvizálni. Csak olyan projekteket vállal, amelyeket magáénak érez, amelyekben jól érzi magát; ami nem áll hozzá közel és nem is lát benne kihívást, abból kilép.

A zenészek esetében viszont – a jogdíjak visszaosztása miatt – nagy szerepet kap az állam is, amely viszont nem objektív a két Zsolt szerint. Ahogy az általunk pályázatokról kérdezett képzőművészek, úgy a két zenész is arra panaszkodott, hogy "a pénzeket nem a befektetett munkával arányosan osztják ki. Nagyon kevesen nagyon sok pénzt keresnek, a kisebbeknek meg nem jut semennyi, holott ott is vannak, akik sokat dolgoznak és hasonló értéket képviselnek."

Falvai Mátyás érettségi után a jogra jelentkezett, pedig már akkor is tudta, hogy

író

akar lenni. Számított rá, hogy az írásból irgalmatlanul nehéz megélni, ma pedig már tapasztalja, hogy a könyveiből legfeljebb zsebpénznek elég a bevétele. Ezért főállásban pr-osként dolgozik, és esténként, éjszakánként, hétvégeken meg a szabadsága alatt írja kritikáit, novelláit, könyveit.

„Azokat a művészeket tisztelem, akik nem nyavalyognak, hogy milyen szar az élet, hanem sok lemondással és nagyon sok önfegyelemmel dolgoznak. A tehetségüket, ha kell, polgári állásban is kamatoztatják, hogy egzisztenciát teremtsenek maguknak, és hogy függetlenek lehessenek. Úgy látszik, Magyarországon most ez a túlélési stratégia” – mondja.

De legalább vannak lehetőségek, Magyarországon például különösen sok a folyóirat, a pályakezdők könyvkiadását a Fiatal Írók Szövetsége és a József Attila Kör segíti, és ösztöndíjból, pályázatból is elég sok van. Mátyás szerint ezenkívül még jobb lenne, ha Magyarországon tovább erősödne az irodalom exportja és esetleg feltűnne pár mecénás.

Mátyás nem ismer gazdag írót, költőt, de van pár barátja, akik kockáztattak, és nem vállaltak polgári, nyolcórás állást. Ők írnak, ha kell, ha nem. Ilyen Simon Márton is, aki volt már takarító, pincér, kérdezőbiztos és teleshopos, de ma már főleg fordításból, publikálásból, fellépésekből, azaz kizárólag az irodalomhöz kötődő munkákból él. Változó, hogy ezekből mennyi bevétele származik, de alapvetően mindent szeret, amit csinál. Azt azért hozzáteszi, hogy „ez nem egy könnyű kenyér”.

Fotó: Bődey János

A 30 éves Márton négy évig járt a Pázmány esztétika szakára, aztán otthagyta, most egy másik egyetem japán szakán végez.

Szerinte  az a titok, hogy meg kell találni azt a közös hangot, azokat a csatornákat, amiken a közönséget el lehet érni. "Ha nem egy könyvesbolt hátsó sarkában vagy eldugva, és nem egy vécéajtó fénymásolt plakátján hirdeted magad, akkor a művészet működhet ma is."

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!